Kapcsolatban belső forrásunkkal

Az az igazi, ha a munkánk során a belső nyugalmunkból tudunk cselekedni. A belső csend tere, a Szentlélek forrásvidéke akkor is ott rejlik bennem, ha tevékenykedem. Szüntelenül emlékeztetnem kell magamat arra, hogy a lelkem legbelső magja egészen nyugodt, és soha ki nem apadó forrást rejt.

A nyugalomból erő árad. Aki zaklatottan dolgozik, az nyugtalanságot, lázas vibrálást áraszt magából, ami nem tesz jót senkinek. Aki feszülten él, feszültséget táplál önmagával szemben is. A zaklatott ember rosszabbul dolgozik, mint az, aki nyugodt. A belső nyugalom pontosabbá, hatékonyabbá teszi a munkát. Kisebb lesz a súrlódásokból eredő energiaveszteség. Egészen a tevékenységemnek szentelhetem magam. Akadálymentesen végzem minden feladatom.

A nyugalom és a tevékenység feszültsége tehát szükséges a jó és hatékony munkához.

Ahhoz, hogy élő kapcsolatban tudjunk maradni belső forrásunkkal munka közben is, szükséges néhány belső támpont, amely segíthet, hogy érezzem önmagamat, a belső nyugalmat, lényem középpontját. Ilyen támpontot adhat mindenféle szertartás, rituálé. Ezek megvalósítják a „szent időt”: a világból kiszakított időt. Általuk a tevékenységeim közben átélek valamit, amit nem a munkám és a feladataim irányítanak. Így aztán bármit teszek, belül szabad tudok maradni, vagyis nem a külső valóság határoz meg. A szertartások megerősítenek abban, hogy érezzem: tényleg létezem, és nem mások tartják fenn a létem. Rituálékat mindenki kialakíthat magának. Nem tudunk egész nap folyamatosan érintkezésben lenni a forrásunkkal. Szükségünk van a mindennapi szertartásokra, belső támpontjainkra, mert ezek segítenek érezni a középpontunkat és a benne eredő forrást. Ha nem pihenünk meg ezeknél, akkor elapad a forrás – vagy nem tudunk eljutni hozzá.

A csend fontos tér, benne találkozhatunk saját belső erőforrásunkkal.

Olyan tér a csend, amelyben elhalkulnak, megnyugszanak a hangok. Az édesanya megszoptatja gyermekét, és az megnyugszik, elcsöndesedik. A felnőtt ember csendjében feltör a belső éhség és szomj. A csend azonban csillapítani is tudja ezt a szomjat. A csend bennünk él. Ahogy sok templomban is tapasztaljuk: maga az épület „őrzi a csöndet”. A természet is a csönd tere. Áldott idő, gyógyító érzés, amikor körülölel bennünket a csend. Ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassuk, nekünk is el kell csöndesednünk. Ez a csend a hallgatás csendje. Aki hallgat, az nem beszél, és a gondolatait is elhallgattatja. A csönd és a hallgatás sok emberre gyógyító erővel hat. Ők igazán értik, hogy mire gondolt a vallásfilozófus Søren Kierkegard, amikor ezt írta: „A világ mai állapota, az egész élet beteg. Ha orvos lennék, és megkérdeznék tőlem: mit tanácsolsz? – azt felelném: teremtsetek csendet! Vegyétek rá az embereket a hallgatásra.” Munka közben folyamatosan kommunikálnunk kell. Beszélünk és körülöttünk is beszélnek, telefonálunk, e-mailezünk, facebookolunk. Közben pedig a csend terébe vágyunk. Rabindranath Tagore indiai filozófus szerint a sok szó beszennyezheti az embert.

Csendfürdőt kellene vennünk, hogy belülről is tiszták legyünk.

„Rátapadt a holt szavak pora; füröszd meg lelkedet a csöndben” – írja. Amikor szabadidőmben kimegyek az erdőbe és megállok, élvezem, hogy sehonnan sem hallok motorzúgást, nincs a közelben láncfűrész, traktor, autó vagy repülőgép. Tiszták, áttetszőek ezek a pillanatok. Ilyenkor a csendet hallgatom. És érzem, hogy jót tesz. A csönd terében a belső kavargás is lelassul. Már nem érzem magam nyomás alatt. Szabad vagyok, és érzem, hogy felfrissülök, ha megmerítkezem a csend tisztító fürdőjében.