Keresztúti elmélkedés – én vajon kiállnám a próbát?

Itt a Nagyhét, meghívjuk az olvasókat, hogy az alábbi elmélkedés segítségével tekintsünk magunkba, válaszoljunk őszintén a kérdésre, hogy mi a mi gyenge pontunk, ami akadálya lehet annak, hogy teljesen Krisztusnak adjuk magunkat. Ebben segítségünkre lesz a 2020. október 25-én elhunyt Bolberitz Pál római katolikus pap, teológus, filozófus írása.

keresztuti-elmelkedes-en-vajon-kiallnam-a-probat

Elmélkedésünkben Péterről lesz szó, az Úr Jézushoz való viszonyát a szenvedéstörténet összefüggésében vizsgálva. Ismeretes, hogy az Úr Jézus szűkebb köréhez, mégpedig a kitüntetett helyen lévő tanítványok közé tartozott, akiket az evangélium apostoloknak, azaz küldötteknek nevez. Mind a négy evangélium valamilyen módon utal a tizenkettő különleges meghívására. Az Úr Jézus maga választja ki a tizenkettőt és nem véletlenül tizenkettőt, hiszen ő, mint Isten Fia az újszövetség választott népét gyűjti egybe, és amint az ószövetségben is tizenkét pátriárka volt, úgy az újszövetségnek is tizenkét apostola van. Azt is mondja az Úr Jézus, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket. És arra rendeltelek, hogy gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt.” Tehát sok kegyelemmel árasztja el őket, kivételezett helyzetük van, mintegy három esztendeig együtt élhetnek az Úr Jézussal, nemcsak szavait hallhatják, hanem lakva is megismerhetik őt. Annál drámaibb, hogy abban a kiélezett határhelyzetben, ami az Úr Jézus szenvedéstörténete, Péter is, Júdás is elbuknak, és nem tudják kiállni a próbát. Csupán az a különbség kettejük bukása között, hogy más és más módon értékelik a bukást. Péter új életre kelve kerül ki a bukásból, míg Júdás drámaian elbukik, tragédiába torkollik élete.

Megdöbbentő, hogy mi, akik vallásunkat gyakoroljuk és úgymond az Úr Jézus közelében tudjuk magunkat, mégis sok vonatkozásban hasonlíthatunk akár Péterhez, akár Júdáshoz. Mindegyikünkben van egy „Péter” és egy „Júdás”, legalábbis lehetőség szerint. Ezzel pedig szembe kell néznünk. Kérdés, hogy ha egyszer az Úr úgy próbálna meg bennünket, mint ahogy Péterrel vagy Júdással történt, vajon miképp tudnánk helytállni, és Péternek vagy Júdásnak bizonyulnánk-e?

 

 

 

 

Péter apostol lobbanékony természetű ember. Meglehetősen tájékozott abban a bizonyos messiásvárási „ügyben”, melynek helyes értelmezése bizonyára közrejátszott abban, hogy az Úr Jézus kiválasztotta és a „tizenkettő” kollégiumának fejévé tette. Akárcsak János és Jakab, ő is Keresztelő Szent János mozgalmához tartozott. Tehát az Úr Jézus „előfutára” már maga mellé vette Pétert, s Péter számára valójában a kiteljesedést jelentette az, ami az Úr Jézus Krisztus körül lezajlott. Ez a Péter – Isten kifürkészhetetlen végzése folytán – a tanítványok közül az első helyre került. Hiszen olvassuk Máté evangéliumában, hogy Fülöp Cézáreájában az Úr Jézus megkérdezi az apostolokat: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát” és Péter adja meg a helyes választ: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” „Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked” – válaszolja neki az Úr –, „hanem az én mennyei Atyám. Ezért te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a kősziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.”

 

Úgy tűnik, hogy Péter meglehetős öntudattal hordozta ezt a kitüntetést és valószínűleg ebben az öntudatban rejlik bukásának oka is. Péter ugyanis elbizakodottsága következtében kerülhetett olyan helyzetbe, hogy háromszor tagadja meg gyávaságból az Üdvözítőt. Ha Péter hibáját keressük, akkor vagy a hiúsága vagy a hiúságból fakadó elbizakodottságra gondolhatunk. Könnyen úgy vélhette Péter: saját érdeme, hogy ő egy ilyen kitüntetett posztra került az apostolok közösségében.

Úgy gondolhatta, hogy pusztán a saját erejéből képes lesz bármilyen próbát kiállni az Úr Jézusért.

Meg is mondja az utolsó vacsorán: „Uram, ha kell, akár az életemet is föláldozom érted.” „Az életedet?” – kérdezi az Úr Jézus. „Bizony mondom neked: mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” S amit az Úr megjövendölt, az be is teljesedett.

 

Figyelemre méltó, ahogyan az evangélium leírja, amint Péter megpróbál „bennfentesként” közel lenni az Úrhoz. Igyekszik megtudni, hogy mi fog történni Jézussal, és jóllehet János helyzete könnyebb volt, hiszen ő rokonságban volt a főpappal, s így könnyebben bemehetett a főpap udvarába, Péter sem akart – tán épp hiúsága miatt – „kimaradni” semmiből. S épp ez a hiúsága – ami mögött jószándék és együttérzés is meghúzódhatott – sodorta abba veszélybe, hogy amikor az a bizonyos szolgálóleány a tűz mellett rákérdezett, hogy „tán te is az ő tanítványa vagy?”, akkor Péter hangosan tiltakozott, hogy ő nem ismeri ezt az embert.

 

Elgondolkodtató, amit a szolgáló mond: „A galileai tájszólásod elárul téged.” Ha a mi életünkre vonatkoztatjuk Péter sorsát, akkor nagyon figyelemre méltó tanulságot vonhatunk le ebből. Minket is megkísért a világ, még ha nem is mindig olyan látványosan, ahogy elképzeljük. És talán éppen itt van a nagy veszély. A látványos kísértésekre és próbatételekre – legalábbis elvben – föl vagyunk készülve. De amikor jön egy váratlan pillanat, akkor kiderül, hogy mi is lakott a szívünkben. Péter esetében azok az elkapkodott megjegyzések a tűz mellett, amolyan „váratlan” próbatételek, előre kiszámíthatatlan helyzetek voltak. Lehet, hogyha nyilvánosan, valahol sok ember előtt, egy bírói szék elé állítják és megkérdezik tőle, hogy „te Jézus tanítványa vagy?”, tán hiúsága miatt is nyíltan és bátran megvallotta volna Jézust.

 

 

De amikor olyan hirtelen, váratlanul és hétköznapian jött a próbatétel, akkor bizony nem merte Jézust megvallani, holott hányszor hallotta az Úr szavait: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt. Aki megtagad engem az emberek előtt, azt én megtagadom mennyi Atyám előtt.”
Péter megpróbált egy kissé alkalmazkodni, feloldódni az emberek között. Megpróbált olyan lenni, mint a többiek. Nekünk is igen nagy a kísértésünk erre! Vajon mit szólnak az emberek? Nem lehet „kilógni” a sorból! Át kell venni a környezet szokásait! – mondogatjuk.

Rengeteg a kibúvó, nagyon szépen meg tudunk mindent magyarázni, sőt még a nagyobb jó is megjelenik előttünk, és azzal is indokoljuk akárhányszor cselekedeteinket:

„Végső soron egy jó ügy érdekében az ember lehet egy kissé engedékeny is, tehet engedményeket!” Isten ügyének szolgálatában is igazán megengedett lehet egy kis emberi okoskodás, hiszen maga az Úr Jézus mondta: „Legyetek szelídek, mint a galambok és okosak, mint a kígyók!” Ám, ha valaki ismeri a szentírás szóhasználatát, akkor tudja, hogy nem úgy kell értelmezni az előbbi idézetet, ahogy mi szoktuk: hogy tudniillik a kígyó okosságán ravaszságot, evilági bölcsességet és ügyeskedést értünk. A kígyó a keleti jelképrendszerben, – amelyet az ószövetség is átvesz – a „mélység” és „magasság”, vagyis a transzcendencia ismerője. A kígyó tehát nem negatív szimbólum, mint a nyugati kultúrában, hanem pozitív jelkép. És amikor az Úr Jézus azt mondja, hogy „legyetek okosak, mint a kígyók”, akkor ez azt jelenti ebben az összefüggésben, hogy legyetek bölcsek, vagyis a magasságok és mélységek, a természetfelettiség távlataiban értékeljétek az élet dolgait, ne pedig evilági kicsinyes ravaszkodással.

 

Pétert tehát pontosan az kísértette meg, hogy neki valahogyan be kell illeszkedni a többiek közé a „nagyobb jó érdekében”. Nem szabad kiéleznie a helyzetet, hiszen abból igazán senkinek sincs haszna. Végső soron ő sokkal nagyobb jót tesz az Úr Jézusért, ha ott kémkedik a közelében, hallgatódzik, hiszen akkor azt hiszik felőle, hogy nem is tanítvány és akkor majd mint vezető apostol kellőképpen tudja informálni a történtekről a többieket. Nemde ezzel lehet elősegíteni a Messiás ügyét? – vélekedhetett Péter.

Nagy a kísértés, hogy mi is a kezünkbe akarjuk venni Isten ügyeinek rendezését, pedig az jó kezekben van!

Csakhogy az ő tervében benne volt a kereszthalál, vagyis a látszólagos teljes pusztulás, továbbá az evilági szempontból vett teljes esélytelenség is. Hiszen nem azáltal mentjük meg az egyházat, hogy a világgal rivalizálva, a világ módszereivel és eszközeivel próbáljuk ebben a világban Krisztus ügyét képviselni. Ellenkezőleg. Azzal teszünk Istennek tetsző cselekedetet, hogy ha tanítványi mivoltunkat nem tagadjuk meg, és a megoldást a hatalmas Istenre bízzuk. Ám ehhez hit, a hithez pedig alázat kell! Ez az alázat hiányzott Péterből, ezért bizonytalanodott el a hite.
[…] Nem megoldás, ha egy „kicsit” a világ fiai meg egy kissé Isten fiai is vagyunk, mondván, hogy Isten ügyét nekem kell megmentenem „Péter-módjára”. Nem! Én csak hűséges tanítvány lehetek, még akkor is, ha emiatt a perifériára szorítanak vagy esetleg evilági értelemben vett egzisztenciám forog kockán. A mennyországot már itt a földön kell „kiérdemelni” és ez mindig a kereszttel is összefügg. Nagypéntek megkerülésével nem lehet eljutni a húsvétvasárnap öröméhez. […]

 

Az Úr Jézus az ellentmondás jele, és a kiélezett határhelyzetekben szint kell vallani előtte. Nem lehet azt tenni, hogy részben a tanítványa vagyok, részben nem. Péter elbukott, mert megpróbált egy kicsit tanítvány és egy kicsit nem-tanítvány lenni. Vagy Jézus mellett, vagy Jézus ellen kell dönteni, és erre már korábban kell felkészülni. S itt van Péter sorsának egy nagyon figyelemre méltó másik tanulsága. Nehogy abban a hitben ringassuk magunkat, hogy azért, mert mi az Úr Jézus „közelében” élünk, és tán látványos, nagy bűnöket nem követünk el, már minden rendben van. Péter nem követett el látványos, nagy bűnöket, legalábbis nem tudunk róla az evangéliumokból. Sőt kitüntetett helye volt a tanítványi körben. De voltak apró hibái és jellembeli fogyatékosságai, amikre nem figyelt eléggé oda, amelyeket tán egy „kézlegyintéssel” elintézett magában, mondván, hogy „ilyen az ember.” És ez katasztrofális helyzetbe sodorta őt éppen akkor, amikor meg kellett volna vallania, hogy ő Krisztus tanítványa.

