Nem én döntöttem Jézus mellett, hanem Ő keresett meg engem... – Tanino Minuta a hivatásról, a Magyarországon töltött évekről

A szicíliai Gaetano Minuta (fokolarinó) még a vasfüggöny lehullása előtt, 1980 áprilisában érkezett Magyarországra, és alapította meg az első férfi fokolárt. Először Budapesten tanult magyar nyelvet, majd a pécsi egyetem tanáraként és fordítóként dolgozott. 1996-ig tartózkodott hazánkban. Jelenleg a Fokoláre Mozgalom kelet-európai központjában, Pozsonyban él.

nem-en-dontottem-jezus-mellett-hanem-o-keresett-meg-engem-tanino-minuta-a-hivatasrol-a-magyarorszagon-toltott-evekrol

A korral jár, hogy az ember szeretné visszapergetni az idő kerekét, s egyre gyakrabban idézi fel fiatalságának eseményeit. Az idő múltával sok minden átértékelődik, s kirostálódik számos, hajdanán oly fontosnak tartott, de földi küldetésünk szempontjából jelentéktelen dolog.
Vannak azonban olyan események, találkozások, emberek, melyek egész életünk során elkísérnek bennünket. Hát így vagyok én a szicíliai származású Gaetano Minuta – vagy ahogyan mi mindannyian nevezzük – Tanino személyével.
Ma már sokan elképzelni sem tudják, hogy még a „vasfüggöny” mögött mit jelentett számunkra az első fokolárok létrejötte. A testvéri szeretet biztos igazodási pontjai, a „köztünk élő Jézus templomai” … Mielőtt többen megrónának a pontatlan teológiai fogalmazásért, inkább a személyes élményemről beszélnék Tanino-val kapcsolatban.
Nyitottsága, közvetlen egyszerűsége, mindig derűt és szeretet sugárzó jelenléte az első pillanattól magával ragadott bennünket. Egész egyszerűen tagja volt a családunknak, minden felesleges sallang nélkül. Az igazi tekintély, mondják az ehhez jobban értők, a szeretetben és az alázatban rejlik. Nos, ő igazi tekintély volt és maradt mindmáig számunkra. Most, amikor már évek óta elszólította küldetése Magyarországról, ez a hajdani kötelék, határokat nem ismerve mégis élő. Nagy örömemre szolgált, hogy elfogadta a felkérésemet egy interjú készítésére, amit most közreadunk.

 

 

Legutóbb megjelent könyved címe: Mindig újrakezdeni – a fokolarinik élete. Mit jelent számodra az újrakezdés a saját életed és a Fokoláre szempontjából?

 

Chiara Lubich-nak, a Fokoláre Mozgalom alapítójának emlékezetes szavait választottam a fokolarinik életéről szóló könyvem címének, melyet az első fokolarinónak mondott: „Ne feledd, Marco, hogy a mi életünk folytonos újrakezdés”.
A történet a második világháborúra nyúlik vissza, amikor az észak-olaszországi Trentóban az első fokolarinák látva, hogy minden összeomlik, azt kérdezték maguktól, létezik-e bármi, amit egy bomba sem tud elpusztítani. „Isten az” – válaszolták, és úgy érezték, az Evangéliumot olvasva megtalálják a számukra kijelölt Hozzá vezető utat. Mivel a múlt már nem volt, a jövő pedig bizonytalanná vált, felfedezték, hogy a jelenben van az egyetlen lehetőség erre, és mások szolgálatának szentelték magukat.
Ma a világjárvány jobban megértette velünk ennek a felfedezésnek a jelentőségét.

Az újrakezdés bölccsé, szabaddá tesz, megfiatalít, örömmel tölt el és bizonyos értelemben lehetőséget ad az Istennel való kapcsolat építésére.

Azok tudnak újrakezdeni, akik életük gyeplőjét a kezükben tartják. Akik nem vesznek el emlékeik és álmaik között. A Fokoláre Mozgalom jelenlegi elnöke, Emmaus Maria Voce a világjárványról szólva János evangéliumát idézte. Jézus Nikodémusszal folytatott párbeszédére hivatkozva elmagyarázta, hogy akkor éljük valóban jelent, ha „Lélek szerint születünk újjá”, ahogy Jézus Nikodémusznak tanácsolta. Ez az igazi jelenünk: újjászületni a Feltámadott Lelke által, aki ott él, ahol szeretet van.

 

Kiemelt figyelmet szentelsz könyvedben a mozgalom magyarországi alapításában betöltött küldetésednek.

 

A vasfüggöny mögötti Magyarországról az ’56-os forradalommal kapcsolatban hallottam édesapámtól, akit lenyűgöztek az itt zajló események és szeretett volna egy menekült testvérpárt örökbe fogadni. Évekkel később a Fokoláre Mozgalom tagjaként hallottam, hogy a fatimai Szűzanya jövendölését – „Szeplőtelen Szívem győzni fog” -, a vasfüggöny mögötti országokra vonatkoztatták. Nagyon nagy kiváltságnak éreztem, amikor ide jöhettem, ahol Mária szíve győzedelmeskedni fog, és valóra válhatott édesapám álma is, hiszen sok magyar testvérem lett.

 

II. János Pál pápa 1991. augusztus 20-án a budapesti apostoli nunciatúrán fogadta a Fokoláre közösségének tagjait.

 

Itt fedeztem fel, hogy a mozgalom, melynek célja a világ egysége, tényleg a megfelelő történelmi pillanatban született. Az emberiség megérett arra, hogy életre keljen egy olyan mozgalom, mely világos célokkal válaszol a kor szükségleteire. Általa látom megvalósulni Chiara Lubich gondolatának igazságát: „Semmi sem rendezettebb, mint az, amit a szeretet rendez el, és semmi sem szabadabb, mint amit a szeretet köt össze”.
Meg merem kockáztatni, hogy minden emberben, aki a Mozgalom által javasolt evangéliumi életet élve azt a „kicsiny nyájat” alkotja, melyet a szeretet irányít és melynek küldetése, hogy a szeretet által jelenvalóvá tegye a Feltámadott Jézust az emberek között, Mária próféciája valósul meg.

 

Hogyan látod az Istennek szentelt élet, hivatás helyzetét egy végletekig szekularizált világban?

A hivatás egy meghívást jelez. Nem a szekularizált világ erősíti vagy akadályozza meg a válaszunkat. A hivatás egy lehetőség arra, hogy már itt kapcsolatba kerüljünk a Titokkal.

Akik megértik, hogy Istennel lehetséges a párbeszéd, azok előtt válaszul egy új út nyílik, de ehhez szabadságra és nagy bátorságra van szükség. Nehéz körülmények között a válasz talán még hitelesebb.

 

Mit jelent és hogyan lehet megismerni egy nép lelkét, hagyományait egy – úgyis fogalmazhatnánk, hogy “világpolgár”-, azaz közösségi lelkiségű ember számára?

 

A Fokoláre Mozgalom egy közösségi lelkiség, melynek DNS-ében van a másik előítélet és feltétel nélküli elfogadása. Azt gondolom, hogy az Evangélium alapelvein túl kulturális antropológiai tanulmányaim is segítettek belátni, hogy minden civilizáció saját fejlődési útját járja be. A megfigyelőnek tiszteletben kell tartani az évszázadok során kialakult értékeket és nem szabad azokat saját kulturális hagyományai szerint megítélni. Azt mondanám, hogy örültem, hogy megismerhettem a magyar népet, örömmel fedeztem fel a kultúráink közötti kapcsolatok mélységét, melyek ugyanabban a szeretetben gyökereznek.

 

1981-ben a budapesti Somlói úti fokolárban. Balról jobbra: Fialovszky Béla, Tóth Pál, majd Taninótól jobbra Vizsolyi László, Körmendy Imre és Erhardt Gyula.

 

Mit gondolsz a nemzeti és az általános emberi kultúra és lét viszonyáról? Ezek ma hangsúlyos és sokakat megosztó kérdések.

 

Valóban, és nem csak Magyarországon. A kulturális és gazdasági információcsere intenzívebbé válása a maga pozitív hatásai mellett előidézett a személyiségi jogok védelmében tett negatív jelenségeket is. De most megállíthatatlan fejlődés indult az egész bolygó bevonásával. Úgy gondolom, hogy a Covid-19 világjárvány megmutatta, hogy hol tartunk.

Annak ellenére ugyanis, hogy léteznek államhatárok, látszott, hogy mind egy hajóban evezünk, a különbözőségek nyújtotta gazdagsággal pedig akár egy egyesült világot is építhetünk.

Milyen nehézségekkel kellett megküzdened és mit adtak számodra a Magyarországon eltöltött évek?

 

Az eltérő szokások, a számomra ismeretlen nyelv, a hazámtól különböző időjárás, a szocialista országra jellemző légkör nem jelentettek problémát. Sokkal inkább meglepődtem azon, hogy mekkora meggyőződéssel élték az emberek a hitüket, melyet együttműködve, konkrét tettekkel éltek meg. Olyan családias légkör fogadott, amelyben azonnal otthon éreztem magam.

