Nyitott szívvel és szemmel: világosság a hitben – Leó pápa gondolatai

Olvasási idő: 4 perc

1. A befogadásról: Legyünk jelen és vigyázzunk egymásra!

XIV. Leó pápa március 12-én fogadta az Apostoli Palotában a Fraterna Domus Társulat kezdeményezéséből született Befogadás Katedrája elnevezésű rendezvény résztvevőit. A program kiindulópontja a befogadás tanítása és a lelkesedés mellett a jól felkészült szolgálat szerepe volt. Ott elhangzott beszédéből idézünk. (Forrás: Vatikáni Rádió-Magyar Kurír; szerk. Hollósi Zsófia)

Beszédében a Szentatya leszögezte: A keresztény hivatás az emberek közötti szeretetközösség építését szolgálja. A kommúnió pedig abból a képességünkből születik, hogy elfogadjuk, befogadjuk a másikat, meghallgatjuk, vendégszeretetet és ellátást nyújtunk neki.

Minden valódi befogadás középpontja egy kapcsolat, ami egy találkozás kegyelméből születik. Amikor egy találkozás valódi, akkor a személyes élmény fokozatosan közösségi tapasztalássá alakulhat, mert másokat is magával ragad. Éppen ebbe a dinamikába illeszkedik a mostani Befogadás Katedrája, amely a fiatalokat szólítja meg. Korunkat mély társadalmi és kulturális átalakulások jellemzik.

A fiatalok, akik a társadalom és az Egyház jövőjét jelentik, valójában már most az élő és teremtő jelent alkotják. Életükön és nyelvezetükön keresztül a Lélek új utakat sugall nekünk.

– mutatott rá beszédében a pápa. Kérdéseik és a bennük lakozó nyugtalanság arra szólít minket, hogy újítsuk meg kapcsolataink stílusát.

Az aggódó Mária és József három nap után találja meg az elveszett Jézust a templomban. Mi ebből megtanulhatjuk, hogy a másik jelenléte nem automatikus, hanem egy folytonos keresés eredménye.

Bizonyára mindegyikünkkel előfordult már, hogy elveszítettünk valamit vagy valakit, aki nagyon közel állt hozzánk. Abban a pillanatban rádöbbentünk, hogy milyen értékes volt számunkra a jelenléte.

Ugyanez történik a hitéletben is. Magától értetődőnek vesszük, hogy Jézus jelen van életünkben egészen addig, amíg egyszer csak úgy tűnik, hogy már nincs ott. Valójában nem ő az, aki elveszett, hanem mi távolodtunk el tőle. Amikor ez bekövetkezik, akkor bizalommal kell keresnünk őt, bátran új utakat járni, új szemmel nézni a világot, tele reménnyel. Ily módon már nem a saját magunkra szabott Istent keressük majd, hanem ott találkozunk vele, ahol lakozik.

Jézust keresni tehát azt jelenti, hogy kilépünk meggyőződéseink biztonságából és a találkozás felelősségét választjuk.

Megtanuljuk meglátni és befogadni Isten jelenlétét.

Éppen ezt tette Szent József, amikor az Úr által rábízott családra vigyázott. Ő megmutatja nekünk, hogy jelenlét és őrzés egymástól elválaszthatatlan dimenziók.

Isten az Ő népének őrzője. Ebben a távlatban megértjük, hogy az emberi család is arra hivatott, hogy megőrizze azt, amit rábíztak: a kapcsolatokat, a teremtett világot, testvéreink életét, főleg azokét, akik szenvednek és kiszolgáltatottabbak.

2. A hit nem vak tett

XIV. Leó pápa március 15-én, vasárnap beszédében a hit által kapott látás erejéről beszélt a Szent Péter téren összegyűlt hívőknek és zarándokoknak. Beszédében – melyet az alábbiakban szó szerint idézünk – rámutatott, hogy a hit világosságában járni egyrészt kegyelem, másrészt küldetés. (Forrás: Magyar Kurír)

Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliuma egy születésétől fogva vak ember meggyógyítását beszéli el (vö. Jn 9,1–41). E jelenet szimbolikáján keresztül János evangélista az üdvösség misztériumáról beszél nekünk: amikor még sötétségben voltunk, amikor az emberiség sötétségben járt (vö. Iz 9,1), Isten elküldte Fiát a világ világosságaként, hogy megnyissa a vakok szemét és megvilágítsa életünket.

A próféták megjövendölték, hogy a Messiás megnyitja a vakok szemét (vö. Iz 29,18; 35,5; Zsolt 146,8). Maga Jézus igazolja küldetését azzal, hogy megmutatja: „a vakok visszanyerik látásukat” (Mt 11,4); és így mutatkozik be: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12).

Valójában elmondhatjuk, hogy mindnyájan „születésünktől fogva vakok” vagyunk, mert önmagunktól nem vagyunk képesek a lét misztériumát mélységében meglátni.

Ezért Isten testté lett Jézusban, hogy emberségünk sara – mely az ő kegyelmének leheletével kapott formát – új világosságot kapjon, mely képessé tesz bennünket arra, hogy végre igazságban lássuk önmagunkat, a többi embert és Istent.

Figyelemre méltó, hogy az évszázadok során elterjedt az a ma is jelen lévő vélekedés, mely szerint a hit valamiféle „ugrás a sötétbe”, a gondolkodásról való lemondás, mintha a hit azt jelentené, hogy „vakon” hiszünk. Az evangélium ezzel szemben azt mondja, hogy Krisztussal találkozva megnyílik az ember szeme, olyannyira, hogy a vallási vezetők újra meg újra kérdezik a meggyógyított vakot: „Hogyan nyíltak meg a szemeid?” (Jn 9,10); és ismét: „Hogyan nyitotta meg a szemeidet?” (Jn 9,26).

Testvéreim, mi is, akiket Krisztus szeretete meggyógyított, arra kaptunk meghívást, hogy „nyitott szemű” kereszténységet éljünk. A hit nem vak tett, nem az értelemről való lemondás, nem valamiféle vallásos bizonyosságba való visszahúzódás, mely elfordítja tekintetünket a világtól. Ellenkezőleg,

a hit segít bennünket abban, hogy „Jézus nézőpontjából, az ő szemével lássunk: részesedés az ő látásmódjából”

(Lumen fidei enciklika, 18), s ezért arra hív, hogy „nyissuk ki szemünket”, ahogyan ő tette, különösen mások szenvedésére és a világ sebeire.

Ma különösen is, az emberi szív számos kérdésével, valamint a korunkat jellemző igazságtalanság, erőszak és szenvedés drámai helyzeteivel szembesülve, olyan hitre van szükség, amely éber, figyelmes és prófétai: olyan hitre, amely megnyitja szemünket a világ sötétségeire, és a béke, az igazságosság és a szolidaritás melletti elköteleződés által elviszi a világba az evangélium világosságát.

Kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy járjon közben értünk, hogy Krisztus világossága megnyissa szívünk szemét, és tanúságot tehessünk Urunkról tisztán és bátran!