Modern útitársunk, Charles de Foucauld

Olvasási idő: 3 perc

Charles de Foucauld 1858-ban született Strassburgban és 1916-ban halt meg a Szaharában, Tamanrassetben. Keresők ezreinek vált „modern útitársává”. Amikor fiatal katonatisztként Észak-Afrikába küldték, felébredt benne az Isten iránti vágy, amely nem hagyta nyugodni. Útra kelt mindig újra, keresve a neki leginkább megfelelő életformát.

Hét évig élt trappista szerzetesként Szíriában, majd három évig Názáretben. Pappá szentelését követően a Szaharába vonult vissza, Beni-Abbés-ba, majd Tamanrassetbe, ahol a nomád emberek között élt, és ahol végül 1916. december 1-jén erőszakos halállal halt meg.

Egyedül csak Isten: a legszegényebbekben, a legkisebbekben, a kitaszítottakban. Ez a lényege „Károly testvér” lelkiségének. Hasonlóvá válni Jézushoz – számára ez a legfontosabb. De nem csak egy ritka különleges pillanatban: ő ezt tartotta hivatásának. A keresztény élet küldetést jelent, mint ahogy Jézust is az Atya küldte, hogy gyógyító jelenlét legyen a szükséget szenvedőknek. A küldetés mindig a Krisztussal való élő kapcsolatból fakad. Ugyanis, akiben ott van Krisztus és az evangélium pecsétje, csak az tudja továbbadni ezt az életet.

Nem túl nehéz ez? De igen.

Jézus ezért – aki eljött közénk – a názáreti hétköznapok valóságából kiindulva mutatja az utat.

Nyilvános működését megelőző „visszavonult élete” Názáretben nem csupán jelentéktelen előzmény volt, hanem valódi istenemberi élet. A názáreti Jézust a mindennapi életben kell követni, mert itt a körülményeket maga az élet szabja meg. Éppen a legszegényebbek között tud az isteni szeretet a legszembetűnőbben megjelenni.

Újszerű, emberközeli és életközeli kereszténység az övé. Mert Isten „megérintette” a Földet. Jézus embernek született, az emberek közé, egy volt közülünk. A hozzánk hasonlókban kell tehát megtalálnunk és szeretnünk Őt. Bennünk akar egyre inkább formát ölteni. Názáret mindenre fényt derít: hogyan keressük Istent a legkisebbekben, hogyan válhatunk hasonlóvá ahhoz, akit szeretünk… Charles de Foucauld „rátalált” erre a titokra, s vele együtt mindig elölről kezdhetjük ezt a szemlélődést.

_{Charles de Foucauld sírja az algériai El Meniában}

Boldoggá avatásával a Katolikus Egyház is erre bíztat. A Szentatya kiemelte boldoggá avatási beszédében: a francia misszionárius a „Názáreti”-ként fedezte fel Jézust, aki azért jött, hogy osztozzon emberi mivoltunkban, és „meghívjon mindenkit az egyetemes testvériségre”.

Charles de Foucauld néhány gondolata

Amint hittem, hogy van Isten, azonnal megértettem, hogy nem tehetek mást, mint hogy egészen érte éljek. Szerzetesi hivatásom ugyanabban az órában született, mint a hitem:

Isten olyan mérhetetlenül nagy! Olyan nagy a különbség Isten és minden más között, ami nem Ő!

Azt hiszem, nincs az Evangéliumnak olyan mondata, amely mélyebb hatással lett volna rám, és jobban átalakította volna életemet, mint ez: „Mindaz, amit e kicsinyek közül egynek is tesztek, nekem teszitek.” Ha az ember belegondol, hogy ezek a szavak a teremtetlen Igazság szavai, hogy annak az ajkáról hangzottak el, aki ezt mondta: „Ez az én testem… ez az én vérem”; micsoda erővel kell keresnünk és szeretnünk Jézust ezekben a „kicsinyekben”, bűnösökben, szegényekben…

_{Bibliai idézetek Foucauld testvér kézirataiban}

Isten, hogy megmentsen minket, eljött hozzánk, elvegyült köztünk, a legcsaládiasabban, a legmeghittebben érintkezett velünk az angyali üzenettől egészen a mennybemenetelig. A lelkek üdvösségéért továbbra is hozzánk jön, elvegyül közöttünk, a legmeghittebben érintkezik velünk mindennap és mindenkor a szent Eucharisztiában. A lelkek üdvén való munkálkodás érdekében nekünk is így kell hozzájuk mennünk.

Ha az Úr csak azokat fogadná be, akik méltók Hozzá, kit fogadna be? Nem lelkeink szerelmese Ő, aki újra meg újra keresi lelkünk első szerelmét, és nem szűnik meg soha keresni azt?

Azért szeret minket, mert jó, nem azért, mert mi jók vagyunk – avagy nem szeretik az anyák megtévedt gyermekeiket is?

Ha szeretünk, elfelejtkezünk önmagunkról, és arra gondolunk, akit szeretünk!

Folyton csak arra gondolni, hogy méltatlanok vagyunk a szeretetre, az nem szeretet.

Ha nem látunk tisztán, kérdezzük meg magunktól, mit tett volna Jézus Názáretben, és ehhez tartsuk magunkat.

Rá akarom szoktatni az összes itteni lakost, keresztényeket, muzulmánokat, zsidókat, hogy testvérüknek tekintsenek, egyetemes testvérnek. A házat már kezdik „testvériségnek” nevezni, és ez nagyon kedves nekem.

Inkább legyünk gyengék, mint erősek, inkább legyen részünk megvetésben, mint hogy ránk figyeljenek, inkább utasítsanak el, minthogy körülrajongjanak, azért, hogy minél jobban hasonlítsunk Jézusra.

A cikk először 2005-ben, a boldoggáavatás kapcsán jelent meg Varga Krisztina és Hortoványi Emőke tollából, Stefan Liesenfeld írása nyomán.