A háborúra a válasz: a tisztelet kiskortól kezdve

Október 27. péntekre a Szentatya újabb ima- és böjtnapot hirdetett a békéért. Margaret Karram október 17-én, a korábbi imanap másnapján nyilatkozott az Avvenire olasz napilapnak, ebből idézünk, felelevenítve Margaret családi történetét is, melyből adódóan a Fokoláre elnöke személyesen is érintett a borzalmas öldöklésben.

„Az volt az érzésem – mondja –, hogy a két nép közötti béke megteremtése érdekében több mint hetven éven át tett komoly erőfeszítések egy pillanat alatt romba dőlnek. Van azonban egy másik igény, felhívás is, amely szöges ellentétben áll ezzel, annak ellenére, hogy kapcsolódik ugyanazokhoz, a civilek és gyermekek elleni szörnyű erőszakot megörökítő képekhez. Ez az igazságos békére irányuló szándék, amely tiszteletben tartja mindenkinek a jogait. Ahogy Ferenc pápa mondta: »A háború nem vezet semmiféle megoldáshoz. A történelem arra tanít bennünket, hogy ez nem járható út, más utakat kell találnunk, és a párbeszéd elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy elindulhassunk az igazságosság helyreállításához és a megbékéléshez vezető utakon«. A meghirdetett ima- és böjti nap természetesen ebbe az irányba mutat.”

„Az ima arra hajlandóvá teszi a szívemet, a szívünket, hogy a másikra úgy tekintsünk, ami valójában: testvérként, egy szenvedő testvérként, aki látta saját népének ezreit meghalni. És ez mindkét félre igaz.

Az imában, az Istennel való közösség eme pillanataiban egyesülve kérünk erőt, hogy a béke, az igazságosság és a megbékélés eszközei legyünk a világban.

A Vatikáni Rádiónak 2001-ben adott interjújában Chiara Lubich arra szólított fel, hogy ne engedjünk a gyűlölet kísértésének, és ne hagyjuk, hogy csak a politika foglalkozzon a konfliktusokkal. Azt kérte, hogy »imádkozzunk azért, hogy rátaláljunk a bölcsesség és a józan ész szerint a helyes útra«, és ajándékozzuk önmagunkat azért, hogy »bárkinek bármilyen eszközzel segítsünk, mert a szeretet leleményes«.”

Ezek a szavak értelmet adnak a közös imára és böjtre hívó kezdeményezésnek. „Sokat várok a kérő imától, amely a bolygó minden tájáról Istenhez szállt, és száll fel továbbra is… mert biztos vagyok benne, hogy Isten szíveket, elméket és kezeket mozgat meg, hogy letörje az erőszakot és békét építsen. Ebben az értelemben vigasztalónak hangzanak fülembe Ferenc pápának a 2020. május 20-i általános audiencián elhangzott szavai, mikor azt mondta, hogy »az imádkozó férfiak és nők tudják, hogy a remény erősebb, mint a csüggedés. Hiszik, hogy a szeretet erősebb a halálnál, és hogy egy napon biztosan győzni fog, még ha olyan időkben és olyan módon is, amelyet nem ismerünk«.”

A közel-keleti válság közelről érinti Karramot, aki magát egyszerre vallja arabnak, katolikusnak, izraeli állampolgárnak és palesztin származásúnak.

„Ha őszinte akarok lenni – teszi hozzá –, még ha most végtelen fájdalom is önt el, úgy érzem, hogy a legigazibb identitásom az, hogy keresztény vagyok.

Mélyen gyászolom a hazámat, mindkét népet, de nem érzem, hogy valamelyik táborba felsorakoznék.

Sőt, állandóan azt kérdezem magamtól: mit tehetnék még? Mit tehetek, hogy megállítsam a fegyvereket? Mit tehetek, hogy az izraeliek és a palesztinok valóban olyannak lássák egymást, amilyenek, tiszteletben tartva egymás értékeit és gazdagságát?”

Karram származása a kultúrák összefonódása. „Apai nagyszüleim Galileában, Názáretben születtek, nagyon fiatalon házasodtak, és Egyiptomba költöztek. Apám 1914-ben született Alexandriában, ő volt a legidősebb fiú, és négyéves koráig ott élt. Egyiptomból a nagyszülők visszatértek Galileába, ahol született még több gyermekük. 1948-ban a nagyszüleim apám testvéreivel együtt Libanonba menekültek, abban a reményben, hogy a háború után visszatérhetnek. De ez nem így történt, csak a nagyszüleim térhettek vissza 1959-ben, apám esküvőjére. Anyám és rokonai szintén palesztinok, de Haifában születtek és éltek. Két nővérem és egy bátyám van, akik közül ketten még mindig a szülővárosunkban élnek. Az egész családunk megkapta az izraeli állampolgárságot, miközben megtartottuk arab identitásunkat.”