Jó, hogyha magunkba nézünk, mert mindegyikünknek lehet ilyen hibája: az egyik embernek a túlzott kényelemszeretete, a másiknak a hiúsága, a harmadiknak burkolt hatalomvágya egy egészen szűk környezetben, a következőnek tán érzékisége vagy túlzott ragaszkodása az anyagi javakhoz, a gyenge pontja. Nagyon jelentéktelen kis dolgokról van itt szó, és mégis

ott rejlik valami az életemben, ami megakadályoz abban, hogy egészen átadjam magamat Krisztusnak.

Majd amikor jön a próbatétel, akkor kiderül, hogy amit korábban elhanyagoltam, az bizony súlyos hiba, és mintegy láncreakcióként számos más hibát, esetleg bűnt is vonz magával. Utána összeomlik az ember, és könnyen úgy gondolhatja, hogy az egész, amit eddig csinált, nem ér semmit. Nagy tanulság ez, ha azt a következtetést vonom le belőle, hogy az egész eddigi életem „nem ért semmit”. Péter azért példakép a számunkra, mert ő levonta ezt a következtetést. Amikor megszólalt a kakas és az Úr Jézus ránézett, ebben a „nézésben” minden benne volt. És Péter értett belőle. Aztán félrevonult és keserves sírásra fakadt. Tudjuk, ha egy férfi sír, akkor nagy dologról van szó. Péternél a sírás a mélységes bűnbánat jele volt. Akkor döbbent rá arra, hogy nem „ő”, hanem maga az Úr Jézus a „kőszikla”, aki őt „sziklává” teheti, feltéve, ha hűségesen együttműködik kegyelmével. S Péter ezért tudott újjászületni a megtérés után. Ezért tudott alázatos tanítvány és valóban kőszikla lenni az egyházban.

 

Az Úr Jézus megmondta neki: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, én azonban imádkoztam érted, hogy te egykor majd megtérve megerősítsd testvéreidet.” Az Úr Jézus már előre utalt Péter gyengeségére. Azt is megígérte, hogy imádkozni fog érte. S nemde erre céloz az Úr Jézus, amikor a genezáreti tó partján megjelenik a tizenkettőnek, majd Pétert félrehívja, és megkérdezi tőle: „Péter, szeretsz te engem?” Péter nagyon alázatosan válaszol: „Igen, Uram, szeretlek.” „Legeltesd bárányaimat!” Majd újra megkérdezi tőle: „Péter, szeretsz te engem?” És amikor harmadszor is megkérdezi az Úr Pétertől, hogy „Péter, szeretsz te engem?”, akkor Péter nagyon zavarba jön, mert tudja, hogy miért épp „háromszor” kérdezi azt tőle az Úr. Háromszor tagadta meg ugyanis Jézust. S Péter akkor csak ennyit válaszol: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.”

 

Az Úr Jézus azt is mondja Péternek, hogy „amikor fiatal voltál, oda mentél, ahová akartál, amikor majd idősebb leszel, oda mész, ahová nem akarod.” János apostol itt evangéliumában megjegyzi: „Ezzel előre jelezte Péter kereszthalálát.”
Pétert a megtérés új életre keltette, az igazi bűnbánat alázatossá tette, rájött arra, hogy Isten kegyelme nélkül semmi sem lehet, de Isten kegyelméből minden. Ez volt az az iskola, amit végig kellett járnia ahhoz, hogy valóban az anyaszentegyház sziklaszilárd alapja lehessen, de csak úgy, ha élete mindenestül Krisztusra épül. […]

Fotó: Kezdőkép: Pixabay; Cikkben elhelyezett kép: http://egyevangelikuslelkesz.blogspot.com

Forrás: Dr. Bolberitz Pál, Sorsközösség Krisztussal, Bp. Márton Áron Kiadó, 1992. 71–79

Legújabb könyveink: