Kapcsolat, dialógus, szeretetközösség

Mindig mély benyomást tett rám Chiara Lubichnak a következő megállapítása: Amint egy emigráns, amikor idegen földre megy, magával viszi annak a világnak a szokásait, ízlését, ahonnan jön, úgy Isten Igéje, amikor mint ’emigráns’ eljött a földre, elhozta a saját civilizációját. Mivel Isten a mennyben Személyek háromsága egyetlen Szeretetben, Jézus, amikor a földre jött, nem hozhatott mást, mint a szeretet civilizációját, amit úgy nevezhetünk, hogy (szent)háromságos kultúra.

– Írja magyarul is megjelent könyvében Silvano Cola atya (1928–2007), aki a zsinat utáni egyházi megújulás jelentős alakja volt. Papi nemzedékeket vezetett a papi életnek a közösségi lelkiségnek és az egyház megújításának új, zsinati útjára, a Fokoláre Lelkiség szellemében. Majd így folytatja: –

És ezt nem nehéz belátni. Elég az Új Parancsolatra gondolni, amit az Ő parancsának mond, vagy a főpapi imára, hogy mindnyájan egy legyenek, amint az Atya és én egy vagyunk; esetleg Szent Péter mondatára: mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében (1Pét 4,8).

Minden szó valami feltétlent fejez ki: az én parancsom, hogy mindnyájan egy legyenek, mindenekelőtt.

Érthető az is, hogy Jézus egész működése és prédikációja nem irányult másra, mint hogy kialakítsa az egyházat, az új népet, mint a Szentháromság képmását, hogy amint a mennyben, olyan legyen az élet a földön is.

Az első keresztény közösségek a nehézségek és az ember történetiségéből fakadó sajátos feszültségek ellenére alapvetően így éltek: ezt tanúsítja az Apostolok Cselekedetei és nem sokkal később a Diognétoszhoz írt levél.

A különbség a zsidó-görög-római társadalom és ezen egyházaknak nevezett részközösségek között lényegileg abból a tényből származott, hogy itt a személyek közötti kapcsolatot nem a vér, a faj vagy a haza határozta meg, nem is kulturális érdekek vagy más külsődleges célok, hanem a caritas (szeretet) kölcsönössége. Ennek köszönhetően a másik vagy mások úgy jelennek meg, mint transzcendens alanyok, s ez kizárja a másik ember tárgyként vagy eszközként való kezelését. Pszichológiailag is a másiknak, a felebarátnak, mint személynek a transzcendenciája az, ami lehetővé teszi, hogy

mindenki annyiban létezik, amennyiben a másikkal szeretet-kapcsolatot teremt, vagyis szentháromságos típusú interakció jön létre köztük.

Aquinói Szent Tamás szerint pontosan ez történik a Szentháromságban: az egyes Személyek a kölcsönös kapcsolatokban s azok által léteznek. És az igaz emberek közötti szeretet-kapcsolatban is: nem úgy valósítom meg magamat, ha magamba zárt, ha önközpontú individuumként élek, hanem ha szeretem a felebarátot, mint transzcendens alanyt. Az ilyen dinamizmus pszichológiai és szociális jelentősége nyilvánvaló. Vegyük például ennek a kapcsolatnak a legmagasabb fokú, legteljesebb megnyilvánulását: én a legnagyobb mértékben akkor vagyok személy, amikor tudatosan és szabadon igenlem a másikat, az életem árán is. Ez olyan dinamizmus, amit Jézus e szavakkal fejez ki: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja másokért. Más szavakkal:

senki sem annyira én, annyira személy, mint az, aki azért, hogy megmentse a másik transzcendenciáját, tagadva önmagát, túllép magán.

Ez az isteni társasság törvénye, amit Jézus kinyilatkoztatott és élt. És nem lehet, hogy ne ez legyen az emberi társadalmiság és minden életforma törvénye. Jézus maga segített ezt megértenünk: a búzaszem nem önmaga, ha nem válik kalásszá, valamilyen módon meghalva önmagának. Vagy amikor azt mondja, hogy aki csak arra gondol, hogy megmentse életét, az elveszíti, míg aki kész föláldozni életét, az megmenti azt (vö. Mk 8,35; Jn 12,25). Ezeknek a kifejezéseknek megvan mind a lelkiségi, mind a pszichológiai értékük, mert a személyiségfejlődés folyamatában nem lehet elérni egy új szakaszt anélkül, hogy ne szakadnánk el az előzőtől, vagy ne mondanánk le róla. (Az elválasztás a csecsemő számára olyan átmenet, ami fájdalommal jár, de szükséges ahhoz, hogy emberibb legyen; a kistestvér elfogadása fájdalmas átmenet egy önközpontú helyzetből egy társas helyzetbe, azaz önmagának viszonylagossá tétele, de így képes jobban integrálódni a többiek közé és így humanizálódik…)

Tehát amikor az ember visszautasítja a communiót, mert saját énjét szeretné megmenteni, vagy attól fél, hogy mások kihasználják, akkor már lelki értelemben halott. A közösség szó a communióra utal. A keresztény közösség modellje a szentháromságos életben rejlik (legyetek egy, amint az Atya és én egy vagyunk), azaz a személyek közötti szeretet-közösségben.

