Nagyböjti meghívás: legyünk közösségben!

Az egység tökéletes modelljét a Szentháromság életében találjuk meg, ahol tökéletes a kommunikáció. Ezt Jézus által értjük meg, aki azt mondta az Atyának: „Mindaz, ami az enyém, a tiéd” (Jn 17,10).

Jézus tanítványaiként nem önmagunkban és csak önmagunkért élünk. Közösséget építünk. Legyenek segítőtársaink, akikkel együtt hordozhatjuk a terheket. Az együttműködés szükségességét indokolhatja, hogy nincs elég időnk és erőnk egyedül végezni ezt a tevékenységet, de van egy ennél fontosabb ok is. Azért van szükségünk társakra, mert Isten úgy tervezett bennünket, hogy így munkálkodjunk.

A közösség olyan emberekből áll, akik Krisztusban vannak, és kölcsönösen egymásra vannak utalva. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében írja: „Sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai” (Róm 12,5). Péter apostol pedig ezt írja levelében: „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei” (1Pét 4,10). Urunk azt akarja, hogy tartsunk össze, éljük együtt az életünket. De mi inkább önállósítjuk magunkat, ilyen az emberi természet. Mit tesz hát Isten? Egybe fog minket a Szentlélek által, aki minden egyes embert más-más ajándékkal lát el.

De soha sincs jelen egy emberben az összes ajándék.

Így mindegyikünk rendelkezik valamivel, amivel szolgálni tud, és mindegyikünknek szüksége van segítségre, amit csak egy másik ember adhat meg neki. Ily módon a gyengeségeink éppen olyan fontosak, mint a képességeink, mert előbbiek által a testvéreinkhez vagyunk kötve. Bármit teszünk is Krisztus követőiként, biztosak lehetünk benne, hogy a véghezviteléhez szükségünk van másokra. Szükségünk van egymásra, ha hatékonyan akarjuk bemutatni Krisztust a barátainknak, éppen úgy, ahogy életünk minden egyéb területén is segítségre van szükségünk.

Jézus tanítványai nem önmagukra gondolnak, ezért mindenhová, ahol széthúzás, ridegség, magány, betegség, háború és viszály van, oda viszik az egységet, a melegséget, a mennyei légkört, a társaságot, az egészséget, a békét és az egyetértést. Szent Ferenc gondolata szerint élnek: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétely, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol szomorúság, oda örömet. Uram, add, hogy inkább én igyekezzek vigasztalni, mint hogy vigaszt várjak. Inkább én törekedjek másokat megérteni, mint hogy megértést óhajtsak. Inkább szeressek, mint hogy szeretet igényeljek”.

Jézus tanítványai szeretnének hozzájárulni, hogy minden „szervezet” élő legyen az egyházban, hogy mindaz, ami történik, mélyebben és folyamatosabban a szeretetben történjen. Ledőljenek a válaszfalak, a bezárkózás a helyi érdekekbe.

Ami a miénk, azt adjuk át a többieknek is, hogy növekedjen a testvéri közösség.

Amiről tudomásunk van, a megfelelő módon kommunikáljuk, mert a közösség így marad élő, mint egy test, amelyben a vér szüntelenül kering. Mi, akik az internet korában élünk, könnyebben, és egészen természetes módon elérhetjük ezt: az „egyetemes testvériséget” – lépésről lépésre előre haladva

Pál apostol bárhová ment, mindenütt bőkezűen vetett, és mindig maga után hagyott egy kis csoport tanítványt, akiknek aztán gondját viselte újabb látogatásokkal, levelekkel, buzdításokkal. Amikor a már megalapított közösségekbe visszatért, tájékoztatta a tanítványokat mindarról, amit általa művelt az Úr, és „mindannyian dicsőítették Istent.” Mindez azért fontos, hogy gondolatainkat, tapasztalatainkat megosszuk. „Egymás hite által épülünk” – írja Pál apostol. Törődnünk kell egymással, kinek, mire van szüksége. Állandóan segítenünk kell egymást, és ne nézzük, hogy ez milyen áldozattal jár. A cél, hogy kovász, világosság, só legyünk. A Szentlélek műve, hogy egyesít bennünket. A pápa is ezt mondta: Az egyház evangelizációs hivatása mindenekelőtt az evangélium mélyebb megélését jelenti. Az evangelizáció megélésének első lépése a mindennapos tanúságtétel.

„A mai világnak nem annyira tanítókra, mint inkább tanúkra van szüksége. És ha hallgat is a tanítókra, azért teszi, mert egyben tanúk is.” (VI. Pál pápa)