Jézust szeretni a felebarátban

A szeretet művészetének első pontja arra válaszol, kit szeressünk, a második arra, hogy ki szeressen (először), harmadik arra tér ki, hogyan szeressük felebarátunkat. Chiara Lubich Máté evangéliumának részletét idézve mondja:

„Az evangéliumi szeretet azt kívánja, hogy Jézust lássuk a testvérben, amint Ő mondta az utolsó ítéletről: Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom… Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? … Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. (Vö. Mt 25,35–40)

A szeretet művészete tehát azt kéri tőlünk, hogy Jézust lássuk a másikban, higgyük, hogy minden felebarátban ott van Jézus, mert ő úgy veszi, hogy vele tettük a jót vagy a rosszat, amit embertársunkkal tettünk.”

Az Istenszeretet és az emberszeretet parancsa, ha így tekintjük, egy és ugyanaz. A mai humanista és Istentől eltávolodott korunkban azonban sokan úgy gondolhatják, hogy elvesz az emberszeretet értékéből, ha nem önmagukért szeretjük testvéreinket, teszünk velük jót, hanem azért, mert így közvetve Jézust szeretjük, és tőle várjuk a jutalmat, a mennyországba való bejutást.

Klaus Hemmerle egykori aacheni püspök, a II. világháború utáni német teológia egyik kiemelkedő alakja és Chiara Lubich egyik leghitelesebb követője, elmagyarázza, miért téves a fenti gondolatmenet, mit jelent igaziból, hogy Jézust szerethetjük a mellettünk lévő embertársainkban.

„»Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek« (Mt, 25,40): ez az ige megmutatja, ki tulajdonképpen az ember, mi a legbensőbb valósága. Nem kisebb botrány így értelmezni az embert, mint amikor Jézus azt állította magáról, hogy ő Isten fia. Az ember saját szabadságának, önazonosságának és különlegességének a nevében ennek ellenére fellázadhat az ellen, hogy Jézussal azonosítsák. Hiszen azt akarja, hogy önnönmagáért szeressék, azért, amilyen, és nem akar Jézus egyfajta maszkjává válni. Attól fél, hogy a többletszeretet, amit a Jézus iránti szeretet nevében kap, tulajdonképpen nem őt magát veszi figyelembe, és megfosztja attól a szeretettől, amire vágyik, és amire szüksége van.

Ha valaki Jézust szeretve a felebarátjában elhanyagolja a másikat mint személyt, akkor elhanyagolja Jézust is.

Aki pedig úgy véli, hogy ha a másik emberben Jézus jelenlétét ismerjük fel, akkor lekicsinyeljük magát az embert, valójában nem értette meg, mit jelent Jézus jelenléte a felebarátban. Mivel Jézus azonosult az emberrel, maga Isten azonosult vele, aki a Szeretet. A szeretet azonban nem egy olyan jellegű önmeghatározás, ami felemészti és megsemmisíti a másikat, hanem valami olyan, amit ajándékozunk, és az önátadás által felkínáljuk a másiknak annak szabadságát, hogy önmaga legyen.

Jézus nem hagy engem egyedül. Ő mellettem áll, elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ami engem érint, Őt is érinti. Én önmagam maradok, sőt azért válok önmagammá, mert nem maradtam egyedül. Krisztus misztériuma minden ember misztériuma. Mit jelent az életem annak, akivel találkozom, és mit jelent nekem?

A többiekkel kapcsolatban azt jelenti, hogy sohase csak egy láncszemmel, a gépezet egy fogaskerekével van dolgom, sohase egy számmal találkozom a világon élő számtalan ember közül. Mindannyiszor, amikor egy emberi arc van előttem, Istennel találkozom, feltétel nélküli valóságában, és azt a hangot hallhatom, mely minden ember feje fölött újra csak azt mondja, amit Jézusról mondott a Színeváltozáskor: Ez az én szeretett fiam! (Mk 9,7).

Az ember nem bújhat ki saját méltóságából. Még ha bűnöző vagy gazember is, soha nem tekinthetem javíthatatlan esetnek. Minden emberben Krisztussal találkozom, nem azért, mert jó, vagy mert megérdemli, és nem is azért, mert élete során az isteni tanítást hallgatta, hanem azért, mert Isten visszavonhatatlan módon fiává fogadta őt.

Természetesen az ember Isten kegyelme által részesedik az isteni életben, ha hagyja azt magába hatolni, és a hit melletti tudatos döntése által, mely a Jézus nevében való keresztségben valósul meg. Jézushoz nem automatikusan tartozunk.

Amikor egy gyermek világra jön, Krisztus már magához emelte életét és halálát, bűneit és tévelygéseit: minden benne foglaltatik Krisztus életében és halálában, aki életét adta minden emberért.

Ezért találkozunk minden felebarátban Jézussal. Különösen a legkisebbekben, azokban, akik látszólag legtávolabb vannak tőle, akikben az Isten arca a leghomályosabb.

Hogyan is? A kereszten, amikor Jézus átélte Istentől való elhagyatottságát, és egészen bűnné vált (2Kor 5,21), azonosult mindennel, ami távol van Istentől, ami leginkább ellentétesnek tűnik Vele. Csak amennyiben felismerjük Krisztust a felebarátban, és mindenkinek megadjuk azt az emberi szeretetet, ami osztatlanul fordul a felebarát és Krisztus felé, akkor fedezheti fel Jézussal a felebarát saját személyiségét, hozzá való közelségét és azt, hogy Ő már mindent magára vett.” ^[2]

[1] Chiara Lubich: A szeretet művészete. Új Város, Budapest, 2006. 87.o.
[2] Klaus Hemmerle: Offene Weltformel. Neue Stadt, 1970. 31–33.