Nagyböjt: az ima ideje

Ferenc pápa Hamvazószerdán, 2023. február 23-ai beszédében emlékeztetett rá, hogy a Nagyböjtben három párhuzamos úton haladunk: ezek az adakozás, az ima és a böjt. Három elfeledett szó, amelyek már ritkán bukkannak fel a szótárunkban; ma egész más szavak találnak visszhangra és kapnak nagy jelentőséget. A pápa számára ezek mégis olyan magatartásmódokra és olyan cselekedetekre utalnak, amelyek „feléleszthetik a kapcsolatunkat Istennel és az emberekkel, és ezek nyomán megnyílhatunk a csendes imában, kiléphetünk a zárkózott én falai közül, összetörhetjük az individualizmus és elszigeteltség láncait. Mindemellett pedig a találkozás és meghallgatás révén újra felfedezhetjük azt, aki mindennap velünk együtt jár az úton, és újra megtanulhatjuk őt testvérként szeretni”.

„Az ima – folytatja a pápa – nem szertartás, hanem az igazság és szeretet párbeszéde az Atyával (…)

Az ima hangot ad az Atyával való találkozás utáni mély vágyódásunknak, elvezet minket Hozzá.

(…) Negyven napunk van rá, hogy az életünkben újra Istent tegyük az első helyre. Keljünk hát útra az imádságban! Ne csak a maradék időnkben, hanem teljes szívvel lépjünk Vele párbeszédbe!”.

Az ima az élet egyik dimenziója. Azt jelenti, hogy jelen vagyunk Isten számára, észrevesszük az Ő jelenlétét magunk mellett – ez sokkal inkább egy kapcsolat, nem pedig csak megszokott szövegek ismételgetése. Nincs hozzá igazából szükség templomra, ahogy csendre sem.

Ő ott van, amikor a városban sétálunk, ott van a hangzavarban, a kirakatok reklámjai között, az elhaladó emberek között.

Épp ezekben a napokan egy Rómában tett sétám során jutott eszembe Chiara Lubich egy naplórészlete, amit újra elolvastam. Olyan érzésem volt, mintha ma is látnám őt ezeken az utcákon sétálni: „Lelkem mélyén valakinek az erős hívását érzem, hogy csatlakozzak Hozzá. Te vagy az, Istenem: ha a Via Veneto közepén vagy a Corso d’Italia-n vagy bárhol Rád gondolok, nagyot dobban a szívem. És a lelkemben van egy oázis, amely után vágyakozom, hisz az a béke és szeretet birodalma… de olyan más, annyira eltér mindentől! Hívsz, újra hívsz, magadhoz vonzol, akarsz engem! Te vagy az Egyetlen a lelkem számára, amikor így érzek!”. A 60 éve leírt szavak most is szólnak hozzám, és arra hívnak, hogy merüljek el ebben a jelenlétben.

Egy ilyen állandó, folyamatos beszélgetés – noha spontánnak tűnhet – nem jön létre egyik pillanatról a másikra. Ahhoz, hogy ezt a beszélgetést elkezdjük, aztán pedig folyamatosan fenntartsuk, ebben a nagyböjti időben meg kell állni, „össze kell szedni magunkat”, be kell menni egy templomba, vagy lehunyni a szemünket, hogy egy pillanatra kilépjünk a telekommunikáció világából, elhallgattassuk az erőszakosan ránk ömlő információáradatot.

Emlékeztetnünk kell magunkat rá, hogy honnan jövünk és hová tartunk.

Arra, hogy van egy gondoskodó Atyánk, Aki figyel ránk, egy csodálatos, csendes útitársunk, Jézus, és egy figyelmes, csendes, tapintatos édesanyánk, aki virraszt felettünk…

Az imát, a nagy imát, amelyben megosztjuk Vele az életünket és kifejezzük az iránta érzett szeretetünket, sok kis ima kíséri, lehetnek ezek a kiskorunkban tanult szófordulatok, vagy a később velünk maradt új fohászok, vagy bármi, amit a kreatív szeretet ad ajkunkra: „Szeretlek”, „Köszönöm a végtelen szeretetedet”, „Te vagy a mindenem”, „Szükségem van Rád”…

Aztán kinyitjuk a szemünket, kimegyünk a szobából, a templomból, és újra a mindenkori valóságban találjuk magunkat, a megszokott emberek között: semmi sem változott. Mégis minden megváltozott. Megváltozott a tekintetünk: újként tudunk mindenre és mindenkire nézni, frissességet, erőt merítettünk…

És így el is szalad a nagyböjt: máris itt a húsvét!