Nagyböjti meghívás – az imádságról a közösségi lelkiségben

„Életünk annyit ér, amennyit imánk” – írja Marthe Robin neves misztikus és író, és ez a gondolat sok lelki írónál megjelenik.

Chiara Lubich szerint van az imának egy lelki és egy aktív oldala: olyan, mint a fa gyökereinek és életképességének kapcsolata. Minél mélyebben imádkozunk, annál jobban virul a fa, s e közismert gondolathoz Chiara hozzáfűzi, ha pedig nem virágzik a fa, „szeresd jobban embertársaidat, és az ima is sikerülni fog”.

A régebbi felfogás az volt, hogy imádkozni a világban, az emberek között nem lehet. A II. Vatikáni Zsinat viszont a Szentírás tanítását idézi: „Amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek” (Mt 25,40; vö. Iz 58,6–11) Vagyis a világban, az embertársak között is találkozhatunk Vele. A II. Vatikáni Zsinat óta általánossá vált a meggyőződés, hogy a világban élő emberek előtt is nyitva áll az életszentség útja (pl. LG 10). Chiara Lubich azonban már mintegy húsz évvel korábban ezt tanította: „Hogyan lehet mindenkor imádkozni? Úgy hogy Jézus vagyunk. Jézus pedig akkor vagyunk, ha szeretünk.”

Az ő közösségi lelkiségében az élet különböző területei tehát teljességgel kapcsolódnak egymáshoz: minden a szeretetből és az imából fakad, így az apostolkodás vagy testünk állapota is.

Azaz, ha rendesen kialusszuk magunkat és rendszeresen mozgunk, imaéletünk is kiegyensúlyozott lesz, és fordítva.

Számtalanszor biztatnunk kell erre olyanokat, akik panaszkodnak, hogy nem működik imájuk és hogy türelmetlenek gyermekeikkel. S ha javasoljuk számukra a több mozgást, a válaszuk gyakorta az, hogy nincs rá időm a sok gyermekből következő teendők miatt.  De ha a mozgás a feltétele annak, hogy tudjunk türelmesek lenni vagy jól imádkozni, akkor nem nyilvánvaló-e, hogy a mozgás pótolhatatlan?

Az ima találkozás

Gyakran halljuk: „elvégeztem az imákat”. Rá kell kérdeznünk: igazi örömödet találtad az imádban? Sokan válaszolnak nemmel. Ennek az oka legtöbbször, hogy valójában Istennel nem találkoztak, csak elmondták a „kötelező” imákat.

Ha imádkozni akarunk, első feladatunk, hogy eljussunk Isten jelenlétének átéléséig. Eleinte ez komoly időt követelő feladat, de a jó és örömteli ima feltétele ez.

Könnyebb a kérdést megoldani, ha csak a mozgáshiány vagy az erre való nem figyelés okozza Isten távolságának érzését. Nehezebb, ha valakit a testi betegség, vagy például szeretteinek elvesztése sújt depresszióval. E sötétséget csak a Megfeszített és Elhagyott Jézus segítségével lehet legyőzni, ha Vele mély találkozásra jutunk. Sokan éppen ilyen helyzetekben ismerik fel Isten létét tapasztalva, hogy pótolhatatlan a Vele való kapcsolat. Könnyíti még az eljutást az ima fényére, ha tudatosítjuk, hogy szenvedésünkkel „kiegészíthetjük, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből”. Szent Pál is ezért mondja: „örömmel szenvedek”. (Kol 1,24, vö. 1Pt 2,5) Ettől a pillanattól célja is lesz az imának, az eredményesség pedig az ember egyik alapöröme. E lehetőségünkben a hívek általános papsága jelenik meg.

Imaidők

Sokan gondolják, hogy ők egész nap próbálnak Istennek egy-egy röpimát megfogalmazni, s ez elég. Mindenkor lehet imádkozni, és a Szentírás hív is erre, de mindennek feltétele a jó reggeli és esti ima. Ki-ki máskor éberebb, s akkor tud jobban elmélyedni. Ha a reggeli ima idejére már felébredtünk (esetleg megittunk egy kávét és tornáztunk), reggel fogunk könnyebben elmélyülni. Fontos ilyenkor Jézussal megtervezni a napunkat, áttekinteni, mire jut időnk és mit kell elhagyni (hisz mindig többet tervezünk, mint ami reális). Hasonlóan törekednünk kell mindig az esti imára is, még ha kicsit nehezebben megy is. Frissességünk megtartása miatt imádkozzunk inkább korábban, s a lefekvés előttre csupán rövid imát hagyjunk.

Az esti imát széppé teszi, ha hálát adunk mindazért, amit ma Jézustól kaptunk (minden este legalább öt dolgot köszönjünk meg), és bocsánatot kérünk hibáinkért.

A mentálhigiénia tanítja (ha Jézus nélkül is), hogy a témákkal foglalkozó reggeli és esti elcsendesülések pótolhatatlanok lelki békénk számára.

Jelentős az imádság helye és a testtartás

Sok családban helyeznek el kis imasarkot az ima helyéül. Fontos testünk tartása, jelenti ki ismételten Chiara is. Régebben általános volt térden állva imádkozni. Ma is megemeli imánk szintjét, ha összeszedett testtartással végezzük. Olyan testtartásban kellene imádkoznunk, ahogy a szentmise alatt szoktuk, avagy egy magas rangú vendég fogadásakor.

Az imának számos útja van, a mondottakon kívül. Nyugati keresztények gyakorolják pl. az elmélkedést, a szentolvasót, a keresztutat, és a szentségekhez, különösen a szentáldozáshoz járulást, Isten igéjének olvasását, a szentséglátogatást. Különösen a keletiekre jellemző a „Jézus ima”. A szentolvasó is kedvelt ima, hisz végigjárjuk benne Mária útját, s Máriával Jézusnak és önmagunknak vágyott útját.

Chiara kiemelten szól a közösségi imáról. Míg régen a „belső várkastélyt” a benső, egyéni imát tartották jelentősebbnek, Chiara a „külső várkastélyra”, a köztünk megjelenő Jézusra teszi a hangsúly (Mt 18,20; Jn 18,21). Ez mindenkor ismerős volt, de inkább csak szerzetesi közösségekben. A szentmisék alatt (a magyar nyelvre váltás után is) általános volt, hogy a hívek a szentolvasót imádkozták, hogy lekössék magukat. A Zsinat után kellett rászoktatni őket az Eucharisztia során a közös imára.

Chiara Lubich közösségi lelkiségének tehát éppen úgy alappillére a személyes Istenkapcsolat és imádság, mint a korábbi korok személyes lelkiségének, de nagyobb hangsúlyt kap benne a közösségi ima, amikor a közösségben jelen lévő Jézus maga kéri az Atyát értünk, és az ima és a megélt keresztény szeretet elválaszthatatlansága és egyensúlya.