 

Ehhez kapcsolódóan érdekelne bennünket az a tapasztalat is, amit az itteni kulturális és irodalmi életben szereztél, hiszen tudjuk, hogy több magyar íróval is közeli barátságba kerültél.

 

A tanulmányi program szerint, amivel Magyarországra jöttem, magyar meséket kellett tanulmányoznom, majd olaszra fordítanom. Így sok íróval tudtam találkozni. Megismerkedtem a végtelenül szimpatikus Janikovszky Éva írónővel és Réber Lászlóval, a nagy illusztrátorral. Többször beszélgettem Csukás Istvánnal, akinek arany szíve volt, ahogy Olaszországban mondanák. De Lázár Ervin, akivel a Régi Sipos halászkertben találkoztam, volt az, aki igazán bevezetett az írók közé. A Szegény Dzsoni és Árnika fordításáért a Corvina Könyvkiadó javaslata alapján 1985-ben megkaptam a Kiadói Főigazgatóság Nívódíját.

 

Lázár Ervin író és gyermekei társaságában.

 

A humor mindannyiunk számára nagyon fontos. Fel tudsz-e idézni néhány megmosolyogtató sztorit?

 

Aki nem ismeri jól a magyar nyelvet, gyakran bakizik. A legrémesebbet akkor mondtam, amikor kollégám meghívott az otthonába vacsorára. Az ismerkedés során nem értettem jól a felesége nevét, de hallottam, hogy ő „nyuszikám”-nak hívja. Minden rendben – gondoltam -, hiszen a szó hasonlított Nauszikára Homérosz Odüsszeiájából, ezért udvariasan „Nyuszika asszony”-nak szólítottam egész este.
Néhány nappal később elmeséltem, hogy hol vacsoráztam és felidéztem a családtagok neveit. Nem tudtam, miért nevetnek annyira! Elmagyarázták mit jelent…
Később, amikor a pécsi egyetemen tanítottam olasz nyelvtörténetet, az első órán elmondtam ezt az esetet, mennyire fontos figyelni arra, hogy fordulunk a másik emberhez!

 

Mivel éltél Magyarországon és megismerted a lelkületét, látsz valami különbséget aközött, amit mondanak róla és amilyen valójában?

 

Olaszországban újságíróként is dolgoztam, ezért jól tudom, a médiában vezérelv a sokkoló hírek közlése. Ha pedig politikáról van szó, az mindig harctér.
Nagyon szeretem Magyarországot, ezért úgy gondolom, mielőtt ítéletet mondanék róla, meg kell ismerni a nép történelmét, a vajúdásait, azoknak a hősiességét, akik megvédték ezt a nemzetet, melynek eltűnését a szláv népek között már a 19. században előrevetítették.
Azért, hogy elkerüljük, hogy könnyen ítéletet mondunk a szomorú múlttal kapcsolatban és olvassunk a tények mélyén, úgy gondolom, hogy minden információhoz úgy kell közelíteni, hogy megkülönböztetjük a népszerűséget hajszoló újságírást a valóságtól. Csak egy nép mondhat történelmi ítéletet magáról.

 

 

Végül, amivel talán kezdenem is kellett volna: a gyökereid, a neveltetésed,
megismerkedésed a lelkiséggel… Miért döntöttél úgy, hogy ráteszed az életed?

 

Agrigentóban születtem, mely egy, a görögök által alapított gyönyörű város Szicíliában. Középiskolai tanulmányaim után a kortárs külföldi irodalomból szereztem diplomát Rómában. Akkor találkoztam a Fokoláre Mozgalommal, amikor az életem értelmét kerestem.
Megismertem az Evangéliumot úgy, ahogy azt a Mozgalom bemutatta: egy életmód és a világ egysége létrehozásának útja. Úgy éreztem, hogy ez a választás az életem kiteljesedését jelenti, a célt, melyért létezem.
Ahogy egy nagyszerű, nemrégiben elhunyt olasz zeneszerző Ezio Bosso mondta: „nem én választottam a zenét, hanem a zene választott engem”.

Ugyanezt mondhatom el magamról. Nem én döntöttem Jézus mellett, hogy egységet vigyek a világba, hanem Ő keresett meg engem. És ettől még boldogabbnak és hálásabbnak érzem magam.

A borítóképen: Fokolár közösségben a 80-as években. Hátsó sorban balról jobbra: Fialovszky Béla, Erhardt Gyula, Ferentzi Csaba, Vizsolyi László, Bodnár Sándor, Tóth Pál. Első sorban baltól jobbra: Körmendy Imre, Smohai Ferenc, Tanino, Tomka Ferenc.

 

 

 

Fotó: Gaetano Minuta albumából

Fordította: Horváth Viktória

Legújabb könyveink: