Királyi házba születtél

Túl az első világháború észvesztő borzalmain, XI. Piusz pápa az 1925-ös szentévben keletkezett, Quas Primas című enciklikájában emelte a november 23-hoz legközelebbi vasárnapot Krisztus Király ünnepévé. Célja nem volt kevesebb, mint a világi hatalmak öldöklésétől szenvedő emberek számára felkiáltójelet tenni Krisztus Pilátus előtt kijelentett szavai mellett: „Az én országom nem e világból való.”

Az enciklika bevezetőjében így fogalmaz: „az emberi nemet sújtó és gyötrő bajok legfőbb okait kutatva világosan rámutattunk, hogy ama bajok árja azért zúdult a világra, mert az emberek nagy része az Úr Jézust és az ő szent törvényét száműzte a magánéletből, a családból és a közéletből, s hogy mindaddig nem ragyoghat föl a népek közt a tartós béke biztos reménye, amíg az egyének és az államok az Üdvözítő uralmát elvetik és elutasítják. Azért, amint hangsúlyoztuk, hogy „Krisztus békéjét Krisztus országában kell keresni”; […], mert úgy láttuk, hogy a béke fölújítására és megszilárdítására nem törekedhetünk hathatósabban, mint a mi Urunk országának helyreállításával.”

Krisztus uralkodásának üzenete, hogy a történelem egyszer véget ér, és akkor, az idők végén, hitünk szerint, Krisztusé lesz az egyetlen hatalom.

A királyság érdekes intézmény: a feudalizmus megbecstelenítette, az abszolutizmus megcsócsálta és kiköpte, a modernizmus kilúgozta.

Talán egyedül a kereszténység tud a királyságnak olyan tartalmat adni, amelyben nem veszti el az értékét.

Mert Krisztus Királysága nem a gondolkodás nélkül engedelmeskedő pórnép kihasználására törekszik, nem is elnyomó, önállóságot korlátozó hatalom, de nem is kiüresedett pr-funkció. Krisztus Királyságának valódi és ezernyi színben pompázó tartalma van a történelem minden embere számára. Mit üzenhet számunkra, világban járó, arra hatni akaró, keresztény burkából kilépni szerető, de Isten törvényeihez hűséges, a Szentíráshoz ragaszkodó és a világi értelmezéseket elutasító posztmodern keresztények számára ez az ünnep?

Királyi fenségesség

Érzékeny emberként a fenségesség már gyerekként is megérintett, és még ma is könnyekre fakasztanak az ünnepre hívó himnusz első akkordjai. De ne feledjük, Krisztus fenségének arany trónusát nem az angyali kar, nem a fanfárok, nem a népek hódolata alkotta.

Az ő felsége a jászoltól a keresztig tartott. Istenként önmaga megalázása emelte olyan magasra, amilyen közel tud maradni az egyszerű, mindennapok malmai közt őrlődő emberhez.

Fenségessége felhívás számunkra, hogy a kicsi, az elesett, a szerencsétlen, a bűnös, a beteg is önmagában és megkérdőjelezhetetlenül érték.

Iránymutatás

Keresztény felnőtt életünk legnagyobb kérdése talán, hogy hogyan egyeztessük a világi és jézuskövetői életünk eseményeit, döntéseit, prioritásait. A királyként elfogadott Krisztus leszáll hozzánk társként az imáinkba. Szavát meghallva, bölcsességét követve pedig képesek lehetünk helyesen cselekedni, és saját esendőségünket felismerve megbocsátani azoknak, akik ellenünkre cselekszenek. Elfogadni, hogy a másik ugyanúgy Istennel való kapcsolatából merítve másképpen gondolkodik vagy cselekszik, mint mi – ez Krisztus királyságának elfogadása.

Misszió

Isten nem azért hív önmagához, hogy a vele való együttlét örömét megtartsuk magunknak. „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,18-20)

A Király feladatot adott nekünk: nem hadvezérit, amellyel leigázzuk a földet, hanem nagykövetit, amellyel meghívjuk az ő országába azokat, akiket szeretünk. Nem csak szóval, hanem tettekkel: életigenléssel, a másik elfogadó szeretetével, a különbözőségekre való nyitottsággal, a közösségért való munkával, az Istenben való örömlét mindennapi kifejezésével.

Gondoskodás

Van egy kedves idézetem, amelyet a közösségünk vászonszatyorra is nyomtatott, így gyakran magammal tudom vinni: „Elesni, felállni, koronát igazítani, továbbmenni.” Az eredetére ugyan nem találtam nyomokat, feltehetőleg nem a Bibliából származik. Mégis annyira szépen illusztrálja, milyen dolog a király lányának lenni! Krisztus nem olyan király, akinek csak követelései vannak! Ő szeretettel hív és vár az országában, ahol bár vannak játékszabályok, de sokkal fontosabb az, amit ő tud nekünk nyújtani: biztonságot, elfogadást, feltétlen szeretetet. Mellette nem kell szégyenkeznünk: vállalhatjuk a sebezhetőségünket, velünk van, amikor elbukunk, segít felállnunk, leporolja a ruhánkat, megigazítja a koronánkat, megölelget és ismét utunkra bocsát.

Szeretet

Ez az atyai-anyai, pártfogó, nekünk mindig jót akaró, belső útjainkat egyengető szeretet az, amely nem alattvalókká tesz bennünket, hanem kibontja istengyermeki énünket.

Kaphattunk akármilyen gyermekkort, sérülhettünk akármennyit az életünk során, a Király lányaként vagy fiaként meghívottak vagyunk egy más minőségű szeretetkapcsolatba.

Olyan kapcsolatba, amely küldetést, célt ad nekünk, de amelybe bátran visszaszaladhatunk, amikor a külvilág túlságosan ijesztővé és bizonytalanná válik. Ahonnan eljönni szabad, ahova visszatérni jó. A szeretetkapcsolatba a Királyunkkal, aki megelőlegezett bizalommal a legnagyszerűbb első lépésként már önmagát adta értünk.

Szeretetkapcsolatba azzal a Krisztussal, aki győz, aki kormányoz, aki uralkodik.

Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!