„Tapasztalatunk egy nagyobb Istenre mutat” – beszélgetés az új algíri bíborossal, Jean-Paul Vescóval

Ferenc pápa pápasága során tizedjére kreál bíborosokat, a 21 névből 20 pápaválasztó (80 év alatti), és mindösssze három dolgozik jelenleg a Római Kúriában. A kiválasztott személyek főként Dél-Amerikából (Peru, Argentína, Ecuador…), Ázsiából (Japán, Fülöp-szigetek…), Afrikából (Elefántcsontpart, Algéria…) valók, és van néhány európai, egy kanadai, egy ausztrál.

A meglepő kinevezettek között szerepel az algíri érsek, Jean-Paul Vesco. Hisz Algéria kiterjedésében nagy, de a keresztények száma az észak-afrikai országban elenyésző, összesen néhányezer, szinte mindenki külföldi, a négy egyházmegye katolikus híveinek több mint felét az ösztöndíjjal ott tanuló szubszaharai afrikai diákok teszik ki. Vajon mi állhat egy ilyen kinevezés mögött? Ennek próbálunk interjúnkkal magánál az algíri érseknél – holnaptól bíborosnál – utánajárni.

_{Mons. Jean-Paul Vesco 2018-ban, Orán püspökeként. Fotó: cat.ch, Bernard Hallet}

Algéria a Földközi-tenger déli partján 1200 km hosszan elterülő, az Atlasz-hegységet és a Szahara nagy részét magába foglaló ország. Lakossága nagy része a hegység és a tenger között elterülő sávban, főleg a tengerparti városokban él, kevesebben a sivatagi városokban, oázisokban. Részben berber származásúak, mások algériai arabok. 99% fölött szunnita muszlim hitűek, az iszlám államvallás. Algéria a török fennhatóság után 130 évig francia gyarmat volt, 8 éven át tartó háború után, 1962-ben vívta ki függetlenségét. Eddigre az ott élő franciák (pied-noir), illetve a más vallásúak jelentős része elhagyta az országot. A következő évtizedekben az arabosítás, államosítás és iszlamizáció hullámait követően 1991-től 2002-ig polgárháború zajlott a központi kormányzat és az iszlám fundamentalisták között, ami a központi kormányzat győzelmével zárult. A harcokban sokan vesztették életüket, köztük 19 egyházi személy is: papok, szerzetesnővérek. Köztük volt a domonkos szerzetesből lett oráni püspök, Pierre Claverie, és a tibherine-i ciszteci szerzetesek is, akikről az Emberek és istenek című film szól. A polgárháború végére csak néhány, életét ezzel addig kockáztató külföldi pap, szerzetes, és laikus maradt az ország területén. Hozzájuk csatlakoztunk néhányan: köztük 2002-ben Jean-Paul Vesco domonkos szerzetes, 2003-ban jómagam a fokolár közösség tagja. Én mindössze nyolc – számomra meghatározó – évet töltöttem az országban, míg Jean-Paul Vesco két év kivételével Algériában maradt, sőt, nagy örömére 2023-ban megkapta az algériai állampolgárságot is. A személyes hangvétel és a „kiszólások” az interjú során betudhatóak tehát a sok közös élménynek Algír, Tlemcen és Orán városaiban, ahol püspökök, papok és laikusok egy melegszívű, összetartó közösséget alkottunk.

Ferenc pápa bejelentette, hogy december 7-én bíborossá kreál. Hogyan fogadtad a hírt? Egy kis egyház érseke vagy, kisebbségi tapasztalattal. Mit jelent ez az egyetemes egyház számára?

Nyilvánvalóan óriási meglepetés volt, mert aligha számíthattunk egy algériai püspök kinevezésére. Rám személyesen a bejelentés sokkolóan hatott, de jótékony sokként. Drága édesanyám így reagált: „Annyira meg vagyok hatódva, mint amikor beléptél a domonkosokhoz”. És tényleg, aznap, mikor megtudtam – azóta már jó másfél hónap eltelt – engem is ilyesfajta érzés kerített hatalmába. A bíborossá „kreál” (teremt) szó, (ami önmagában egy kicsit furcsán hangzik) az első órákban olyan hatással volt rám, mintha egy új esélyt kaptam volna, egyfajta új teremtést.

Természetesen köztudott, hogy Ferenc pápa előnyben akarja részesíteni a kisebbségi egyházakat, az olyan helyeken lévőket, mint például Teherán: a teheráni érsek is bíboros lesz. Pedig sok jelentős egyházmegye van, ahol az érsek nem bíboros, mint például Párizs, Milánó vagy Lyon. Ezek alapján arra gondolok, hogy Ferenc pápa talán azért döntött így, mert meg akarja változtatni a Bíborosi Kollégium küldetését, mást vár el tőle mostantól. Az te általad is feltett kérdés engem is nagyon foglalkoztat, ezért audienciát kértem tőle, hogy feltegyem neki. Szeretném pontosan megérteni, hogy mit vár tőlem, mit vár tőlünk. Vajon miért? Egyrészt miért az egyháznak pont ez a része, miért pont én, másrészt, milyen kitűzött céllal, milyen terv érdekében? Azt hiszem, hogy a pápa jobban meg tudja majd ezt a kérdést válaszolni, mint én. Mindenesetre a mi egyházunk számára ez egy erős jel, mert azt jelenti, hogy Ferenc pápa odafigyel az algériai egyházra, és így arra is, amit az országunk él. Döntése bizonyos értelemben logikus is: egy kis egyház érsekének bíborossá kreálása nagyobb súlyt nyom a latban, mint egy különösen jelentős egyházmegye érsekéé, aki egyébként is komoly tekintélyt és elismerést tudhat magáénak. De amikor az embert így nevezik ki, akkor felteszi magának a kérdést – amit te is felteszel –, miért pont én? Mert én teljesen méltatlannak érzem magam, abszolút fel se merül bennem, hogy kiérdemeltem volna. Azt pedig tudjuk, hogy itt valóban a Szentatya akarata fejeződik ki, amelyben hiszem, hogy a Lélek munkálkodik. Ferenc pápa olyan döntéseket hoz, amelyek látszólag nem követik az emberek és az intézmények logikáját. Egyszóval, itt vagyok, egyszerre alázattal és ugyanakkor készen arra, hogy megéljem, amit élni kell, egészen egyszerűen és nagy bizalommal.

_{Boldog Pierre Claverie}

Nem véletlenül élsz Algériában. A 2000-es évek elején két társaddal együtt visszaállítottátok a domonkos jelenlétet Algériában, Tlemcenben. Mi motivált személyesen, hogy Franciaországból ebbe az országba költözz? Láthatóan nagy szeretettel viseltetsz az algériai nép és egyház iránt. Mivel magyarázod ezt?

Nos, igen, egy önkénteseket kereső felhívásra jelentkeztem. Tlemcenbe érkezésünk, újjáalakulásunk kiindulópontja az volt, hogy 1996. augusztus 1-jén meggyilkolták Monseigneur Pierre Claverie-t, aki Orán püspöke volt és domonkos szerzetes. Akkoriban, amikor erről tudomást szereztünk, a noviciátusban voltam, vagyis éppen a domonkos rendbe készültem belépni, és éreztem a szívem mélyén, hogy ennek az embernek az életét és az én életemet valami összeköti. Ez egy misztérium.

Még ha nem is ismerted Mons. Claverie-t személyesen…

Nem, nem ismertem, mert ekkor még a szerzetesi próbaidőmet töltöttem, és semmiféle személyes kötelék nem fűzött Algériához. De így aztán, mikor néhány évvel később terveztük, hogy testvéreket küldünk ki egy közösség újjáépítésére, jelentkeztem egy másik testvérrel, Gérard atyával együtt, akit ismersz. Közben teológiát tanultam, és sokkal mélyebben találkoztam Charles de Foucault alakjával a Jézus Kistestvérei nővérek révén, akikkel egy helyen tanultunk. Ez a két személy vezetett el Algériába: Boldog Pierre Claverie és Szent Charles de Foucauld. Végül éppen az oráni egyházmegyébe, Tlemcen városába kerültem. Néhány évvel később felkértek általános helynöknek, majd – miután két évre el kellett mennem, mert testvéreim a franciaországi domonkos tartomány provinciálisává választottak – püspökként tértem vissza Oránba, ahol korábban Pierre Claverie volt püspök. Én lehettem az a püspök, aki megszervezte a boldoggá avatását Oránban, ráadásul mindössze húsz év elteltével! Lenyűgöző volt megtapasztalni, hogy jelen van egy szál, életútjaink titokzatos fonala, amely tovább szövődik.

_{A vértanúk boldoggá avatásakor, 2018. december 9-én, a hálaadó szentmise végén domonkos társa átadja az elérzékenyült Jean-Paul Vesco-nak Pierre Claverie miseruháját. Fotó: cat.ch, Bernard Hallet}

Néhány szóban meghatározhatóak ennek a személynek, Mons. Pierre Claverienek a jellemzői, és a Jézus Kistestvérei nővéreknek, akik élete különösen megérintett?

Ez eléggé titokzatos, de Pierre Claverie alakja egyértelműen velem él, továbbra is. Mélyen hiszek abban, hogy ez a szentek közösségével kapcsolatos, nem minden magyarázható meg racionálisan. Pierre Claverie egy olyan ember, akiről egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha majd elgondolkodtat, vagy belülről megérint. Aztán egy fantasztikus lelkipásztort és teológust fedeztem fel a személyében, egy olyan embert, akinek egészen különleges kapcsolata volt Algériával, hiszen ott született. Fiatal felnőttként hirtelen egyfajta belső „forradalmon” ment keresztül, amikor rájött, hogy egész addigi életét egy gyarmati buborékban élte le, és hogy ez a buborék kipukkadt (megj.: 1957-től 1967-ig P. Claverie a mai Franciaország területén élt). Ezután soha többé nem hagyta abba a nyelvtanulást, majd visszajött, és szívvel-lélekkel ezért az országért akart élni, egy idevalósi ember módjára. Azaz habozás nélkül véleményt nyilvánított, ha kellett, akár kemény szavakkal. Nagyon szeretem, ahogy a muszlimokhoz viszonyult: egyszerre volt testvéri és kompromisszumot nem tűrő. Semmit nem rejtett véka alá: se az egyházával kapcsolatos kritikát, se az iszlám testvéreivel kapcsolatos problémáit. Olyan ember volt, aki tudott kritizálni, de közben szeretett. A kritikái tehát az egyháza és algériai testvérei iránti szeretetének mércéjét mutatták. Nagyon szép, ahogy az igazsághoz viszonyult. Sokat jelent nekem egy mondata: „Senki sem birtokolja Istent, senki sem birtokolja az igazságot, és nekem szükségem van a többiek igazságára”. Számomra ez az iránytű a másokkal való párbeszédhez, legyen szó akár muszlimokról, akár más emberekről a mindennapi életben. Az igazság egy része, beleértve az Istenről szóló igazságot is, rejtve marad előttem. Hiszem, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet, de én nem birtoklom Jézus Krisztus ismeretét, és nincs nálam Isten megváltó terve az egész emberiségről. Vannak másfajta nézőpontok is Istenről, amelyek kiegészíthetik az én látásmódomat. Azt szeretem Pierre Claverie-ben, hogy elfogadta, hogy a másik hitének, történetének és történelmének egy részét nem ismeri. Ez az, amit elkísér a gondolatai közül: elfogadni, hogy van egy rész, amit nem ismerek.

_{Jean-Paul Vesco Algír érsekeként. Fotó: AB Hoffner / La Croix}

Válaszodban elkezdted kibontani a látásmódot, hogy mit jelent számodra  püspöknek, kereszténynek lenni Algériában. Sok mindent értek a szavakon túl, mert én is ott éltem, de itt, az európai egyházainkban, teljesen másképp élünk…

Valóban sokkal nehezebb onnan megérteni.

Hadd legyek provokatív: Algériában (azon a néhány emberen kívül, akik az egyházhoz tartoznak) nem sokan vannak, akiknek a papok kiszolgáltathatják a szentségeket. A mindennapi életet főleg a muszlimok között élitek, értük, velük. Nem frusztráló ez egy pap számára?

Először is, Algériában van egy kicsi, de igényes keresztény közösség. Ezért püspökként az időm egy részét ezzel a családdal, vagyis az egyházmegyével töltöm. Az egyház hivatása az evangélium hírüladása. Egy muszlim országban, mint amilyen Algéria, ez a hírüladás a cselekvésben, a szolgálatban, amennyire csak lehet, a társadalomban való jelenlétünkben valósul meg. Ez rendkívül motiváló, mert azon nyomban felmerül az emberekben a kérdés: Miért cselekszenek így? És az evangéliumi hirdetése mindig ebből a kérdésből fakad: Miért teszik ezt? Mi hajtja őket? Ki motiválja őket? Ez egy gyönyörű dolog, hajtóerő.

Az igazi hajtóerő éppen az – mint jól tudod –, hogy mások által gazdagodunk. Algériaiakkal, muszlimokkal dolgozunk együtt a küldetésünk során. A fokolár a hit megélésének gyönyörű példája: Miért vannak a Fokoláre tagjai Algériában? (Megj.: Mons. Vesco a Fokoláre Mozgalom algériai közösségére utal, amelynek néhány külföldi keresztény laikus tagja a többséget képviselő muszlim algériaiakat szolgálja, velük alkot egy közösséget.) Ez még jóval erősebb, mint azt a kérdést feltenni: Miért vannak itt papok vagy püspökök? Nekünk még mindig létjogosultságot ad, hogy szentségeket szolgáltatunk ki. De az elsődleges szentség a „találkozás szentsége”. Elsődleges, legalábbis én úgy gondolom, hogy az eucharisztia ezen keresztül terjed. Létezik tehát a találkozás és a testvér szentsége. Nem olyan értelemben, mint a hét szentség, de az emberekkel való mély találkozás, beleértve a lelki találkozást is, vagy egy közös jótett, jótékonysági program valóban szentség. Ennek a különböző vallású emberek közötti találkozásnak, amit te is ismersz, rendkívüli íze van, amit felidézve nem tudom nem meghallani Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” És amikor sikerül valami mélyet átélni a muszlimokkal, ők is megtapasztalják ugyanazt az isteni jelenlétet, aminek nem tudják a Jézus nevet adni, de a jelenlét ott van. Ez a tapasztalat egy, a mi kategóriáinknál nagyobb Istenre mutat, aki nem hagyja magát beszorítani a hitdefinícióink szabta keretek közé, amelyek nélkülözhetetlenek, mert helyes irányt adnak nekünk, de nem mindent mondanak el Istenről. Úgyhogy megfordítanám, és neked tenném fel a következő kérdést: Ugyanilyen íze van-e annak, mikor az ember keresztényként, papként, püspökként egy olyan helyen él és hirdeti Isten országát, ahol a vallás magától értetődőnek számít? Egyébként pedig, legalábbis Európában, a vallás immár nem magától értetődő. Európában is sokfelé bizonyos értelemben szinte ugyanazt jelenti a hírüladás, mint nálunk: nem elég hozzá csupán a tanítás, hanem tettekre, tanúságtételre, meghallgatásra van szükség. Arra, hogy komolyan vegyük mindazt, amit a másik ember megél. Egy muszlim környezetben, azaz egy olyan környezetben élni, ahol a domináns vallás más, bizonyos értelemben rákényszerülünk, hogy komolyan vegyük a másik ember életének mozgatórugóit. És nem önthetjük kapásból szavakba a hitünket, nem használhatjuk rá a megszokott szavakat. Miközben rengeteg olyan dolog van, amit együtt élünk át, amiben osztozunk. Ezt te is megtapasztaltad itt.

_{Jean-Paul Vesco érsek 2024. október 4-én az algíri egyházmegye egyik plébániáján migránsokkal találkozik a Migránsok és Menekültek világnapja és Assisi Szent Ferenc ünnepe alkalmából. Fotó: Jean-Paul Vesco albumából, leprogres.fr}

Igen, így van. De nehéz elmagyarázni másoknak.

Igen, valamiféleképp át kell élni. De a tapasztalat kötelez is, hogy még messzebb menjünk. Algériában egyáltalán nem néma egyházként működünk – ahogy a kívülállók gyakran szeretik beállítani –, nem olyan egyház vagyunk, amelyik csak hallgat. Valójában állandóan kérdőre vagyunk vonva, állandóan számot kell adnunk arról, hogy mi mozgat minket. Sokkal jobban górcső alatt vagyunk, mint máshol.

Még egy utolsó, aktuális kérdés. Mit látsz a most véget ért szinódus fő üzenetének?

Úgy gondolom, hogy ez a szinodalitásról szóló szinódus egy nagy remény hírnöke, fordulópont az egyház életében. Főként a módszert, a metódust illetően: szembeötlő, ahogyan számos alapvető egyházi kérdést püspökök, laikusok, férfiak és nők közösen, a tisztelet és a meghallgatás lelkületében tárgyaltak át. Úgy gondolom, hogy ez bizonyos értelemben egy, az egyház legfelsőbb szintjén adott minta, amelynek megélésére minden szintjén meg van hívva. Véleményem szerint az egyház mostantól nem élhet másként, megtettünk egy lépést előre, és ebbe az irányba kell tovább menni. A döntések meghozatala során egyre több mérlegelésre és konszenzusra van szükség, a felelős pozíciókban pedig egyre több laikusra és nőre. Hosszú utat tettünk meg, nincs visszaút, és csak így juthatunk előre. Döbbenetes például, hogy ez után a szinódus után elképzelhetetlen lenne egy III. vatikáni zsinat a II. vatikáni zsinat mintájára, lehetetlen lenne, hogy csak püspökök döntsenek az egyház jövőjéről. Ez jelentéktelen ténynek hangzik, pedig valójában óriási dolog! Nem tudom, hová vezet ez az előttünk kibontakozó út, de ez a „szinódus” szó [görög szün- (együtt, össze) + hodosz (menés, út)] etimológiája szerinti út valóban a remény forrása.

Köszönöm szépen!