Ünnep és szolgálat egy lelkészcsaládban

Dávid az aszódi református gyülekezet lelkésze, ő és Zsuzsi az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Általános Iskola hittantanárai. Dávid és Zsuzsi négy gyermeket nevelnek: a legnagyobb első osztályos, a legkisebb kétéves. Találkozásunkkor a nagyfiúk boldogan mutatták az új kapuskesztyűjüket, Emma az apukájához bújva követte az eseményeket, a legkisebb fiút pedig anyukája sikerrel győzte meg, hogy ne a nappaliban, hanem a gyerekszobában focizzon. Kíváncsian faggattam a szülőket arról, hogy egyeztetik össze a családi és a lelkészi teendőiket, és vajon egy lelkészcsaládnál elvárás-e, hogy ők a gyülekezet számára „mintaházaspár” és „mintagyerekek” legyenek. Holnap lesz az óév utolsó napja: Dávidék arról is meséltek, hogyan töltik a szilvesztert.

Hívő családba születtetek?

Zsuzsi: Inkább vallásosnak mondanám. Erdélyből származunk, Brassóban születtem (tízéves koromban költöztünk Kecskemétre), és ott olyan nincs, hogy valaki nem hisz a Jóistenben – ugyanakkor nem igazán jellemző az élő hit, az élő kapcsolat az Úrral. De a hagyomány megadta a keretet: a mamám elvitt gyerek istentiszteletekre és Kecskeméten református gimnáziumba írattak. A távolabbi rokonságban voltak lelkészek is, de ez nem határozta meg a szüleim hitéletét.

Dávid: Én sem születtem hívő családba. Debreceni vagyok, és ott a reformátusság meghatározza a térség identitását: református általános iskolába, aztán gimnáziumba írattak, de

a hitem annak a református gyülekezeti tábornak köszönhető, ahova nagymamám küldött el ötödikes koromban.

Nagyon ódzkodtam tőle, de Isten ezt jóra fordította: utána éveken keresztül jártunk oda a testvéremmel. Táboroztak velünk évfolyamtársaim is, osztálytársaim is, így az Istenbe vetett hiten túl a barátságok is elmélyültek. A szüleimnél ugyanazt mondhatom, mint Zsuzsi: az istenhit megvan, de hiányzott az élő Krisztussal való közösség – valamelyikőjüknek még mind a mai napig is, de az Úr azért munkálkodik.

Mindketten lelkészek vagytok: hogyan talált rátok ez a hivatás? Vagy ti hogy találtátok meg a hivatásotokat?

Zs: Nekem nem nagyon volt választási lehetőségem, a családban meg voltak róla győződve, hogy én lelkész leszek. Egyszer megkérdeztem aput, miért mondta azt, hogy nekem mindenáron lelkésznek kell lenni. Azt válaszolta, hogy azért, mert azt gondolták, hogy akkor mindig lesz tető a fejem fölött… Ha valaki megkérdezte, mi akarok lenni, akkor ők helyettem válaszoltak.

Tizenkettedikben volt egy nagy válság az életemben, amikor eléggé megcsúsztam. Kérdezte is az egyik legjobb barátom, hogy hol van ilyenkor az a fene nagy vallásosság. A teológiára is beadtam a jelentkezést, de azt is terveztem, hogy kimegyek Svédországba, leginkább, hogy elmeneküljek a problémáim elől. Ott álltam a papírjaim fölött, és életemben először imádkoztam: „Istenem, elvileg Te vagy, és elvileg Te válaszolsz: adj egyértelmű választ, hogy mit csináljak! Teológiára menjek, vagy Svédországba?”. A református Biblia-olvasó kalauzt kinyitottam a napi igénél: „…menj el, és hirdesd nekik igéimet. Nem érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű néphez szól a küldetésed” (Ez 3, 4-5) – elég egyértelmű volt, hogy akkor ez az én utam, és elkezdtem a teológiát.

^{Rápolty Dávidné, Zsuzsi}

Flottul ment, évfolyamelső is voltam, minden jól működött a harmadik évig – mert az első három évben nem kell önállóan írni igehirdetést. Harmadév adventjén viszont, amikor a karácsonyi igehirdetésen gondolkodtam, csak ültem a Biblia fölött, és semmit nem értettem, még az egyszerű mondatokat sem. Akkor ott akartam hagyni az egészet, de az egyik lelkipásztor Keresztelő János történetén keresztül elmondta, hogy

Isten, mint Zakariást, néha minket is elnémít, mert valami akadály van köztünk. Akkor úgy döntöttem, hogy év végéig még kihúzom valahogy. Aztán pünkösdkor értettem meg, hogy a Szentlélek hiányzik az életemből: azért nem értem Krisztust, mert nincs újjászületett életem. Akkor hazamentem a koliba, és megszólalt az ige.

Előtte hetekig írtam egy igehirdetést, most pedig egyetlen este alatt megszületett.

Én addig nem akartam se férjet, se családot, mert a szüleimtől azt hallottam, hogy majd haladok a ranglétrán, és esperes leszek. Pünkösd után viszont Isten szépen kibontotta előttem, hogy igen, elhívott igét hirdetni, de nem Nélküle, a szüleim elgondolása szerint, hanem egy teljesen más, az én karakteremhez illő úton. Ennek már tizenhárom éve.

D: Én Budapestre jártam a Műegyetemre, fizika szakra, de csak egy évig, mert hamar nyilvánvaló lett, hogy ez nem az én utam. Átjelentkeztem gépészmérnöki szakra, és épületgépészként diplomáztam. Két évig a Svábhegyen laktam egy protestáns egyetemi kollégiumban a volt osztálytársaimmal. Ott az egyik jó barátom megkeresett egy olyan lehetőséggel, hogy Erdélyben várnak önkénteseket, akik templomfelújításokon segédkeznek. Jelentkeztem, de aztán olyan sokan lettünk, hogy nekem végül egy másik munka jutott: egy szórvány-iskolaközpont udvarán kétkezi munkákat végeztünk, ennek lettem a szervezője. Nagyon szívemhez nőtt az ottani közösség, a lelkész, az egész miliő. Több évig kijártam, volt olyan nyár, hogy ötven napot ott töltöttem.

Hol van ez pontosan?

D: Felőrön, Dés és Beszterce között egy kis településen. Egyik év augusztusában, új kenyér előtt dolgoztunk ott egy páran, és minden reggel meg este egy rövid áhítat volt a templomban – az emberek bejöttek, és onnan mentek munkába. Vasárnap, amikor az istentiszteleten úrvacsorával zárult a hét, az nagyon megérintett és felszabadító volt. Ott kezdődött el valami a hitéletemben, majd egy székelyudvarhelyi árvaházas hétvégén lett valósággá az életemben Krisztus megváltása, ott kaptam új életet. Az igazi nagy megtérés pedig az volt, amikor

fejet hajtottam az Isten előtt, és beadtam a teológiára a jelentkezésemet.

Nem volt egyszerű döntés: az öt év Műegyetem után még hat év teológia a Károlin. Nekem, a reál beállítottságú mérnökembernek. A környezetem is meglepődött, és a szüleim se fogadták kitörő örömmel a döntést – még enyhén fogalmaztam. Akik közel álltak hozzám, látták azért ezt a küzdelmet, az elhívást Isten részéről, és Isten végül minden akadályt elgördített az utamból. Az egyetemen aztán minden zökkenőmentesen ment, sőt egy picit le is rövidült, ezért kerülhettünk már hatodéves koromban ide Aszódra: először, mint hatodéves, utána beosztott lelkész, most meg már önálló missziói lelkész vagyok, ez az első hivatalos szolgálati helyem.

Hogyan ismertétek meg egymást?

Zs: Amikor Dávid Erdélybe jött, én az alapítványnak abban a szekciójában voltam, amelyik Böjte Csaba árváinak gyűjtött adományokat. Ezeket Székelyudvarhelyen adtuk át, és lelki hétvégét is szerveztünk a gyerekeknek. Dáviddal egy autóban utaztunk erre a hétvégére, ő vezetett. Tetszett nekem, de akkor még volt menyasszonya.

D: Azon az udvarhelyi lelki hétvégén sokat beszélgettünk, jóban lettünk Zsuzsival is, a teológus társaival is. Aztán amikor lezárult a kapcsolatom, Zsuzsit is elhívtam gyerektábort szervezni, amit én már évek óta csináltam. Az arra való felkészülés során mélyült el a kapcsolatunk, egészen a házasságig.

^{Rápolty Dávid a két kisebb gyerekkel, Emmával és Botonddal}

Zs: Én azt tudtam, hogy papné leszek, de nem tudtam, ki mellett. Sokat imádkoztam ezért, és Istentől mindig azt az igét kaptam: „Maradj veszteg, én harcolok érted”. Aztán Dávidtól megtudtam, hogy egy évig vacillált velem kapcsolatban – ekkor összeállt bennem, hogy Isten tényleg megharcolt értem. A házassági áldó igénk meg az volt: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket!”. Ez sok erőt tud adni mindkettőnknek.

Hány éve vagytok itt?

D: Februárban lesz öt éve. Először Zsuzsi járt ki Hévízgyörkre női kört tartani.

Zs: Amikor Dávid udvarolni kezdett nekem, akkor hívtak Aszódra. Akkor egyelőre nemet mondtunk, de épp amikor égetővé vált a szolgálati hely kérdése, újból megkaptuk a felajánlást, és akkor – már házasok voltunk – örömmel elfogadtuk. Ez azért nem volt ilyen egyszerű,

én már izgultam, hogy mi lesz velünk, de Dávid nyugtatott – ő amúgy is egy nyugodt típus –, hogy minden rendben lesz.

Így is lett, másnap jött a telefonhívás, hogy jönnénk-e Aszódra.

Itt, Aszódon milyen helyzet fogadott benneteket?

D: Akkor még nem volt parókia, a gyülekezeti élet egy vasárnapi istentiszteletből és szerdánként egy bibliaórából állt.

Hála Istennek, épp abban az évben kaptak az egyházak támogatást, így meg tudták venni ezt a házat, ahol lakunk. Nekünk lényeges volt, hogy februárban költözhessünk, mert Zsuzsi márciusra volt kiírva szülni. Az eladók a mi kedvünkért még a júniusban esedékes fizetés előtt kiköltöztek, és szépen kitakarítva átadták a házat – úgy, hogy nekik még nem is volt meg a végleges lakóhelyük.

A garázs meg a műhely átalakítása révén lett a ház földszintjén egy gyülekezeti terem is. A házhoz még egy nagy telek is tartozik, ahova majd templomot lehet építeni. Ennek a tervezése már elindult.

Amíg nincs templom, ebben a gyülekezeti teremben vannak az istentiszteletek is?

D: Nem, ez ahhoz kicsi, itt csak a rétegalkalmakat tartjuk: a bibliaórát, ifit, női kört, baba-mama kört. A Művelődési Házzal kötöttünk bérleti szerződést, a vasárnapi istentiszteleteket ott tartjuk.

^{Dávid és Emma}

Nőtt a gyülekezet és az aktivitás, amióta itt szolgáltok?

D: Nőtt is, és sokan csatlakoztak újak is. Létszámban nagyjából 20 %-os a növekedés, de aktivitásban ennél sokkal nagyobb. Akik eddig is reformátusnak vallották magukat, és karácsonykor vagy húsvétkor jöttek istentiszteletre, ők most már rendszeres látogatók.

Azért is nőhetett a gyülekezet, mert akik itt voltak, megerősödtek a hitükben, megtértek, új életet kaptak, és ők hívtak barátokat. A misszió nyilván az igehirdetésen is múlik, de azért az is kell, hogy valaki elhívja az illetőt. Így

a növekedés a gyülekezet tagjainak a misszióját is dicséri, amit Isten szemmel láthatólag megáld.

Mondtad, Dávid, hogy missziós lelkész vagy. Ez mit jelent?

D: Missziós gyülekezet vagyunk, mert még nem tudjuk önállóan fenntartani magunkat, támogatást kapunk. Az anyaegyházközségnek három pillére van: a parókia, a templom, és hogy fenn tudja tartani a lelkészét. Ebből nekünk megvan a parókia, és a lelkészfenntartás is már majdnem. A templom viszont még hiányzik. Az egyházközségi beiktatásnál a templomkulcs átadásának szimbolikus jelentéstartalma is van.

Mind a ketten lelkészek vagytok. Miben más a női lelkész és a férfi lelkész?

