Leó pápa tanításai 2. – A nagyböjt: meghallgatni tudás, irányváltás és misszió

Olvasási idő: 6 perc

1.     Szemelvények Leó pápa nagyböjti üzenetéből

A nagyböjt olyan időszak, amikor az Egyház anyai gondoskodással arra hív bennünket, hogy újra életünk középpontjába állítsuk Isten misztériumát, s így hitünk új lendületet kapjon, és szívünk ne szóródjon szét a mindennapok aggodalmai és zavaró körülményei között. A megtérés útja mindig akkor kezdődik, amikor engedjük, hogy Isten igéje elérjen bennünket, és készséges lélekkel befogadjuk. Összefüggés van tehát Isten igéjének ajándéka, az előtte megnyitott tér, valamint az általa bennünk végbevitt átalakulás között. Ezért a nagyböjt alkalmas időszak arra, hogy odafigyeljünk az Úr hangjára, és megújítsuk elhatározásunkat Krisztus követésére: vele együtt járva az utat Jeruzsálembe, ahol beteljesedik kínszenvedésének, halálának és feltámadásának misztériuma.

Idén mindenekelőtt arra szeretném felhívni figyelmeteket, milyen fontos teret adni az igének a hallgatás révén, mert a hallgatásra való készség annak a vágynak az első jele, hogy kapcsolatba lépjünk a másikkal.

Maga Isten is, amikor az égő csipkebokorból kinyilatkoztatja magát Mózesnek, megmutatja, hogy a hallás az ő létének jellegzetes vonása: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és hallottam kiáltását” (Kiv 3,7). Az elnyomott kiáltásának meghallása egy szabadító történet kezdete, amelybe az Úr Mózest is bevonja, elküldve őt, hogy megnyissa a szabadulás útját rabszolgasorba taszított gyermekei számára. Olyan Isten ő, aki bevon, aki ma minket is részesévé tesz annak, ami megindítja szívét. Ezért az ige hallgatása a liturgiában arra nevel bennünket, hogy a valóságot is igazabban hallgassuk: a Szentírás képessé tesz bennünket arra, hogy az egyéni és társadalmi életünkben jelen lévő megannyi hang közül felismerjük azt a hangot, amely a szenvedésből és az igazságtalanságból emelkedik fel, hogy az ne maradjon válasz nélkül. (…) ”. (XIV. Leó pápa: Dilexi te apostoli buzdítás, 2025. október 4., 9.)

Ha a nagyböjt a hallás ideje, akkor a böjt olyan konkrét gyakorlat, amely alkalmassá tesz bennünket Isten igéjének befogadására. Az ételtől való tartózkodás ugyanis ősi és nélkülözhetetlen aszketikus gyakorlat a megtérés útján. Éppen azért, mert a testet is érinti, világosabban megmutatja, mire „éhezünk”, és mit tartunk létfenntartásunk szempontjából lényegesnek. Arra szolgál tehát, hogy felülvizsgáljuk és rendbe tegyük „vágyainkat”, hogy elevenen tartsuk igazságosságra való éhezésünket és szomjazásunkat, ne engedjük, hogy az lemondóvá váljon, és arra neveljük, hogy felebarátainkért mondott imádsággá és értük vállalt felelősséggé váljon.

Szent Ágoston – lelki finomsággal – bepillantást enged a jelen és a jövőbeli beteljesedés közötti feszültségbe, mely átjárja szívünknek ezt az őrzését: „A földi élet folyamán az embereknek az a dolguk, hogy éhezzenek és szomjazzanak az igazságosságra, de a jóllakás a másik élethez tartozik. Az angyalok ezzel a kenyérrel, ezzel a táplálékkal laknak jól. Az emberek viszont éheznek rá, mindnyájan utána vágyakoznak. Ez a vágyakozó ráirányulás kitágítja a lelket, növeli annak befogadóképességét.” (Szent Ágoston: A böjt hasznosságáról, 1, 1.) Így értelmezve a böjt nem csupán arra tesz képessé, hogy fegyelmezzük vágyakozásunkat, hogy megtisztítsuk és szabadabbá tegyük, hanem arra is, hogy kitágítsuk, hogy Isten felé forduljon, és a jó cselekedetekre irányuljon.

Ahhoz azonban, hogy a böjt megőrizze evangéliumi igazságát és elkerülje a szív felfuvalkodásának kísértését, mindig hitben és alázatban kell megélnünk.

Ezért szeretnélek benneteket az önmegtartóztatás egy igen konkrét és gyakran alábecsült formájára hívni: a felebarátunkat sértő és sebző szavaktól való tartózkodásra. Kezdjük el lefegyverezni beszédünket: mondjunk le a csípős megjegyzésekről, az elhamarkodott ítélkezésről, a távollevők megszólásáról – akik nem tudnak védekezni –, és a rágalmazásról. Törekedjünk inkább arra, hogy megválogassuk szavainkat, és kedvesek legyünk: a családban, barátaink között, munkahelyünkön, a digitális felületeken, a politikai vitákban, a médiában, a keresztény közösségekben. Így a sok gyűlölködő szó átadja helyét a reményt és békét közvetítő szavaknak.

2.     Szemelvények Leó pápa február 18-án, hamvazószerdán, a nagyböjt kezdetének napján a Sant’Anselmo-templomban elhangzott homíliájából

Minden liturgikus időszak kezdetén új örömmel fedezzük fel annak kegyelmét, hogy Egyház, Isten igéjének hallgatására egybehívott közösség vagyunk. Elért bennünket Joel próféta hangja, mely mindenkit kiszakít elszigeteltségéből, s egyszerre személyes és közösségi megtérésre ösztönöz bennünket: „Gyűjtsétek egybe népemet, szent közösséggé legyen! Hívjátok az öregeket, hozzátok a gyermekeket, még a csecsemőket is!” (Jo 2,16). (…) Tudjuk, hogy egyre nehezebb összegyűjteni az embereket és népnek érezni magunkat – nem nacionalista és agresszív módon, hanem olyan közösségben, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét. Sőt, itt olyan nép jön létre, amely felismeri saját bűneit, vagyis belátja, hogy a rossz nem feltételezett ellenségektől származik, hanem a szívünk érintett benne, a rossz a saját életünkben van jelen, és bátor felelősségvállalással kell szembenézni vele. (…)

„Nézzétek, most van itt az alkalmas idő! Most van itt az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Érezzük át … a nagyböjt missziós jelentőségét: nem azért, hogy eltereljük figyelmünket az önmagunkon végzendő munkáról, hanem hogy azt megnyissuk a sok nyugtalan és jó szándékú ember felé, akik az élet hiteles megújulásának útjait keresik, Isten országának és annak igazságának távlatában. „Ne mondhassák gúnyolódva: »Hol van hát Istenetek?«” (Joel 2,17). A próféta kérdése ösztönzés számunkra. Bennünket is emlékeztet azokra a gondolatokra, amelyeket mi váltunk ki azokban, akik kívülről szemlélik Isten népét.

A nagyböjt ugyanis olyan irányváltásokra – megtérésekre – indít bennünket, amelyek hitelesebbé teszik evangéliumhirdetésünket.

Hatvan évvel ezelőtt, néhány héttel a II. vatikáni zsinat befejezése után, Szent VI. Pál nyilvánosan akarta elvégezni a hamvazás szertartását, láthatóvá téve mindenki számára (…). Úgy beszélt róla, mint „szigorú és megrendítő bűnbánati szertartásról”, amely ellentétes a közgondolkodással, ugyanakkor választ ad a kultúra kérdéseire. Így fogalmazott: „Feltehetjük a kérdést: vajon mi, modernek, értjük-e még ezt a pedagógiát? Igenlő választ adunk. Mert ez realista pedagógia. Szigorú felhívás az igazságra. Visszavezet bennünket létünk és sorsunk helyes szemléléséhez”. Ez a „bűnbánati pedagógia – mondta VI. Pál – két szempontból is meglepi a modern embert”: az első az, hogy „az ember mérhetetlenül képes az önáltatásra, az önszuggesztióra, önmaga módszeres becsapására az élet valóságát és annak értékeit illetően”. A második szempont „az alapvető pesszimizmus”, amelyet Montini pápa mindenütt tapasztalt: „Az emberi szellem megnyilvánulásainak túlnyomó része, melyet ma a filozófia, az irodalom, a szórakoztatóipar kínál nekünk – mondta –, odáig megy, hogy minden dolog elkerülhetetlen hiábavalóságát, az élet mérhetetlen szomorúságát, az abszurdum és a semmi metafizikáját hirdeti. Az emberi szellemnek ez az önkifejeződése a hamu apológiája.” (VI. Pál: Általános kihallgatás, 1966. február 23.) Mi ma felismerhetjük az e szavakban rejlő próféciát, és

a ránk hintett hamuban érezhetjük a lángoló világ súlyát, egész városokét, melyeket a háború rombolt szét:

a nemzetközi jog és a népek közötti igazságosság hamuját, egész ökoszisztémák és az emberek közötti egyetértés hamuját, a kritikus gondolkodás és ősi helyi bölcsességek hamuját, a minden teremtményben ott élő szent iránti érzék hamuját. (…) Bűneink felismerése, hogy megtérjünk, már a feltámadás előjele és róla való tanúságtétel: azt jelenti ugyanis, hogy nem maradunk a hamuban, hanem felállunk és újjáépítünk. (…) A nagyböjt – amint az evangélium is sugallta – megszabadít bennünket attól a vágytól, hogy mindenáron észrevétessük magunkat (vö. Mt 6,2.5.16), s inkább arra tanít, hogy lássuk meg azt, ami születik, ami növekszik, s arra ösztönöz, hogy azt szolgáljuk.

Ez az a mély összhang, amely a böjtölő, imádkozó és szerető ember rejtekében létrejön az élet Istenével, a mi Atyánkkal és mindenki Atyjával. Felé irányítsuk – mértékletesen és örömmel – egész valónkat, egész szívünket!