_{Margaret Karram, a Fokoláre Mozgalom elnöke. (Fotó: Javier Garcia)}

Visszatérve a jelenlegi helyzetre, ami történik, az egyben meghívás is a megtérésre. „Meggyőződésem, hogy a szívekben lévő harag megállításához már kora gyermekkortól kezdve el kell kezdenünk az embereket a kölcsönös tiszteletre, a békére és az igazságosságra nevelni. A Szentföldön a Fokoláre közössége több mint 40 éve van jelen, és a testvéri együttélést elősegítő kölcsönös megismerésre összpontosító programsorozatokat, művészeti műhelyeket és akciókat tartunk a gyermekek és fiatalok számára. A fiatalokkal és felnőttekkel való munkában a párbeszédet tesszük a kapcsolatok alapjává, mind ökumenikus, mind vallásközi szinten. Világszinten pedig a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó fiatalok és gyerekek a ’Living peace’ (Élő béke) nemzetközi egyesülettel összefogva egy olyan akciót indítottak, amelynek keretében meghívják társaikat, hogy mindennap, minden időzónában 12 órakor imádkozzanak a békéért. Ezen kívül javasolják mindenkinek, hogy töltsék meg a napot olyan gesztusokkal, amelyek a békét építik a szívükben és a környezetükben, valamint küldjenek támogató üzeneteket a Szentföldön élő gyermekeknek és fiataloknak, amelyekkel bátorítják őket, hogy kérjék országaik vezetőit, hogy tegyenek meg mindent a békés megoldás érdekében.”

Ennyi borzalom láttán elkerülhetetlen a kérdés: lehet-e még hinni a békében? „Hiszem, hogy csak Istentől, a béke Istenétől elindulva tudunk újrakezdeni. Személy szerint igyekszem továbbra is a Szentlélekre figyelni, hogy Ő mit mutat nekem és nekünk, mit tehetünk még a hosszú és véres háború elkerülése érdekében, hogy megnyíljanak a párbeszéd, az emberi jogok tiszteletben tartásának útjai, hogy megszűnjenek a harcok. Ezért hiszek az ima erejében, és ezt mondtam a Szentatyának is a szinóduson, amelyen részt veszek. Biztosítottam róla, hogy imádkozunk Isten közbelépéséért és hiszünk benne, ahogy az elmúlt napok liturgiájának könyörgésében áll: »A mindenható és örök Isten, aki minden vágyon és érdemen túl válaszol népének imáira, adja meg azt, amit az ima nem mer remélni«.”

De az ima önmagában nem elég. „Ez az alap, de aztán cselekedni kell, szeretetet vetni a gyűlölettel szemben, újraindulni minden egyes ember iránti tisztelettől hajtva, és hozzájárulni az igazságos és harmonikus társadalmak építéséhez. Ferenc pápa azt mondta, hogy szükségünk van ’a testvériség bátorságára’, vagyis vállalnunk kell a kockázatot, hogy nem azért megyünk a másik felé, hogy elpusztítsuk, hanem hogy hidakat építsünk.

Lehet, hogy naivnak tűnik egy ilyen nagyon erőszakos helyzetben, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember szívének megváltoztatásával kell kezdenünk, hogy felébresszük a lelkiismeretét, és arra neveljük, hogy a béke kategóriáiban gondolkodjon.

Aztán támogatni a leszerelést, első körben a szívünk lefegyverzését, de a fegyvergyártás beszüntetését is.”

A remény táplálásának módjait kell megtalálni. „Főként azzal – zárja Margaret – hogy kifejezzük a közelségünket azoknak az embereknek, akik mindezt a saját bőrükön élik át. De ha azt kérdezik tőlem, hol találom meg én a reményt, az a válaszom, hogy a hitben, Jézusban találom meg, aki meghalt és feltámadt. Az Ő szenvedése és feltámadása által a világ már meg lett váltva. Rajtunk áll, hogy abban a bizonyosságban járjunk, hogy Ő már legyőzte a világot, és mindig velünk van. Emlékszem alapítónk, Chiara Lubich mondta: »a remény az az erény, amely a dolgokon túlra enged látni, megláttatja velünk a jövőt és a még meg nem valósult dolgok szépségét… és a jövőt egy gazdagságként, Isten ajándékaként láttatja velünk«.”