Zs: Amikor ötödéves voltam, elmentem egy női csendes hétvégére, mert már tudtam, Isten nem vezetőnek hívott – sem a lelkipásztori, sem a gyülekezetvezetői pozíciót nem éreztem magaménak. Az egyik út az volt előttem, hogy lelkésznő leszek, de akkor cölibátusban. Olyan nincs, hogy itthon a férjem a pap, a család papja, a templomban meg én, ez visszás érzést keltett bennem. A másik út pedig az volt, hogy lelkészné leszek, és akkor tudom, hogy ez mivel jár, és minden tudásommal a férjemet segítem.

Azon a hétvégén ott volt egy lelkésznő és egy lelkészné is. Végig éreztem, hogy oda kéne menni hozzájuk, de csak imádkoztam, hogy jó, Uram, úgyis fogsz válaszolni. A lelkészné jött oda hozzám, és elkezdett arról beszélni, hogy a teremtettségi rendbe szeretett volna beleilleszkedni, az Isten dicsőségére szolgálni az Úr Jézust, és hogy ő ezt lelkészfeleségként tudja megélni. Őt hallgatva nekem is egyértelmű lett, hogy ez az utam.

Én is hirdetek igét, de nem kell vezetnem a közösséget: óriási megkönnyebbülés, hogy a felelősség nem az én vállamon van. Én intézem az adminisztrációt, igyekszem biztosítani a háttérszolgálatot.

A tied, Dávid, nehezebb. És jó, hogy te vagy a férfi.

D: Te nem vezető típus vagy, de ez nem is probléma.

Az a gyakorlati különbség a kettőnk szolgálata között, hogy az enyém a felelősség, a gyülekezet vezetése,

és – bár nem szeretek erről beszélni, de – az én felelősségem, hogy gazdaságilag is minden a helyén legyen, enyém a kapcsolattartás a presbiterekkel, az én vállamat nyomja a döntések meghozatala.

A vasárnapi istentisztelet és a rétegalkalmak tekintetében nem igazán van különbség a női és férfi lelkészség között. Mi ebben támogatjuk egymást, és megtehetjük, hogy baba-mama kört vagy női kört én nem tartok, csak ha vis maior helyzet van. Zsuzsi se tart férfikört, és a lelki gondozásban ő a női oldalt viszi, én pedig a férfi oldalt, hogy tényleg minden kísértéstől megóvjuk magunkat – és ne csak magunkat, hanem a lelki gondozottakat is.

^{A nagyok: Dávid és Benedek}

A többi felekezettel és a lelkészekkel milyen a kapcsolatotok?

D: Aszódon református, evangélikus, római katolikus és baptista felekezet van. Van Hit Gyülekezete is, de velük nincs kapcsolódásunk.

A római katolikusokkal az ökumenikus imahéten találkozunk meg a városi rendezvényeken. Az evangélikus kollégával naponta találkozunk az iskolában, és a gyerekeink hasonló korúak, úgyhogy van köztünk egy baráti kapcsolat is. Szoktunk találkozni civilben is, nem csak szolgálat kapcsán.

A baptistákhoz nemrég jött új pásztor. Vele is jó a kapcsolatunk, látogatjuk egymást: ő is volt nálunk férfikört tartani, én is voltam náluk lelki csendes délutánon szolgálni. Ez a kapcsolódás az evangélikusokkal is megvan. Természetesen nem szeretnénk más akolból elhalászni egy bárányt, de azért van, hogy az evangélikusoktól meg a katolikusoktól járnak hozzánk – egy-két asszony a női körre.

Zs: Pont mondtam nekik, hogy én

nagy szeretettel várok mindenkit, de nem várom el, és nem is engedem meg, hogy bárki otthagyja a gyülekezetét.

Persze a hiúságomnak jót tenne, hogy na, megint nőtt a gyülekezet, de ott is van Istennek népe. Amikor idejöttünk Aszódra, ez volt az igénk: „Istennek itt van népe”. Ez egy erős, életformáló hatással bíró ige.

Hogy fésülitek össze a szolgálatot és a családi programokat? Gyülekezeti alkalmak, esküvő, keresztelés, temetés – családi programok. Vannak védett idősávok, hogy megy az egyeztetés?

D: Még nem sok ilyen kazuális alkalom van a gyülekezetünkben, mert sok a fiatal, elég alacsony az átlagéletkor. Ebben az esztendőben három temetés volt összesen. Ennek is egy-két héttel előtte megvan az időpontja –

nagyon ritka a hirtelen cselekvést igénylő szolgálat, így ezt tudjuk koordinálni.

A keresztelők vasárnap vannak, esküvő is csak egy-kettő – majd talán most a következő időszakban több lesz.

Próbálunk a gyülekezeti életbe is rendszert vinni, és mindent, a családi életünket is jól megszervezni. Ritka az olyan eset, hogy nekem hirtelen el kell menni, és Zsuzsi egyedül marad itthon a négy gyerekkel, és egyedül kell csináljon mindent.

Zs: Ha napokkal előtte már tudjuk, hogy Dávidnak egy estén vagy akár pár napra ide-oda kell menni, és gyülekezeti program van, és akkor úgy készülök, hogy azon a napon egyedül csinálom a gyerekeket meg a hittanórát.

D: Ha minden kötél szakad, és pont a szabadságunk idejére esik a következő bibliakör, akkor megkérünk valakit, hogy tartsa meg. A női hétvégékre is van már egy szolgálói közösségünk, így nem egyedül kell végigcsinálnunk az egészet.

Hogy dől el, hogy mikor mentek szabadságra?

D: Téli időszakban a két ünnep között van egy pár nap, amikor a családot végig kell látogatni, meg nyári időszakban is van egy-két hét, amikor nyaralunk, meg Zsuzsi nagyszüleit meglátogatjuk Erdélyben. Az iskolai tanév időszaka alatt többnyire nem megyünk szabadságra. Van egy-két továbbképzés, kötelező egyházmegyei értekezletek, meg hétvége napok, azokon részt veszünk, de azokat tudjuk előre – már most is tudjuk a jövő évi dátumokat. A házassági évfordulónk körül is elmegyünk pár napra.

Zs: Napi szinten pedig az este a védett idő: fél kilenckor már minden gyerek alszik.

A ti házatokban van a gyülekezeti terem, ti csináljátok az adminisztrációt: ezek miatt milyen gyakran keresnek fel titeket napközben?

D: Mivel a gyülekezet 90 százaléka aktív dolgozó vagy iskolába jár, nem csöngetnek be napközben váratlanul. Nálunk nincs hivatali idő, ezt rugalmasan kezeljük: telefonon vagy személyesen az istentisztelet után egyeztetünk. Nem is vagyunk annyira sokan: nagyságrendileg 100-120 körüli a gyülekezet létszáma. Megbeszélt időben vannak a lelki gondozások, a családlátogatás, és vasárnap is találkozunk. Ez abszolút nem egy életidegen vagy hideg találkozás. Én azt sem szeretem, ha tiszteletes úrnak vagy nagytiszteletű úrnak szólítanak.

Ismernek, tudják, hogy odajöhetnek: mindig megállunk, beszélgetünk az istentisztelet után.

Minden hónap utolsó vasárnapján úrvacsora van, és utána egy közös ebéd is a gyülekezetben, akkor két-három óra hosszat szintén beszélgetünk.

Dávid, mikor készülsz az igehirdetésekre, a rétegalkalmakra?

D: Amikor a gyerekek nincsenek itthon, vagy hajnalban. Ha úgy jön ki a lépés, hogy aktívan itthon vannak, akkor az irodába megyek, ott azért csend van.

Ti mennyire vagytok példa, mint család, mint házaspár?

Zs: Mivel elég aktívan benne élünk a gyülekezetben, láthatóak vagyunk: a táborokban, az alkalmakon, vasárnaponként látják a gyerekeket, a velük való kapcsolatunkat. Volt azért olyan, hogy már szóltak. Volt egy istentisztelet, ahol a mi fiaink voltak a legrosszabbak, és akkor megkapták, hogy pont a lelkészgyerekek…

D: Akkor elmondtuk, hogy ők nem lelkészek. Ők nem mások, mint a többi gyerek. Igyekszünk úgy élni, úgy alakítani az életünket, hogy

nekik az ajándék legyen, ne átok, hogy a szüleik lelkészek.

Idáig még nem tűnnek olyan sérültnek, de nem is olyan típusok, akik feszélyezve éreznék magukat. Volt olyan istentisztelet, hogy egyszer csak azt láttam, hogy mindenki lefelé néz, és megjelent az első sor alatt a gyermekem: előremászott. Az is előfordult, hogy egyikük az ölemben volt az istentisztelet egy része alatt. Mivel mi egyszer-kétszer egyértelműsítettük az álláspontunkat, most már nem fordul elő, hogy megszólják őket. Ebben mi is szabadabbak lettünk: nincs bennünk az a feszültség, hogy hú, fiam, viselkedj, mert mit fognak szólni!

Ha már példa, egyre többet lehet hallani elvált lelkészekről: ennek mennyire van hírértéke a gyülekezetekben, milyen hatással van a közösségekre és a lelkész személyére? Mennyire okoz szerepkonfliktust?

D: A gyülekezetekre csak helyi szinten hat, ahol viszont a válás történik, ott erőteljesen. A legrosszabb a megbotránkoztatás, az, hogy valakinek a hite emiatt megbicsaklik. És nyilván a gyerekeikben okoz nagy törést.

Zs: Régen voltak az egyházunkban lelkészné-képzők: felkészítették őket arra, hogy mi vár rájuk, ma ez már abszolút nincs. Én tudatosan készültem erre a szerepre, de még így is értek meglepetések, és emiatt nekünk is voltak mélységeink. Ezen már gondolkoztam, és Pesten javasoltam is, hogy tartsanak felkészítőt, házassággondozást, indítsanak támogató csoportot – több megoldás is lehet.

D: Nemrég a kocsiban pont egy lelkész házaspár válásáról beszélgettünk. Ez mindig elgondolkoztatja a lelkészt, legalábbis engem: minek kéne történni ahhoz, hogy mi Zsuzsival a válás útjára lépjünk? Országosan ez a lelkészben okozhat dilemmát, a nem érintett gyülekezeti tagokhoz nem nagyon ér el ezeknek a híre. Az is nehéz kérdés egyébként, hogy a válás közelébe jutva egy lelkészházaspár kitől kérhet segítséget, kinek beszélhet a gondjairól. Leginkább a lelkésztársaktól.

Itt a karácsony. Hogy zajlanak nálatok az ünnepek? Több a szolgálat is, növekszik a család részéről is az igény a közös időre.

D: Próbáljuk a családi minőségi időt megélni, de ha például a karácsonyi időszakot nézzük, akkor az advent még könnyebb. Adventben vasárnap délutánonként vagy estefele leülünk, meggyújtjuk a gyertyát, igét olvasunk, éneklünk, imádkozunk, meg hétköznap is mindennap igét olvasunk, este imádkozunk a gyerekekkel közösen.

Zs: Ezt év közben is szoktuk, de adventben a gyertyagyújtás, a gyertyafény hozzátesz a tartalomhoz.

D: Karácsonykor bennem nincs felszabadultság, mivel szenteste is és másnap is szolgálok a gyülekezetben.

Zs: 24-én magunk vagyunk, 25-én a húgomékhoz szoktunk menni ebédre – ők itt laknak a közelben, a gyerekeink közel egykorúak –, vagy ők jönnek hozzánk, utána meg megyünk tovább a tágabb családhoz. Nekünk a szent ünnep, amire az ember föl szokott engedni, az a huszonnegyedike, amikor délután az istentisztelet után hazajövünk.

D: Igen, este 8 óráig, mert utána másnap reggelre készülök. Idén elég lelkészbarát az ünnepi időszak: december 25-e és január 1-je is vasárnapra esik. Van óévzáró, meg újévnyitó istentisztelet is. A gyülekezetünkben van éves ige: az óévzárón az adott év igéjének a fényében tekintünk vissza az évre, másnap meg az újévi indító igével nézünk elébe az évnek.

A kettő között hogy telik a szilveszter?

Zs: Az elmúlt években mindig szoptattam, így nem igazán különbözött más estéktől. A gyerekekkel megbeszéltük már tavaly, és így lesz idén is, hogy fönnmaradhatnak, ameddig szeretnének, és végignézzük az elmúlt év családi fotóit. Ez nagyon jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk az évet, és hálát adjunk Istennek azért, hogy mennyi helyen voltunk, mennyi mindent csináltunk.

Köszönöm a beszélgetést, Istentől megáldott, boldog új évet kívánok nektek!