Mindenkit szeretni. Elmélkedések a szeretet művészetéről

A szeretet elsőbbségéről, fontosságáról sokszor hallunk, a keresztény szeretet értelmezésére is számos kísérlet történt már. Chiara Lubich hat jellemzőjét írja le, a szeretet hat pontját. Ám ezek megvalósítása mindennapjainkban korántsem magától értetődő. Írásunk abban segít, hogy mélyére hatoljunk a szeretet gyakorlatának.

mindenkit-szeretni-elmelkedesek-a-szeretet-muveszeterol

„A szeretet a legfontosabb erény, a szeretet minden. Jó lenne tehát rögtön elhatározni, hogy egy kicsit jobban megéljük. Ehhez tudnunk kell, hogy melyek a sajátosságai. (…) Meg kell tanulni szeretni, mert a keresztény szeretet művészet, melyet ismerni kell” – írja Chiara Lubich és tulajdonképpen egész életében mást se tett, mint a szeretet művészetére tanította követőit.

„A szeretet első számú ismérve az, hogy mindenkit szeretni kell – folytatja. – Az ilyen szeretet megkívánja, hogy különbség nélkül szeressünk mindenkit, úgy, mint Isten. Nem szabad tehát válogatni aszerint, hogy valaki szimpatikus vagy nem, öreg vagy fiatal, hazánkfia vagy külföldi, fehér vagy színesbőrű, európai vagy amerikai, afrikai vagy ázsiai, keresztény vagy zsidó, muzulmán vagy hindu… Mai kifejezéssel élve ez a szeretet nem ismeri a »diszkrimináció semelyik formáját«.” [1]

 

 

 

 

Ennek a művészetnek rögtön az első pontja nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen feladat elé állít minket: mindenkit szeretni. Hogyan lenne ez lehetséges? Hogyan szerethetek mindenkit, válogatás nélkül?! Nem csak az tűnik lehetetlennek, hogy a világ összes emberét mintegy elvontan szeressem, hanem az is, hogy eltekintsek mindenféle szimpátiától, elvonatkoztassak korábbi valós vagy vélt tapasztalatomtól, egyáltalán olyan mélységű kapcsolatot építsek ki mindenkivel, akivel csak találkozom, hogy rámondhassam: szeretettel vagyok iránta.

 

Az első félreértést talán maga a szeretet szó okozza. Hajlamosak vagyunk e szó mögött arra az érzelemre gondolni, ami elfog minket bizonyos emberek kapcsán. A kötődés, a meghittség, a közelség jellemzik az ilyen kapcsolatot, s ez valóban nem igaz minden viszonyunkra. A felebarát iránti szeretet azonban több, mint érzelem. Erich Fromm a pszichológia szemszögéből elemezve írja: „A legsarkalatosabb szeretetfajta, amely a szeretet összes típusainak alapjául szolgál, a felebaráti szeretet. Ezen a bármely emberi lény iránti felelősségérzetet, gondoskodást, tiszteletet, ismeretet értem, a kívánságot, hogy az életét segítsük.” [2] Az ilyen, a másikhoz lehajló szeretet neve a Bibliában az agapé.

Ez a szeretet nem érzelem, hanem tett, de mégse csak jótékonykodás, hanem egy olyan pillantás a másikra, amiben az önmagát értékesnek, szeretetre méltónak látja.

 

Az Ószövetségben a »szeresd felebarátodat« parancsa a zsidó nép tagjaira vonatkozott. Jézus tanításának újdonsága, hogy ezt minden mellettünk élőre kiterjeszti: a jó szamaritánus története választ ad a kérdésre, hogy ki a felebarát.
A szeretet ugyanis – noha akaratom kell hozzá, és tetteimet kéri – nem belőlem fakad. Én is kapom. Éppen az különbözteti meg a természetes szeretetet a természetfelettitől, hogy az Isten szeretete bennem, Isten pedig nem személyválogató. Részemről tehát „abban áll, hogy azokat az embertársaimat is, akiket első látásra nem szívlelhetek, vagy egyáltalán nem is ismerek, Isten kedvéért szeretem. Ez csak az Istennel való bensőséges találkozás által lehetséges, amiből akaratközösség születik, és behatol az érzelmekbe” – magyarázza XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű enciklikájában.[3]

 

„Az Istennel való személyes kapcsolatból tanulom meg – folytatja a pápa –, hogy azt a másikat ne csak a szememmel és érzelmeimmel nézzem, hanem Jézus Krisztus szempontjából lássam. Az Ő barátja az én barátom. A felszínen látható mögött meglátom, hogy belül a szeretet gesztusára vár – az odafordulásra, melyet nemcsak az erre szolgáló szervezetek által végzek, s nemcsak esetleges politikai szükségszerűségből helyeslek. Krisztussal együtt nézem, és a másiknak ezért többet tudok adni, mint a külsőleg szükséges dolgok: a szeretet pillantását, amire annyira szüksége van.”

 

A pszichológus is úgy látja, hogy „a felebaráti szeretet minden emberi lény szeretete; az a jellegzetessége, hogy senki sincsen kirekesztve belőle. Ha kifejlődött bennem a szeretet képessége, akkor nem tudom nem szeretni a felebarátaimat. A felebaráti szeretetben megvalósul a minden emberrel való egyesülés, az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás élménye. A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk. A tehetség-, intelligencia- és tudásbeli különbségek elhanyagolhatók a minden ember számára közös emberi lényeg azonosságához képest.” [4] Fromm számára az ember érettségének mércéje, mennyire képes erre az egyetemes felebaráti szeretetre.

Míg a csak sajátra irányuló szeretet az éretlen, ösztönös embereket jellemzi, addig az érett személyiség képes kilépni saját érzelmi meghatározottságából.

A hívő ember számára nyilvánvaló, hogy Isten mindenkit szeret, Istennek minden ember egyformán gyermeke és ezért vagyunk mi egymásnak testvérei. Nem kell ugyan megijednünk attól, hogy másfajta érzelmekkel viseltetünk a különböző emberek iránt, hiszen ez a természetes, de minél inkább belépünk a természetfeletti életbe, annál inkább igaz lesz szeretetünkre, hogy mindenkit az Isten szeretetével, tettekben megnyilvánulóan szeret.

 

[1] Chiara Lubich: A szeretet művészete. Új Város, Budapest, 2006. 15. és 21.

[2] Erich Fromm: A szeretet művészete. Helikon, Budapest.1985. 61.

[3] Erich Fromm: A szeretet művészete. Helikon, Budapest.1985. 61.

[4] Uo. 62.

Legújabb könyveink: