Utazás a Mennyországban 12/12: Egy új mű az egyházban

Ezzel a fejezettel lezárjuk különleges nyári utazásunkat: Fabio Ciardi atya segítségével végigjárjuk Chiara Lubich 1949-es nyarának rendkívüli utazását. A Mennyei Atya különleges kegyelméből megmutatta neki Országát. Ebben a rendkívüli, fénnyel teli időszakban született írások, amelyek még kiadatlanok, de Ciardi atya közelről tanulmányozhatta őket, adják ezen írások hátterét.

utazas-a-mennyorszagban-12-12-egy-uj-mu-az-egyhazban

A Mennyország tapasztalatától a Fokoláre Mozgalom szervezetéig

 

1949 őszén a Rómába történő visszatéréssel nemcsak a nyáron átélt tapasztalat értelmezése – vagyis a tanítás kidolgozásának első kísérlete – kezdődött el, hanem a hat éve született mozgalom fejlődése is felgyorsult. Egészen addig Chiara Lubich nem is gondolt arra, hogy struktúrát is adjon a műnek. Ezt tanúsítja az az október 21-i levele is, amelyet Trento püspökének, főleg statisztikai adatokra vonatkozó beszámoló iránti felkérésére írt. Elismeri, hogy mindaddig nem nagyon foglalkozott a szervezéssel, „az Úrra hagyva, hogy megítélje mindazt, ami történt, vagy még inkább, amit Ő maga cselekedett közöttünk. Ezenkívül egy bizonyos ellenérzés is volt bennünk az üres listák és egyéb külső, lélek nélküli formák iránt. Tényleg nem törődtünk a szervezéssel, inkább azon igyekeztünk, hogy szeressük Istent, és hogy sokakkal megszerettessük Őt, valamint sokkal inkább a cselekvésre, a tettekre helyeztük a hangsúlyt, mint a szavakra”.

 

Innentől kezdve viszont a mozgalom élete és elterjedése összhangba került a Mennyország fényével, amely fény Rómába is elérkezett. Ennek az időszaknak az írásaiban ugyanis a misztikus megvilágosodások és a „Mária Művének” nevezett közösség szerveződése kölcsönösen hatnak egymásra. Évekkel később, az Abba Iskolában beszélgetve teszi fel a kérdést Chiara: „Mindaz, amit 1949-ben láttunk, a Mennyország volt vagy Mária Műve?” Majd azt a következtetést vonja le, hogy e két valóság szétválaszthatatlan.

 

Az utazás utolsó fázisához érkeztünk – a repülési hasonlatnál maradva –, mégpedig a leszálláshoz. Az együtt olvasott könyv utolsó lapjain a Mennyország fénye Mária Művét, annak tagjait, ágait, struktúráit világítja meg, olyannyira, hogy minden a Menny ízét nyeri. „Ezeken az utolsó oldalakon mintha megpillantottam volna – kommentálja később Chiara – az első megvilágosodásokat a Mű életéről, kezdve annak legelső és legkisebb kifejeződésével: a fokolárral.” Pontosan a fokolár válik az összes többi közösségi forma alaptípusává, benne jelennek meg a legvilágosabb és legmélyebb gondolatok, kiváltképpen azokra a kapcsolatokra vonatkozóan, melyek a kölcsönös szeretet szentháromságos törvényének pecsétjét viselik magukon, s melyekből ezért felfakad a Szentlélek. Ezeken túl Chiara fölfedezi az úgynevezett „terveket” az első fokolarinákról és az első fokolarinókról, Igino Giordaniról és Pasquale Foresiről. Úgy tűnik neki, hogy e személyekre tekintve – akik a születőben lévő mozgalom központi magját alkotják körülötte – felfedezi Isten tervét mindegyikükről, és az akkori szerepüket, funkciójukat látja kivetítődni egész Mária Művére. Chiara a feladatokat, a struktúrákat és életstílusokat nem absztrakt módon, íróasztal mellett találta ki, hanem úgy, hogy az Isten által mellé rendelt személyekben élő folyamatokat, „üzeneteket” figyelt meg. Maga a Mű irányításának módja is ennek a szemlélődésnek a gyümölcse: „Megértettem – magyarázza évekkel később az Abba Iskola tagjainak –, hogy a Művet egy olyan központnak kell irányítania, amely a Szentháromság mintájára él és működik.”

