Vezess, szelíd fény!

Olvasási idő: 4 perc

Szent John Henry Newman bíborost 2025. november 1-én egyháztanítóvá nyilvánította XIV. Leó pápa. Newman 1801-ben született anglikán családban és 15 évesen nagyon erős és megvilágosító találkozást élt át Istennel. Anglikán pap lett, tanulmányait Oxfordban végezte és ott is maradt: lelkészként és teológiai tanárként működött. Élénk szellemi életet élt, tanítványaiból és kollégáiból kis közösség alakult ki körülötte, akikkel szenvedélyesen keresték az igazságot, elsősorban az ókori egyházatyák írásait olvasva. Ennek a keresésnek az eredményeképpen Newmanban egyre jobban érlelődött a gondolat, hogy a katolikus egyház őrzi leghitelesebben Jézus tanítását. Hosszú folyamat végén 1845-ben katolicizált, Rómában újabb – ezúttal katolikus – teológiai tanulmányokat végzett, majd pappá szentelték. Írásai, teológiája nagyon nagy hatással volt a huszadik századra, bár ő maga 1890-ben elhunyt. Az életére jellemző szenvedélyes és megalkuvásmentes igazságkeresés, mellette a szeretet gyakorlati megélése, a szegények felé fordulása, az egyházért végzett tanítói szolgálata elismeréseként már 1958-ban, XII. Pius pápa tiszteletre méltónak nyilvánította, majd Benedek pápa 2010-ben boldoggá, 2019-ben Ferenc pápa szentté avatta.

Tanítása egyik központi magja a lelkiismeret és a hitigazságok összefüggésének vizsgálata. Ezzel kapcsolatban idézünk tőle néhány gondolatot, köztük híres versét (Vezess, szelíd fény!) is.

“Vezess, jóságos fény, – körül homály –

Te járj velem!

Az éj sötét, messze a honi táj, –

Te járj velem!

Te vezesd lábam, ne a messzeség

Tereit lássam, – egy lépés elég.

Nem voltam mindig így, nem kért imám,

Hogy jöjj velem,

Magam kerestem ösvényt, – ezután

Te járj velem!

Hangos napot szerettem, és – féltem bár – a gőg

Volt rajtam úr: felejtsd el az elszállott időt!

Áldó hatalmad bizton, csendesen

Vezet tova,

Lápon, sziklán, vízen, míg elmegyen

Az éjszaka,

S mosolygó angyalok közt virrad reám a fény,

Kiket régtől szerettem s úgy elfeledtem én.”

(Sík Sándor fordítása, 1955.) ¹

“Nézzük meg, mi ez a jóakarat vagy jóhajlandóság, miként vezet hitre és figyeljük meg: mi a lélek föltétlen vezérlője, mely Ádám egész nemzetségének, a Krisztis igaz nyáján kívül és belül állóknak az értelem első felébredésétől kezdve egyformán megadatott, bukott állapotunk egyik legnagyobb nyomorúságának, a tudatlanságnak fájdalmas büntetése ellenére? A lelkiismeret világossága ez, „az igaz Világosság”, mely miként ugyanaz az evangélista ugyanabban a szakaszban mondja, „megvilágosít minden világra jövő embert”. (Jn 1:9) Mindegy, hogy valaki a sötét pogányságban született-e vagy a kinyilatkoztatás valamely romlott ágában, – hogy hallotta-e a világ Megváltójának nevét vagy nem, – hogy valami babonaság rabszolgája-e vagy az Írás bizonyos részét elfogadja és a sugalmazott szavakat, valami bölcseleti könyv módjára tárgyalva, saját belátása szerint magyarázza és bizonyos következtetéseket von le belőlük, – mindenképpen valami parancsoló sugallatot érez a keblében, nem puszta érzelmet, nem puszta véleményt vagy benyomást, nem a dolgokról való véleményt, hanem egy törvényt, irányító hangot, mely bizonyos dolgokat parancsok, másokat pedig tilt. Nem mondom, hogy e parancsok mindig világosak, hogy mindenkinek mindig ugyanazt mondják; de meggyőződéssel vallom, hogy parancsok, – hogy helyeselnek, megfeddnek, köteleznek valamire, fenyegetnek, hogy valami jövendőt zárnak magukba és hogy a láthatatlanról tesznek tanúságot.

Több ez a hang, mint az ember saját énje.

Nincs az embernek magának hatalma fölötte, vagy csakis a legnagyobb nehézséggel; nem ő teremtette, nem tudja semmivé tenni. Bizonyos esetekben vagy irányokban elhallgattathatja, megszólalásait kiforgathatja, de nem tud, vagy ha igen, csak

nagyon kivételesen megszabadulni tőle. Megteheti, hogy nem engedelmeskedik neki,

elháríthatja figyelembe vételét: de mégis megmarad.”²

Ez a lelkiismeret. És a dolog természeténél fogva már maga a létezése egy kívülünk

álló Lényre késztet gondolni, mert honnét eredne egyébként? És egy fölöttünk álló Lényre, honnét lenne egyébként különös ellentmondás nyomasztóan nem tűrő volta? Puszta léte magunkból kifelé és magunk fölé késztet, arra, hogy menjünk és kutassuk a magasságban és mélységben Azt, akié ez a Hang.

A második észrevételem pedig az, hogy ez a hang, mindannak ellenére, amit nyújt,

mégsem nyújt elegendőt az embernek, amint ezt sóvárogva és szomorúan érezzük. Nagyon nehezen tudjuk elválasztani önmagában tekintve azt, amit valóságosan mond, attól, ami a saját szenvedélyünkből vagy büszkeségünkből, önszeretetünkből vagy önfejűségünkből keveredett bele. Sokszor megtörténik, hogy nem tudják az emberek megmondani, mennyi az, amit e hűséges benső Vezető parancsol és mennyi ered pusztán földi indítóokból. Így tehát a lelkiismeret adománya felkelti a vágyat valami után, amit maga nem tud teljesen megadni. Egy irányadó vezetés, egy isteni törvény eszméjét oltja az emberbe; és vágyat, hogy a maga teljességében, ne pusztán töredékes részleteiben vagy közvetett sugallattal szerezzen tudomást róla.

Nyugtalan vágyakozást olt belé, hogy megismerje azt a Láthatatlan Urat,

Kormányzót és Bírót, aki idáig csak titkosan szólt hozzá, aki suttog a szívében, aki mond neki valamit, de közel sem annyit, amennyit kívánna, vagy amennyire szüksége lenne. Ez arra indítja a lelkiismeretes embert, aki a kinyilatkoztatás csalhatatlan tanításának boldogságát

nem élvezi, éppen azért, mert lelkiismeretes, hogy kutasson utána. Van neki valamije, de nem minden; és ha nem vágyakozna többre, az azt jelentené, hogy nem él azzal, hogy nem használja fel azt, amije van. Ezért kutat. Minden vallásos embert, aki nem ismeri Krisztust, azt hiszem úgy lehetne meghatározni, hogy kutató úton van. Amint a vallásos zsidók kutattak a Messiás után, akiről tudták, hogy jön, ugyanúgy minden időben mindenféle viszonyok között és minden felekezetben voltak, akik tudták, hogy van valami valóság, amit csak nagyon kis mértékben ismernek, amit kívánnak jobban megismerni, amiről tudják, hogy csak egyedül Attól tanulhatnak többet róla, aki megtanította őket arra, amit tudnak; remélik, hogy többre is fogja őket tanítani és ezért kutatnak a tanítása után.³

¹A kettős végtelen. Sík Sándor válogatott munkái, második kötet, Ecclesia, 1972.

² Válogatás Newman bíboros műveiből angolul és magyarul . Stéger István szerk. Salacz Gábor ford. Jel Kiadó. Elektronikus változat. 32.o.

³ uo. 33-35.o.c