Közeledés a szenvedés titkához – Keresztút 1.

Az idei nagyböjtben szeretnénk a katolikus egyháznak ahhoz a több évszázados hagyományához visszanyúlni, ami a keresztút. Nagypénteken Rómában a Colosseumban a pápa is keresztutat jár, amelyet az egész világon közvetítenek. Nagyböjti sorozatunkban ma, hamvazószerdán, majd hétfőnként a colosseumi keresztutakon elhangzott elmélkedésekből válogatunk, korunk nagy gondolkodóitól, teológusaitól, lelkiségi íróitól. Így elmélkedjük végig a keresztutat. Alkalom ez, hogy szemléljük a fájdalom misztériumát Jézus életében, saját magunk, és az emberiség életében, és lelkileg felkészüljünk a húsvétra.

Ma a 2009. év bevezető elmélkedését olvashatjuk, összhangban az idei jubileumi év témájával, a reményről, és – szintén 2009-ből – az első stációhoz írt elmélkedést, mindkettőt Menamparampil érsek tollából.

Kezdő elmélkedés

Kedves testvéreim!

Eljöttünk, hogy együtt énekeljük a „remény himnuszát”. Meg akarjuk magunkat győzni, hogy a nehéz pillanatokban sincs minden elveszve. Mikor egyik rossz hír a másik után ér, elfog a nyomasztó szorongás. Mikor közelről érint valami szerencsétlenség, elszorul a szívünk. Mikor természeti csapás áldozatai leszünk, elhagy az önbizalmunk és hitünk is meginog. De még nem veszett el minden. Mint Jób, keressük a dolgok értelmét. (Jób 1,13 –2,10). Erőfeszítésünkben példára találunk: „Ábrahám a remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Az igazat megvallva, mikor nehéz idők járnak, úgy érezzük, semmi okunk rá, hogy higgyünk és reméljünk. Mégis hiszünk, mégis remélünk. Ez mindannyiunk életében megtörténhet. Bekövetkezhet szélesebb társadalmi szinten is.

A zsoltárossal együtt tesszük fel magunknak a kérdést: „Lelkem, miért vagy szomorú és miért háborogsz? Remélj az Úrban!” (Zsolt 42,6). Megújítjuk és megerősítjük hitünket, megőrizzük bizalmunkat az Úrban, hisz ő megmenti azokat, akik minden reményt elvesztettek (Zsolt 34,19). Ez a remény pedig nem csal meg. (Róm 5,5).

Igazán csak Krisztusban értjük meg a szenvedés teljes értékét. Ebben az elmélkedésünkben, miközben majd szorongással szemléljük Jézus szenvedésének fájdalmait, figyelni akarunk annak megváltó értékére. Isten terve szerint történt, hogy a „Messiásnak szenvednie kellett” (ApCsel 3,18; 26,23), és hogy értünk szenvedett (1Pét 2,21). Élő reménnyel tölt el, ha ennek tudatában vagyunk (1Pét 1,3). Ez a remény tart meg boldogságban és állhatatosságban a szenvedés idején (Róm 12,12).

A hit és a remény útja hosszú lelki út, amelyen figyelemmel kísérjük Istennek a kozmikus eseményekben és az emberi történelem viszontagságaiban kibontakozó legmélyebb tervét. Hiszen a természeti csapások, a háborúk, a forradalmak és mindenféle konfliktusok felszíne alatt csöndesen jelen van valaki, egy céltudatos isteni cselekvés. Isten rejtve marad a világban, a társadalomban, a világegyetemben. A tudomány és a technika feltárja nagyságának és szeretetének csodálatos megnyilvánulásait. „Nem beszéd ez, nem szó, hang nem hallható, a hír mégis terjed szerte a világon, a szózat elhangzik a föld határáig” (Zsolt 19,3). Ő reményt áraszt. Terveit Igéjén keresztül nyilatkoztatja ki, megmutatva, hogyan hoz ki jót a rosszból, akár személyes életünk apró eseményeiben, akár a történelem nagy történéseiben. „Igéje” feltárja Isten tervének „dicsőséges gazdagságát”, elmondja, hogy ő megszabadít bűneinktől, és hogy Krisztus, a dicsőség reménye bennünk van (Kol 1,27). A reménynek ez az üzenete visszhangozzék ma a Hoang-ho-tól a Coloradóig, a Himalájától az Alpokig és az Andokig, a Mississippitől a Brahmaputráig. Így szól: „Legyetek erősek és bátor lelkűek, mindnyájan, akik az Úrban reménykedtek”. (Zsolt 31,25).

Könyörgés

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, tekints

a halálos gyengeségtől kimerült emberiségre,

és add, hogy új élet töltse el egyszülött fiad szenvedése által,

aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,

Isten mindörökkön örökké.

Ámen.

I.               Jézus haláltusája az Olajfák hegyén

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 22,41–44)

(Jézus) aztán odébb ment, úgy egy kőhajtásnyira és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.

Elkezdődött Jézus haláltusája. Rátört a fájdalom és a félelem. Ránehezedett az emberiség bűnének súlya. De minél jobban szenved, annál odaadóbban imádkozik.

A fájdalom mindig kihívás marad számunkra. Úgy érezzük, magunkra hagytak, elfelejtünk imádkozni, és összetörünk. Néhányan még az életüket is kioltják. De ha Istenhez fordulunk, lélekben megerősödünk, és közelebb kerülünk nehézségekkel küzdő testvéreinkhez. (1Tim 5,10).

Jézus tovább szenved üldözött tanítványaiban. XVI. Benedek pápa azt mondja, hogy „az egyházból korunkban sem hiányoznak a vértanúk”.[1] Krisztus agóniája folytatódik napjainkban, köztünk is. Imádkozzunk azokért, akik szenvednek! A keresztény szenvedés titka annak megváltó értékében áll. Bárcsak a hívőket érő üldöztetések kiegészítenék bennünk Krisztusnak üdvösséget hozó szenvedéseit! (Róm 5,4).

Könyörgés

Urunk Jézus, add, hogy (…) ne vesszen kárba mindennapi életünk semmilyen apró bosszúsága, megaláztatása és kudarca, és semmilyen nagy szerencsétlenség, amely váratlanul ér minket. Add, hogy a te szenvedésedhez kapcsolódva reményt teremjenek a minket ért szenvedések, amelyeket a tiéddel egyesítünk. Urunk, taníts minket együttérzésre nemcsak az éhezőkkel, a szomjazókkal, a betegekkel, vagy azokkal, akik valamilyen különleges ínségben szenvednek, hanem azokkal is, akik hajlamosak a durva, vitatkozó és sértő viselkedésre, hogy így, miután te is megvigasztaltál minket minden nehézségünkben, mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak. Azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. (2Kor 1,4).

A szerzőről

Thomas Menamparampil SDB, északkelet-indiai nyugalmazott érsek 1936-ban, Kerala államban született. 19 évesen lépett be a Don Bosco Szalézi Rendbe, tíz évre rá szentelték pappá. Teológiai és filozófiai tanulmányai után a történelem és az angol mesterszakot is elvégezte. Dibrugarh püspökeként 11 évig, Guwahati érsekeként pedig 20 évig szolgált, mielőtt 2012. január 18-án nyugdíjba vonult. Majd még 2014-től 2016-ig Jowai egyházmegye Ferenc pápa által kinevezett apostoli adminisztrátora volt.

2011-ben Nobel-békedíjra jelölték. Jelölése elismerte folyamatos elkötelezettségét a béke, a megbékélés és a stabilitás mellett a területi és etnikai konfliktusok sújtotta Északkelet-Indiában.

^{[1] XVI. Benedek pápa Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdítása, Szent István Társulat, Budapest, 2007, 85.}