 

 

Már 1949. július 23-án megsejtette, hogy milyen kapcsolatoknak kell összekötni a születőben lévő Mozgalom tagjait az egység és a megkülönböztetés játékában. Egy sokszirmú rózsa képével fejezi ezt ki: „A »mi« egységünkhöz – és itt az ő és Igino Giordani közötti kezdeti egységre utal – időnként az összes fokolarina csatlakozik majd, egy misztikus rózsabimbót alkotva. És aztán elkülönböznek a központtól, leválnak róla (a Szentháromság mintájára és dicsőítésére), mint sok-sok szirom, amelyek mindegyike azután önálló rózsává alakul. Rózsabimbóvá, tovább osztódva más szirmokra, amelyek majd újra további rózsabimbókká válnak… És azután mindannyian visszatérnek az eredeti, központi rózsabimbóhoz… És a rózsa ezután további formációkban is kinyílik a lelkek közötti más típusú kapcsolatok szerint, örökre új mintát, tervet és harmóniát hozva létre.”

 

1950 nyarán egy mesében fogalmazza meg a mozgalom tagjaival és struktúrájával kapcsolatos látásmódját. Igen, a ’49-es Mennyország a sokféle irodalmi műfaj között egy mesét is tartalmaz. A címe: Tűz ösvénye mentén kivirágzott mese. Egy kis hegyi házikó ablakpárkányán elhelyezett cserepekben nyíló virágokról szól, akik játékos és mozgalmas kavargásban a legpompázatosabb színekben meghalnak, újjászületnek, kivirágzanak… Így, mint egy próféciában, a Mária Művére jellemző könnyedséggel sejteti meg, ahogyan az egy titokzatos isteni tervet követve szerveződik.

 

Ahogy már az elején erre utaltam, jelképes utazásunkon különös jelentősége van annak a két szónak, melyekkel kezdődik és végződik a ’49-es Mennyország. Az első, ami meghatározza az utazás kezdetét, az „Abba, Atya”: ott vagyunk a Mennyországban, az Atya ölén. Az utolsó, ami a megérkezést jelöli, a kiteljesedett „ember”, aki Krisztus: „Jézus a szeretet, mert Ő Isten. De a túl sok szeretet elhagyott Jézussá tette, aki már úgy tűnik, csak ember.” A földön vagyunk, de magunkban hordozzuk az egész Mennyet. Az Ég a földön, a föld az Égben. A Mennyország ma is folytatódik közöttünk…

 

Ízelítő a ’49-es Mennyországból

 

»Amikor egyek vagyunk, és Ő megjelenik, akkor már nem ketten vagyunk, hanem egyek. Tudniillik azt, amit én mondok, már nem én mondom, hanem én, Jézus, és te bennem. És amikor te beszélsz, nem te vagy, hanem Jézus, és én benned. Egyetlen Jézus vagyunk, de különbözőek is: én (veled magamban és Jézus), te (velem magadban és Jézus), Jézus közöttünk, akiben te is és én is vagyunk.«

 

Ez a fokolár élete, jobban mondva mindazok élete, akik arra hivatottak, hogy az egységet éljék. Így élve, kommentálja Chiara, „már a Mennyországban vagyunk. Nincs annál jobb, mint szeretve lenni; amikor önmagadat látod a másikban, és a másik is önmagát látja benned, ekkor egész mélyünkben megértve érezzük magunkat”.

 

A teljes könyv megvásárolható itt.

 

 

Forrás: Fabio Ciardi: Utazás a Mennyországban. Új Város, Budapest, 2020.

Fordította: Ferenczy Zoltán

Legújabb könyveink: