Moyses Azevedo, a Shalom alapítója: a közösségek az egyház virágoskertje

A Shalom Közöség 1982-ben született abból az ígéretből, amit két évvel korábban Moyses II. János Pál pápának tett a városában, Fortalezában rendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Megígérte neki, hogy életét a fiatalok evangelizációjának szenteli. Első lépésként néhány társával nyitottak egy pizzériát, ahol tanúságot tehettek a hitükről. Mára közösségük számos országban jelen van.

Ahogy a tanúságtételedben is elmesélted, egy Eucharisztikus Kongresszuson értetted meg a hivatásodat, ahol jelen volt az akkori pápa, ahogy most is velünk lesz a szentatya vasárnap. Ehhez kötődik a Shalom közösség indulása is. Milyen érzésekkel, gondolatokkal érkeztél? Esetleg egy kis nosztalgiával?

Lehetőségként élem meg ezt alkalmat, hogy újra Krisztusnak ajánljam az életemet, hogy Krisztus akaratát tegyem és az ő helytartójának, a szentatyának az akaratát. Isten hívására adott válaszunkat mindig meg kell újítani, különösen is egy Eucharisztikus Kongresszus alkalmával. Persze azért lélekben kicsit visszatértem 1980-ba, amikor ott voltam II. János Pál pápa előtt, és felidéztem azt a szívbeli élményemet, amikor az életemet és fiatalságomat akartam a fiatalok evangelizálására szentelni, a fiatalokkal együtt evangelizálni sokakat. Igen, most alkalmam van, hogy megújítsam ezt a felajánlást, és ez egy örömteli alkalom.

Karizmátokat a misszió jellemzi elsősorban. Innen Európából úgy tűnik, Brazília nagyon nagy, nagyon sokféle keresztény – katolikus és más felekezetű – közösség él ott, és mindenhova jut ember. Ez a mi benyomásunk az országotokról. Miért érezted úgy, hogy misszióra van szükség?

Minden nemzedéknek szüksége van az evangelizációra. Nem tekinthetjük magától értetődőnek a hitet. Minden szívben és minden generációban fel kell ébreszteni. Az én életemben is így történt. Hagyományos katolikus családban nőttem fel, de kamasz koromban nem akartam templomba járni. Mondtam az apámnak, hogy nem, nem akarok, mert egy múzeumnak tűnt a templom. Az apám azt mondta, dehogynem, jönnöd kell. Így elmentem, de csak muszájból. Mégis hálás vagyok az apámnak, mert így megmaradt egy szál, ami az egyházhoz kötött.

Katolikus nevelést kaptam ugyan, de nem volt személyes tapasztalatom Istenről. Nem voltam evangelizálva. Egyszer egy barátnőm meghívott egy ifjúsági találkozóra. Nem akartam elmenni, mert egyházi esemény volt, de ő annyira hívott, és erőltette – ahogy egy igazi nő – hogy végül elmentem. 16 éves voltam. Életemben először itt tapasztaltam meg Isten szeretetét. Hogy ő személyes módon szeret engem és jelen van. Ez megváltoztatta az életemet. A boldogságot kerestem, és itt felfedeztem, hogy a boldogság egy személy: Jézus. Ezért ezt a tapasztalatomat meg akartam osztani a barátaimmal is. Mert az evangelizáció ez: megfertőzni a másikat a megélt tapasztalatunkkal és Jézus élő személyével. Jézussal, aki itt van, szeret minket és örömével meg akarja változtatni az életünket.

Nagyon szép történet. De mindennek már negyven éve. Újra kellett gondolnotok a módszereiteket ennyi idő alatt?

Először egy nagyon egyszerű dologgal kezdtük. Nyitottunk egy pizzériát, hogy evangelizáljunk. Akartunk egy barátságos, befogadó helyet a fiataloknak, ahol tanúságot tehetünk. De ahogy mondtad, az idők változnak. Az Úr sok új eszközt adott a kezünkbe, evangelizálunk a barátainkon keresztül, az iskolákban, az utcán, az interneten keresztül vagy a művészeti előadások által, ami szintén fontos eszköz. A művészet, a szépség közvetlenül szól az ember szívéhez, ezért sok ilyen előadást készítünk. De a legfontosabb az embertől emberig tartó evangelizáció, a személyes tanúságtétel. Sokszor mondják, hogy a mai fiatalok ellenállnak az evangelizációnak. Én nem vagyok erről meggyőződve. Azt hiszem, a fiatalok képesek befogadni Istent, mert Isten alkotta őket, de talán hiányzik egy erős tanúságtétel, ami elér a szívükig. Mi a gyengeségeinkkel, gyarlóságunkkal együtt, mert bűnösök vagyunk, gyengék vagyunk, de bizalmunkat a Szentlélekbe helyezzük és az ő erejébe, próbálunk a mai világ kérdéseire választ adni.

Foglalkoztok az inkulturáció kérdésével? Hogyan döntötök arról, melyik országban milyen utat kövessetek?

Amikor egy püspök meghívja a közösséget, hogy nyissunk házat az egyházmegyéjében, mi az új misszionáriusokat felkészítjük egy inkulturációs folyamat során. Mivel ők misszionáriusként érkeznek, nem éltek korábban az adott kultúrában és szükségük van arra, hogy belülről megismerjék, ne csak a felszínét, a mázat. Meg kell ismerni az emberek gondolkodását, életmódját, hithez való viszonyát és persze a nyelvüket. Ezért amikor új helyre küldünk misszionáriusokat, legalább az első hat hónapban helyi családoknál élnek, mert nem evangelizálhatjuk azokat, akiket nem ismerünk. És ezalatt mi is evangelizálódunk, tudod? Minket is gazdagít a többi kultúra szépsége, mert ezekben is jelen van az evangélium. Az evangelizáció találkozás, ahogy Ferenc pápa mondja.

Milyen sajátos kihívásokkal találkoztok Európában és benne Magyarországon?

Minden országnak megvan a maga kihívása. A misszionáriusaink itt is végigjárták az inkulturáció folyamatát, ott éltek a családokban, és érdekes megtapasztalni, hogy mi brazilok például semmilyen sajátos nehézséget nem tapasztaltunk a magyarokkal való együttélés során. Van most egy magyar titkárom, aki ott él velünk Brazíliában, de innen érkezett. Egyszer mondtam is neki, hogy nem is tudom, magyar vagy-e vagy brazil, mert olyan nagy a kommunió közöttünk. Mások vagyunk brazilok, magyarok, de nyitottságot tapasztalok. Nekünk is nyitottság van a szívünkben és nektek is, mint népnek. És ha megvan ez a nyitottság, akkor már minden ebből következik.

Kapcsolatban álltok más közösségekkel? Hogyan működtök együtt a helyi egyházzal?

Közösségünk a karizmatikus megújulási mozgalom része, mi is átéljük a Szentlélek kiáradását. Ezért sok kapcsolatunk van a többi karizmatikus közösséggel. A Fokoláréval is, a korábbi elnökkel Maria Vocéval, most Margaret Karrammal. Őt már Brazíliában megismertem különböző találkozókon. Barátok vagyunk. A Fokoláre zenéi nagyon közel állnak a szívünkhöz, a Shalom közösségben sokszor énekeljük ezeket a dalokat. Azt hiszem a közösségek az egyház virágoskertje. Különbözőek a virágok, más az illatuk, színük. Ez az igazi szépségük. Amikor együtt vagyunk, az egyház kertje szép.

A helyi egyházzal a kapcsolatunk alapvető. Csak a helyi püspök hívására megyünk egy egyházmegyébe, mert az azt jelenti számunkra, hogy a karizmánk fontos annak a konkrét egyházmegyének a szolgálatában. Igyekszünk közel állni a püspökhöz és követni az útmutatásait, hogy beilleszkedjünk a helyi közösségbe.

Tudom, hogy nálatok lehetőség van teljesen Istennek szentelni az életet a cölibátusban és misszionáriusként élni. Milyen a dinamikája az imaéletnek és az aktív, missziós életnek ilyenkor?

Három módon lehet hozzánk tartozni. Az első az Életközösség: itt együtt élünk, reggel mindenki egy óra személyes imádsággal kezdi, egy óra lectio divinával. Együtt veszünk részt a szentmisén, aztán jön a munka és a misszió ideje. Intenzív testvéri és missziós életet élünk. Aztán van a Szövetség közössége. Akik ide tartoznak, azok saját lakásaikban élnek, családjuk van, dolgoznak, és hetente kétszer összejönnek, hogy együtt imádkozzanak, képzéseket kapjanak és van missziós vállalásuk is. Aztán pedig vannak az Imacsoportok. Az ide tartozók hetente egyszer részt vesznek a közös imán. Részt vehetnek a „Béke útja” képzésünkön, ami hittani, biblikus képzést nyújt az egyház tanítása szerint és a közösségünk karizmáját is megismerik. Mind a három formához különböző életállapotú emberek tartoznak, fiatalok, családosok, Istennek szentelt szüzek, papok.

Amikor egy fiatal belép például az Életközösségbe, elkezd egy képzési folyamatot: először hitbeli és a karizmára vonatkozó képzést, utána pedig egy megkülönböztetési folyamatban tisztázza, milyen életformára kapott meghívást. Ebben a folyamatban kísérjük őt, és felismerheti, hogy az Úr a papságra, az Isten országáért vállalt szüzességre vagy egy misszionáló család alapítására hívja-e. Így nagyon szabadon és az Úr hívásának megfelelően dönthet.

Hogyan tartjátok fenn tevékenységeteket anyagilag?

A közösség Isten gondviseléséből él. Mit jelent ez? Elsősorban Isten jóindulatát. Sokan nagy szívvel adnak nekünk. Aztán vagyonközösség van a közösség tagjai között. Minden tag a fizetésének egy részét beadja a közösbe, ebből finanszírozzuk a missziókat és a misszionáriusokat. Aztán munkából is származik jövedelmünk, van például könyvkiadásunk és más tevékenységek is, kis vállalkozások. Ezeknek a nyeresége is a közös alapba megy. Mindez együtt biztosítja a megélhetésünket és ezt nevezzük Isten gondviselésének.

HungaRio kávézó — a Shalom közösség magyar bázisa

Mi jellemzi leginkább a lelkiségeteket? Kikhez álltok közel?

Karizmánk három pillérre épül. Az első a szemlélődés. Ez az imádságot, Isten szavát, az Eucharisztiát, az Istennel való kapcsolatot jelenti. Közösségünk neve Shalom. János evangéliuma nagyon fontos nekünk. A feltámadt Jézus azt mondja: Shalom (Béke) és megmutatja oldalán a sebeket. Onnan, Jézus oldalán a sebből forrásozik a béke, közösségünk karizmája. Az imában találunk a békére és ezt a békét meg kell testesítenünk az életünkben. A második pont az egység. A testvéri szeretetben válik a béke testté. A harmadik pont: ezt a megtestesült szeretetet szét kell árasztani. Ez a misszió. Jézus azt mondta, hogy ahogy az Atya küldött engem, én is úgy küldelek titeket… Ez a három pillér alapvető számunkra. Komoly inspirációt jelent számunkra ezenkívül két szent is: Avilai Szent Teréz a szemlélődés terén, Assisi Szent Ferenc pedig a szeretet és a misszió terén. Két oszlop ők. Átéljük a Szentlélek kiáradását is, mert amikor Jézus azt mondta „Shalom”, a Lelkét is adta. Ezért a karizmatikus dimenzió is fontos. Hozzátok, a Fokoláréhoz is közel állunk, mert a szentháromságos közösség is jellemez minket is. Az életállapotok és életformák különbözőségében, a személyek különbözőségében megvalósuló kommunió adja a misszió erejét. Egyház vagyunk…

Hogyan látod, mi a szerepe az új közösségeknek, mozgalmaknak az egyházban? Mit akar a Szentlélek ezekkel?

Az egyházatyák sokszor mondják, hogy a Szentlélek az egyház fiatalsága. A Szentlélek folyamatosan megújít azáltal, hogy új karizmákat ad. Nem azért, mert a régebbiekre már nincs szükség, de vannak karizmák, melyek erre az időre szólnak, amiben most vagyunk. Az Úr gondviselésében új ajándékokat, új karizmákat küldött. Nem önmagunk számára, hanem a mai világnak szóló misszió szükségletei szerint. Ezért azt gondolom, hogy ezek az új mozgalmak Isten gondviselésének jelei.