Közösségben

Olvasási idő: 2 perc

A keresztény testvériség nem eszménykép, amelyet meg kellene valósítanunk, hanem valóság, amely Istentől Krisztusban adatott, s amelyben nekünk is részünk lehet. Minél világosabban ismerjük föl, hogy az egész közösségünk alapja, ereje és ígérete egyes-egyedül Jézus Krisztusban van, annál nyugodtabban tudunk közösségünkre gondolni, érte imádkozni és remélni.

Mivel a keresztény közösség egyedüli alapja Jézus Krisztus, ez a közösség nem pszichikus, hanem pneumatikus valóság. Ebben teljességgel különbözik más közösségtől. A Szentírás szavával „pneumatikus”, a „Szentlélek szerint való” az, ami csak a Szentlélek műve, a Szentléleké, aki Jézus Krisztust Urunkként és Üdvözítőnkként adja a szívünkbe. Ezzel szemben „pszichikus”, vagyis „az emberi lélek szerint való” az, ami az emberi lélek természetes ösztöneiből, képességeiből és hajlamaiból fakad.

(…)

Minden keresztény közösség számára létkérdés, hogy sikerül-e idejekorán megkülönböztetnie az emberi eszményeket az isteni valóságtól, a Lélek szerinti közösséget az emberek szerintitől. A keresztény közösség élete vagy halála múlik azon, hogy ezekben a dolgokban minél hamarabb józan ítéletre jusson. Más szóval: az Ige rendje alatt élő keresztény közösség csak úgy maradhat egészséges, ha nem mint mozgalom, rend, egylet, collegium pietatis lép fel, hanem az egy, szent, egyetemes egyház részének tekinti magát, s cselekedve és szenvedve az egész egyház bajában, harcában és ígéretében osztozik. A szelektálás és az ebből adódó elkülönülés minden keresztény közösség legnagyobb veszedelme, hacsak nem a közös munka, a helyi adottságok vagy a családi kapcsolatok merőben gyakorlati következménye. A szellemi vagy egyházi szelektálás mindig alkalmat ad arra, hogy az emberi elem visszaszüremkedjék a közösségbe, elapassza a gyülekezet Lélek szerinti erejét, és a szektásodás felé sodorja. Ha a gyöngéket, a csökkent értékűeket, a látszólag haszontalanokat kizárjuk a keresztény életközösségből, félő, hogy éppen Krisztust rekesztjük kívül, aki a szegény testvér képében zörget odakünn az ajtón. Vigyázzunk tehát, nehogy így járjunk!

(…)

Aligha akad olyan keresztény, akinek Isten valamikor az életében ne adná meg a valódi keresztény közösség boldogító élményét. Ám az ilyen élmény ezen a világon csak kegyelmi ajándékul kapott ráadás lehet a keresztény közösségi élet mindennapi kenyere mellé. Nem várhatjuk el, hogy ilyen megtapasztalásaink legyenek, s nem az ilyen tapasztalatok kedvéért élünk együtt más keresztényekkel. Nem a keresztény testvériség élménye, hanem a testvériségünkbe vetett szilárd és bizonyos hitünk tart minket össze.