Mária, a várakozó asszony

Olvasási idő: 5 perc

Mária gyermekkorában bizonyára a választott nép nemzetségei összes női alakjának történetével megismerkedett. Ezek az évek már azelőtt meghatározták az életét, hogy Istentől kapott különleges küldetése világossá vált volna számára az angyal üzenetében. Fiatal zsidó lányként életének rendes menete ez lett volna: kivárja, hogy megismerje azt, akit a szülei a jövendőbeli férjéül választottak, majd a jegyesség időszakát is. A házasságkötést követően reménnyel várakozhat, amíg testében felismeri a várandósság jeleit, majd további kilenc hónapig várhat, hogy kiderüljön, fiút vagy lányt táplálhat-e emlőjével és tarthat a karjában. Egy nő sorsát a kapcsolatai és azok sorsa határozta meg, akikkel az élete össze volt kötve. Máriának tehát, mint bármelyik másik fiatalasszonynak, várnia kellett.

Az angyali üdvözletet megelőzően ő egy olyan nő volt, aki egyszerű életet élt, és kiüresedve várta, hogy megismerje sorsa alakulását. Nem volt benne semmi kivételes, semmiről nem tudunk, amivel kitűnt volna a többi korabeli názáreti lány közül. Egy jelentéktelen „senki” volt egy, a vallásgyakorlás központjaitól távol eső kisvárosban. Nem úgy, mint az unokatestvére, Erzsébet, aki pap férjével Jeruzsálem közelében lakott. Mivel Mária nem a saját fontosságával és a terveivel volt eltelve, és mert tiszta szívvel és testtel várta jövőjének megmutatkozását, Isten példa nélküli módon tudta őt terveihez felhasználni.

Caryll Houselander The Reed of God (Isten nádasa) című könyvében erről az időszakról úgy ír, mint Mária életének „előadventi kiüresedése”.

Az emberi léthez elegendő, ha képesek vagyunk a megismerésre és önmagunk megismertetésére, ha tudunk szeretni és szeretve lenni.

Ha viszont képtelenek vagyunk a nekünk felajánlott tudás és szeretet befogadására, nem is tudunk válaszolni Isten rejtélyes meghívására. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, teret kell teremtenünk magunkban, ki kell dobálnunk az életünket megtöltő törmelék és szemét egy részét, hogy meg tudjuk hallani, mivel bíz meg bennünket Isten. A végső elszámolásnál Isten Jézust szeretné ránk bízni, akit nekünk is hordoznunk kell a világ számára, ahogyan Mária hordozta őt a saját testében. Ő egy odafigyelő, kiüresedett asszony volt, ezért tudta Isten önmagával betölteni.

Caryll Mária kiüresedése alatt a tisztaságát érti, de egyáltalán nem köti össze ezt a tisztaságot a testi szüzességgel. A kiüresedést tükröző tisztaság a lélek azon hajlama, amely felkészít bennünket Isten befogadására az életünkbe, és teret teremt az isteni találkozásra. […] Az élethelyzetünktől függetlenül mindannyiunknak „tiszta lélekre” van szükségünk, amely belső teret kínál Istennek, hogy azt gyümölcsözővé és önzetlenné tegye.

Izajás prófétában bizonyosságot kaphatunk arról, hogy Izraelt, a száműzetésbe küldött házasságtörő asszonyt visszahozzák a most még terméketlen földre, és szüzességét helyreállítják, hogy készen álljon az őt feltétel nélkül szerető Istennel egy új kapcsolatra. Ez a szüzesség pedig olyan gyümölcsöző lesz, amely minden képzeletet felülmúl.

„Nem hívnak többé elhagyottnak, sem országodat magányosnak, hanem így neveznek: »én gyönyörűségem«, és országodat: »menyasszony«, mert az Úr örömét találja benned, s országod újra férjhez megy. Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.” (Iz 62,4–5)

Nem számít a múltunk, a tisztaság, a teljesség helyreállítható.

Houslander három példát ad a tiszta kiüresedésre: a nádas, a kehely és a madárfészek példáját. Mária az ő előadventi kiüresedésében mindhármat visszatükrözi. Nádas volt, amelyből Isten megalkothatta az örök szeretet zenéjét. Kehely volt, készen, hogy befogadja azt, akit majd feláldoznak. Ő volt a meleg fészek, amely emberségünk köré formálódott, hogy befogadhassa azt a kicsi isteni madárkát.

Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy felfedezzük a saját kiüresedésünk formáját, amely által egyedülálló módon készülhetünk fel Krisztus befogadására, hogy ő alakot ölthessen az életünkben. A hivatásunk nem az, hogy a bensőnket a saját képzelőerőnk vagy döntésünk szerint valamilyen konkrét formára alakítsuk, hanem hogy hagyjuk a természetes alakját – a valódi énünket, amelyben ott van Krisztus – átitatódni az öröm és a fájdalom, az üresség és a teljesség, a sötétség és a fény egymást követő időszakaival. A nád addig nem áll készen rá, hogy zenét közvetítsen, amíg egy éles késsel le nem vágják, ki nem vájják és ki nem faragják. A kehely addig nem tudja felfogni Krisztus vérét, amíg az aranyat előbb ki nem ássák a földből, ki nem kalapálják és ki nem öntik, majd fel nem hevítik és nem tökéletesítik. A fészket a bölcs madáranyának kell felépítenie. Ő az, aki felkutatja a szükséges alapanyagokat és a saját mellkasa köré formálja.

Amikor az életre bízzuk magunkat, Istennek kínálunk teret. Ezt volt kész felajánlani Mária előadventi kiüresedésében. Teret ajánlott Istennek, amelybe be tudta fogadni a Fiú emberségét, hogy az ő testében öltsön testet. Ezért kapcsolódik bensőségesen a testünk a spiritualitásunkhoz. A testünkön keresztül formáljuk a lelkünket és válunk szentté. A testünk minden porcikája lelki jelentőséggel bír, hiszen a testünkön keresztül fejlődünk pszichésen, és a testünkön keresztül érzékeljük, hogy létezünk ezen a világon. Minden egyes arc egyedi.

Éppen ezért Krisztust mindenki egyedi módon képes hordozni, ez mindenkinek az egyedi ajándéka.

Gyakran szeretnénk mások lenni, mint amilyenek vagyunk – azt kívánjuk, bárcsak ne követtük volna el azokat a hibákat, nem kanyarodtunk volna le rossz helyen, jobban néztünk volna ki, jobb képzést kaptunk volna, szeretőbb szülőket… Ez azonban mind időpocsékolás. Fogadjuk el, kik és mik vagyunk MOST, és ajánljuk fel Istennek, hogy ő töltse be istenségével! Olyanok vagyunk, amilyenek, és ezt a személyt, az egész személyt szereti Isten, aki bennünk akar lakni.

Amikor Istennek teret adva egyre inkább megnyitjuk magunkat az ő bennünk való jelenlétére, mi is gyarapodunk az önismeretben és önmagunk tiszteletében.

„Látom szépséged, látom kisugárzásod, visszatükrözöm a te kegyelmed fényét, és elrémülök sugarad erejétől.

Magamat látom, s nem ismerek magamra. Mi voltam régen, s hirtelen mivé lettem!

Mély hódolattal nézek most önmagamra, félek s szédülök, akárha teelőtted, nagy szégyenemben nem tudok hová lenni, hová is üljek, kihez is közeledjek, tulajdon tagjaid hová is helyezzem, milyen munkára, milyen cselekedetre használhatom fel a te isteni tested?”

(Új Teológus Szent Simeon)

Csak kiüresedve tudunk hallgatni és meghallgatni. Van egy történet egy buddhista szerzetesről, akitől egyszer megkérdezték: „Mi a bűn?” A szerzetes pedig egyenes válasz helyett egy másik kérdést tett fel: „Mit tudsz tenni kitárt kézzel?” Hát persze, hogy nyitott kézzel és kitárt karokkal csodálatos dolgokra vagyunk képesek: velük öleljük meg, akit szeretünk, velük dolgoznak a művészek és a mesterek, akik a világot gazdagítják, velük tudunk adni a rászorulóknak… Az ökölbe zárt kéz viszont bánt és rombol. A bűn az, amikor bezárt kezekkel élünk. Azért hívnak bennünket kereszténynek, hogy széttárt karokkal és kitárt szívvel járjunk a világban. Csak így fogadhatjuk be, teremthetjük meg, tehetjük magunkévá Isten kezdeményezését, és így reagálhatunk rá. Ma csodálkozzak rá a kezemre, a karjaimra, és vegyem észre, hogyan tárhatom őket szélesebbre és tehetek így gyakrabban, mások szolgálatára.