Vajon a mi plébániáink, és az egyház a Szentháromság képmásai-e?

Vagy inkább úgynevezett pszichológiai, szociológiai csoportok, azaz olyan egyének csoportjai, akik véletlenszerűen ugyanazon a területen élnek, és bár eljönnek a templomba, hogy egyénileg gondoskodjanak üdvösségükről, de nincsenek kapcsolatban egymással? Nem pontos ellentéte ez annak, hogy az első keresztények egy szív, egy lélek voltak oly mértékben, hogy senki sem tartotta saját tulajdonának azt, amije volt, mert mindenük közös volt (vö. ApCsel 4,32)?

(…) Az Evangéliumban ez áll: Keressétek elsősorban Isten országát, és ezeket is mind megkapjátok. Nyilvánvaló, hogy Isten országa Isten életét jelenti, és Isten élete a szentháromságos élet. Tehát a keressétek Isten országát, azt akarja mondani: úgy éljetek kölcsönös kapcsolataitokban, amint az Atya és én élünk a mennyben. Hiszen pontosan ezek Jézus szavai: Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is egy mibennünk (Jn 17,21): azaz úgy cselekedjetek egymás közt, úgy szeressétek egymást, hogy készek legyetek életeteket is adni egymásért. Ha így tesztek, közöttetek van Jézus. És ahol ketten vagy hárman egyek Jézus nevében – mondta már Tertullian is – ott az egyház, a Szentháromság látható képmása.

Ezzel szemben mi a prédikációkban általában azt mondjuk, hogy ha misére megyünk, ha alamizsnát adunk, ha imádkozunk, Isten ezek fejében százannyit ad. De a százannyi nem jön másként, csak a szeretet kölcsönösségéből. Csak ha ugyanazt az isteni társasságot éljük itt a földön, amit Ő a mennyben – azaz például megvalósítjuk a lelki és anyagi javak teljes közösségét –, csak akkor találunk százannyit anyagi és lelki javakban (száz testvért, száz házat, száz anyát…), és akkor teszünk tanúságot arról, hogy egy új társadalom vagyunk.

Lelkipásztori szolgálatunkban is ezt a szentháromságos társadalmiságot kellene ideálunknak tekintenünk, amelyet Jézus hozott a földre. A Szentháromságot élni: erre kellene törekednünk egész apostolkodásunkkal és a keresztények teljes missziós tevékenységével, mivel Jézus ezt mondta: Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok (vagy hogy engem az Atya küldött), hogy szeretettel vagytok egymás iránt (Jn 13,35; 17,22). Az evangéliumban nincs más útmutatás az apostolkodás módjait illetően.

Maguk az apostolok mondják: „amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott, azt hirdetjük nektek” (vö. 1Jn 1,1), azaz azt az Isten-tapasztalatot, amelyre azáltal tettünk szert, hogy életünkben Jézus közöttünk volt. Amikor Nagy Szent Gergely felteszi a kérdést, miért küldte Jézus kettesével tanítványait prédikálni, azt válaszolja: Quia minus quam inter duos caritas haberi non potest… (Mivel legalább ketten szükségesek a szeretethez…). (…)

Ma a kollektív emberi tudatnak nem annyira tanítókra, mint inkább tanúságtevőkre van szüksége – mondta VI. Pál.

És az egyetlen lehetőségünk az autentikus keresztény tanúságtételre pontosan az, hogy sokan vagyunk, és mégis egy vagyunk, úgy, amint a Szentháromság Személyei.

Karl Rahner mondta: Sajnos, ha a dogmatikából kiemelnénk a Szentháromság dogmáját, a keresztény irodalom és élet nagy része változatlan maradna. És hozzáfűzte: az emberiség minden darabjában ott van az egy és három Isten pecsétje. És az egy-három Isten azt jelenti: kapcsolat, dialógus, szeretetközösség.

Isten népe vagyunk. Az új evangelizációhoz ugrásra van szükség, vagyis az individuális lelkiségből át kell térni a közösségi életszentségre. Isten kegyelme, hogy adott az egyháznak új lelkiségeket, amelyek lényegileg közösségiek, és közösségi életszentségre és szentháromságos kapcsolatokra hívják tagjaikat – világiakat, papokat, püspököket.

A fenti szövegrészleteket Silvano Cola – A zsinati egyház egy prófétája c. könyvből idéztük, mely kedvezményes, kiadói áron megvásárolható webshopunkban.