Messzi földről a NEK-re

A Hungexpó területén sétálgatva a program szüneteiben, feltűnően sok afrikai arcot lehetett látni. Megszólítottunk négy hölgyet, akik a rájuk jellemző vidámsággal beszélgettek éppen. Amikor kérdeztük, hogy válaszolnának-e néhány kérdésünkre, előre tolták a csoport hangadóját, vele beszéltünk:

– Lineo a nevem. Lesothóból jöttünk négyen barátnők. Mi magunk fizettük az utunkat saját zsebből. Szembe kellett néznünk a járvány kihívásaival is. Be kellett oltatni magunkat, állandóan teszteltetnünk kellett, a repülőn maszkot kellett viselnünk. De amikor hallottuk, hogy Eucharisztikus Kongresszus lesz, azt mondtuk: járvány ide vagy oda, mi megyünk! Megérkezve láttuk, hogy tényleg olyan jó, mint vártuk. Nagyon jól meg van szervezve, az emberek barátságosak, megmutatják az utat, nem ismerjük az országot, de könnyen tudunk közlekedni.

– Mi volt a legerősebb benyomása, milyen újdonságot hallott a programban?

– Megérintett az előadásokat hallgatva, hogy az emberek hogyan kapcsolódnak az Eucharisztiához, mit jelent a saját életükben. Ez nagyon szép. Minden délután vannak fakultációk, és ott nagyon sok mély tapasztalatot hallottunk az Eucharisztiával kapcsolatban, vagy az életükből. Vagy arról, hogyan segítenek egymásnak az emberek.

– Sajnos nagyon keveset tudunk az országukról. Milyen ott az egyház helyzete?

– Lesotho egy nagyon kis ország, Dél-Afrikában egy enklávé. Többségében keresztények lakják. Bár néha mondogatjuk, hogy keresztények vagyunk ugyan, de nem nagyon gyakoroljuk a vallásunkat. Kanadai misszionáriusok hozták el a katolikus hitet hozzánk.

A misén ült mellettem következő beszélgetőtársam, láttam, hogy lengyel feliratú a hátizsákja, ezért meg is lepődtem, amikor kérdésemre azt válaszolta, Fehéroroszországból érkezett:

– Mariának hívnak. Belaruszból származom, de jelenleg Lengyelországban élek. Varsóban tanulok lengyel irodalmat és dolgozom is.

– Miért jöttél el az Eucharisztikus Kongresszusra?

– A papunk hívott minket, hogy jöjjünk el és nézzük meg ezt az országot. Ő ugyanis nyolc évig Magyarországon szolgált a lengyel kápolnában. Most már visszaköltözött Varsóba, és tart szentmiséket olyanoknak, mint én vagyok, akik poszt-szovjet országokban születtek, de lengyel gyökereik vannak, ezért Lengyelországban tanulhatnak. Szóval ő javasolta, hogy jöjjünk el, és nagyon jó ötletnek tartottam.

– Mik a legerősebb benyomásaid itt a kongresszuson?

– Nagyon sok benyomás ért. Nagyon érdekes látni ezt a sok embert a sok országból, hallani a sokféle nyelvet és a szentmiséket a különböző nyelveken. És ez nekem mégse probléma. Amikor részt veszek a misén, Jézusra gondolok az Eucharisztiában, és nem probléma, hogy nem értem a mise szövegét. Ezt nem gondoltam volna saját magamról korábban. Nagyon tetszik, hogy van itt kápolna is, és bármikor odamehetek imádkozni. Az a hely valóban csendes, és egy csomó ember jön oda, hogy beszélgessen Istennel.

Az ázsiai arcú kispap, akit megszólítottam, meglepetésemre angol kérdésemre magyarul felelt. Ezek után még kíváncsibbá tett a története. Hosszú keresgélés után találtunk egy kis helyet, ahol éppen senki sem énekelt afrikai énekeket, és nem is zsibongott túl nagy tömeg.

– Sudarman Aloisius Gonzaga a nevem, Indonéziából érkeztem, verbita szerzetes vagyok, hála Istennek tegnap letettem az örökfogadalmat.

– Gratulálok!

– Köszönöm. Itt tanulok Budapesten, öt éve érkeztem, és most kezdem az utolsó évem az egyetemen. Az egész közösségünkkel együtt részt veszünk a hét programjain.

– Hogy tetszett, ami eddig történt?

– Nekem nagyon felemelő, hogy ennyi rendes katolikus ember érkezett szerte a világról, meg Magyarországról is. Nagyon jó látni, hogy ilyen sok ember együtt ünnepel, együtt ad hálát a Jóistennek, különösen a szentmisében. Nagyon felemelő, hogy ezen a héten csak Krisztusra, a testté vált Igére szegezzük a tekintetünket.

– Jöttek esetleg honfitársai Indonéziából?

– Nem tudom pontosan, hogy vajon jöttek-e indonéziaiak, de azt tudom, hogy a rendből többen vagyunk indonéziaiak, és itt vagyunk, együtt jöttünk erre a programra.

– Most, hogy letette az örökfogadalmat, és hamarosan befejezi az egyetemet, mi lesz utána Önnel? Lehet már tudni?

– Ezután jönnek majd az egyházi szentségek: a diakónus- és a papszentelés. Jövőre már szó lehet ezekről is.

Már hazafelé tartottam a fárasztó nap után a Kongresszus különbuszával, amikor mellettem spanyol szóra lettem figyelmes. Amikor leszálltunk, odafordultam hozzájuk:

– Honnan érkeztek?

– Argentinából, Buenos Airesből jöttünk. Argentin csoport vagyunk, de magyar gyökerekkel rendelkezünk. Én nem beszélek magyarul, de a férjem, a sógornőm tanultak magyarul, magyar cserkészek is voltak. Nyolcan érkeztünk argentin magyarok. Mindszenty csapatnak hívják a közösségünket.

– Mik a benyomásaik a kongresszusról?

– El vagyunk bűvölve, le vagyunk nyűgözve, el vagyunk varázsolva, látva ezt a rengeteg katolikust az egész világról, hogy hallhatjuk a sok tanúságtételt, részt vehetünk a szentmiséken, nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. Mert itt láthatjuk, hogyan élnek a világ többi részén, hogyan dolgoznak, milyen tapasztalataik vannak… és annak is örülünk, hogy mindezt hazavihetjük az országunkba.

– Először járnak Budapesten?

– Nem, még nagyon régen voltunk már egyszer. Az édesapám csak félig magyar, a nagymamám argentin volt, de édesapám jól beszélte a nyelvet. A nagypapám 1925-ben vándorolt ki Argentínába. A gyerekekkel mi is próbáltuk fenntartani a magyar kultúrát, jártak a magyar iskolába Argentínában, a Szent László iskolába.