A jazz folyamatos kölcsönösség – Berkes Balázs bőgőssel beszélgettünk

Berkes Balázs nagybőgőst aligha kell bemutatni a jazz kedvelőinek. Klasszikus zenei tanulmányokat folytatott, de a kezdetektől különböző jazz formációkban játszott, számos lemezen közreműködött, emellett a hazai jazzoktatás egyik alapító tanára. Szerteágazó pályájáról, a jazz sajátosságairól, a művészet emberi és láthatón túli dimenzióiról beszélgettünk. A korábban készült beszélgetést a Nemzetközi Jazznap alkalmából ezúttal teljes terjedelmében és néhány aktuális kérdéssel kiegészítve adjuk közre.

a-jazz-folyamatos-kolcsonosseg-berkes-balazs-bogossel-beszelgettunk

Berkes Balázs játszik a Deseő Csaba 80. koncerten 2019-ben. (Fotó: Mernyó Ferenc)


Mindig is zenei pályára készültél?


Apám, Berkes Kálmán hivatásos zenész volt, klarinéton játszott és emellett tanított is, az általa írt Klarinétiskola a mai napig használatban van az oktatásban. Ő egy fanatikus muzsikus volt, olyannyira, hogy a II. világháború után még a romokon kellett átbukdácsolni, de ő már szervezte a koncerteket, a házi muzsikát. Örömzenéket tulajdonképpen, mert ezek a kamarazenészek, apám és társai istenigazából csak a zene kedvéért muzsikáltak. A családban így zenében fürödtünk kiskorunktól kezdve. Nálunk otthon az öt testvérnek kötelező volt a zenetanulás, mert apám meg volt róla győződve, hogy a zene minden rendszerben megélhetést fog adni, mert a zene az zene marad. Én csellózni kezdtem, de nagyon beteges gyerek voltam, kétéves koromban megállapították, hogy asztmás vagyok, és hát többet voltam kórházban, mint iskolában. Csellóztam azért három évig, mindig belekezdtem, mindig új tanárral, mindig új lelkesedéssel, a tanár részéről elsősorban, de így meg zenét tanulni nem lehet, azt csak fokról fokra. Aztán jött pár év, amikor csak sporttal foglalkoztam: 11 évesen a kezembe került egy könyv, Sport és jóga a címe, egy nálunk tanuló indiai orvostanhallgató írta direkt európaiak számára. Minden elmélet nélkül, kizárólag az egészségre törekvésről szólt, és a gyakorlatok fényképekkel illusztrált leírását adta. A könyv alapján teljesen önerőből egy másfél év alatt az iskola legnyápicabb gyerekéből kerületi úszóbajnok lettem. Közben jó pár évig nem tanultam zenét, ugyan koncertekre elmentem, és Willis Conover rádióműsorát hallgattam éjszakánként, akkoriban csak ott lehetett hallani jazzt, ami nagyon megtetszett.

 

 

 

 

Hogyan találtál vissza ezek után a zenéhez és a saját hangszeredhez, a nagybőgőhöz?

 

Édesanyám a Magyar Állami Szénbányáknál dolgozott, ahol nagyon jó társadalmi, kulturális életet tartottak fönn. Volt egy rendezvényük, ahol fellépett egy zenekar, amiben nem volt semmilyen basszushangszer. Én meg, mint afféle kamaszgyerek, nem tudtam mit csinálni magammal, kószáltam ide-oda, míg a színfalak mögött találtam egy bőgőt és elkezdtem azt pöngetni ahhoz képest, amit bent a pódiumon játszottak. Jó basszusokat játszhattam, ugyanis kiszaladtak, hogy: „Te tudsz bőgőzni?” Én szabadkoztam: „Dehogy tudok…” De már cipeltek is be erőszakkal, és ott kellett velük játszani. Hát így kezdődött. Aztán olyan divatos lettem, hogy hívtak máshová is, azzal együtt, hogy nem tudtam akkor még bőgőzni, csak úgy markolásztam. Apám nagyon megörült annak, hogy én megint egy hangszer felé fordultam, neki akkor már mindegy volt, hogy jazz vagy más, csakhogy végre…, s elvitt Tibay Zoltán professzor barátjához, aki aztán a szárnyai alá vett s hát alfától, azt nem mondom, hogy omegáig, de mindenesetre őnála kezdtem hivatalosan klasszikus bőgőt tanulni.

 

A Magyar Rádió stúdiója, 1963: Tomsits Rudolf, Jávori Vilmos, Vukán György, Berkes Balázs. (Fortepan)

 

Mit szerettél meg a bőgőben?

 

Nem a bőgőt szerettem meg, hanem azt, amit lehet vele csinálni: a mindenkori zenei folyamatnak a fundamentumát biztosítani. Mindig is szerettem kísérni: basszusokkal, fül után kíséretet hozzáénekelni akár egy kis tábortűzi dalhoz is. Szokták mondani, hogy az igazi basszisták nem fölülről, a dallam felől hallják a zenét, hanem alulról. Persze ez csak féligazság, mert dallam nélkül meg mit kísérnénk. Pedig ez a feladatunk, hogy a szólista böcsülettel meg legyen orrba-szájba kísérve, ezt el is várják az embertől. De persze a bőgővel is lehet szólózni, és a jazzben minden hangszeres jogot kap arra, hogy saját magát szólóban kifejezze, de én mégis azt tartom a legfontosabbnak, hogy a bőgő az alapfunkcióját be tudja tölteni. Nemcsak a hangszer, hanem a hangszerrel az ember is: legyen egy biztos alap és azon belül keressen érdekességeket, amitől nem olyan az egyik kíséret, mint a másik. De ez nem jelenti azt, hogy feltétlen mindig kell, hogy más legyen, csak ha jó. A változatosság gyönyörködtet.

 

A variációk ellenére a kísérés nem túlzottan háttérszerep?

 

Mivel a jazz improvizatív zene, adódik, hogy egymástól kapunk olyan zenei információkat, akár figuratíve, akár hangulatában, ami a partnert befolyásolja, és a szerint alakítja az ő dolgát. A bőgőnél a kísérés az alapja a partnerkedésnek, ennek az adom-veszem játéknak, amit én a magam részéről az egész muzsikálásban a legjobban szeretek. Ez nemcsak háttérszerep, ez egy folyamatos kölcsönösség, ami nagyon koncentrált jelenlétet igényel, és én tulajdonképpen így tanultam a jazzt, a partnerektől, akikkel együtt játszottam: zongoristáktól, dobosoktól.

 

 

Vukán–Berkes duó a Jazz Világa kiállítás megnyitóján, 1976. (fotomuveszet.net)

 

Ez a kölcsönösség vonzott annyira a jazzben, hogy a klasszikus helyett ebben a műfajban találtad meg az igazi helyed?

 

A jazz nemcsak egy műfaj, nem lehet beskatulyázni, ez egy zenei nyelv, mondhatnánk egy zenei eszperantó. Mindenkihez szól és mindenki beszélhet rajta, aki megtanulja a nyelvtanát, a kifejezéseket, mert van egy tolvajnyelve természetesen. Hogy milyen szinten beszéli valaki, az nem csak a tehetségtől függ, hanem hogy mennyit foglalkozik vele. Ezen a bizonyos nyelven aztán lehet csevegni, de lehet olyan szónoklatokat is mondani, hogy Szókratész sehol sincs ahhoz képest, olyan fölépített eleje, vége, közepe van. Ez függ egyrészt a pillanatnyi állapottól, a hangszertudástól, de nemcsak technika kérdése. Van, amikor a be nem avatott fül is észreveszi, hogy hoppá, ez valamiről szól, nemcsak úgy virtuózkodik, hanem mint egy jó fogalmazásnál, van bevezetés, tárgyalás, befejezés. De akár kezdődhet egy improvizációval a csúcson, ami aztán lemegy egészen a minimumra, vagy ennek a tök fordítottja. Egy biztos, én ezt a fajta kommunikációt szeretem legjobban a jazzben.

 

Volt, amikor nagyon sűrű volt az életed: koncert, lemezfelvétel, újra koncert. Minden alkalom egy örömzenélés, vagy hogy kell ezt elképzelni?

 

Nem, hát rutinból is lehet. A zene az nemcsak művészet, ez egy szakma is, amit meg lehet tanulni. Tulajdonképpen boldog-boldogtalan megtanulhatja egy bizonyos fokig. Az más kérdés, hogy aztán ezt a szakmai rutint mennyire tudja valaki művészetté formálni. De van egyfajta rutin, aminek persze van egy rossz íze is: csak rutinból játszik! Néha kénytelenek vagyunk, mert nincs mindig az ember azon az alkotói magaslaton, hogy ő most valami csudát csináljon. De ha ott kell lenni, akkor tól-ig van a dolog, be kell öltözni, kigyúl a reflektorfény, vagy felvételnél a piros lámpa és akkor csinálni kell. Van kedvem vagy nincs kedvem, az senkit nem érdekel, főleg azt nem, aki engem odahívott. Mind a két trióval beutaztuk a világot, voltak olyan turnéink, hogy két hétig egyfolytában, minden nap más városban, megterhelő volt maga a nem alvás, de az összezártság is. A közönség viszont mindenütt ugyanazt várta, ott mindenképpen produkálni kell, össze kell szednie magát az embernek.

 

Rozsnyói Péter, Berkes Balázs és Kőszegi Imre triója a Gyulai Várszínház színpadán a A 40 év jazz című koncerten, 2014. (Gyulai Hírlap, Rusznyák Csaba)

 

Sokféle felállásban játszottál. Melyikben érezted legjobban magad?

 

A triójátékban én úgy éreztem, hogy rajtam keresztül záródik az áramkör: a dobos rajtam keresztül megy át a zongoristába, és a zongorista rajtam keresztül a dobosba. Hol erre kellett kicsit jobban figyelni, hol arra. Egy amerikai zongorista fogalmazta meg nagyon jól: Ha együtt játszol valakikkel, akkor sokat törődj velük és keveset saját magaddal. Az természetes, hogy nekem meg kell csinálnom a saját dolgomat a saját posztomon. Azokat a basszusokat be kell játszani, és oda, ahol vannak, nem később és nem előbb, azt és nem mást. De közben figyeljem, hogy nem lehet-e ezt úgy alakítani, ahogy a zongorista játszik, vagy ahogy a dobos épp beütött egy figurát. Ha énekes van, százalékban kevesebb a játéktér, hiszen minél többen vagyunk, annál jobban megoszlik ez, és mindig a szólista a frontember, őáltala történik meg a dallam. De ha rámintenek, hogy szólózzak, észnél kell lenni és ugyanolyan szinten szólózni. Nagyon jó dolog olyanokkal együtt játszani, akikkel rögtön megvan a harmónia, értjük egymást. Szeretni kell a szó szoros értelemben. A szeretet az azt is jelenti, hogy amikor éppen nincs kedvem vagy fáradt vagyok vagy álmos, akkor is meg kell csinálni.

 

Sokakkal és sokat játszottál, de volt egy partnered, akivel évtizedekig együtt dolgoztatok.

 

Igen, Vukán György zongoristával 51 és fél évig, egészen a haláláig játszottunk együtt. Ami világrekord szerintem, jazz vonalon nem is tudok ilyenfajta partnerséget, ami ennyi ideig kitartott. Gyurinak volt egy klasszikus zenei műveltsége, ami nekem is megvolt, ez volt talán a közös alap. Neki megtetszett a kezdet kezdetén, ahogyan én csinálom ezt a fundamentumbiztosítást, meg aztán közös elképzeléseink voltak a zenéről. Természetesen egyfajta emberi kapcsolat nélkül ez nem megy, de az is megvolt. Kellett a hűség is ehhez a szakmai barátsághoz. Több felállásban is játszottunk együtt, a Super Trióban Kőszegi Imrével, majd a Creative Art Trióban Balázs Elemér dobossal kiegészülve. Ennek fúvósokkal kiegészített változata volt a Creative Art Ensemble.

 

Berkes Balázs és Vukán György duózik. (Jazz Garden Emlékoldal / facebbok)

 

Ott voltál a magyarországi jazzoktatás kezdeteinél és majd negyven évig tanítottál. Mit jelentett az életedben a tanítás?

 

Tanítani is a növendékeimtől tanultam meg. Az, hogy énbelőlem, aki gyerekként utáltam az iskolát, tanár lett, pláne egyetemi tanár, az a Jóistennek egy különleges fricskája. Szerettem tanítani. Az én tapasztalataimat, a tudásomat, egyféle rutinomat a legnagyobb örömmel adtam át. Még a nyugdíjazásom után is jöttek a növendékek. Nem mindig a legtehetségesebbel sikerült eredményt elérnem, hanem a szorgalmassal. Vannak, akik istenítik a tehetséget, én nem! A tehetség Istentől kapott valami, ha nem csinál vele semmit, akkor ez egy nagy disznóság. Egész egyszerűen azzal valamit kezdeni kell, az egy kapott holmi. Nem voltam elég szigorú, párszor kellett volna ajtót mutatni. Igen, harmadszor se készültél, szervusz! Ha hangszeren tanul az ember (ez lehet a saját hangszála is), ha nem gyakorol, ha nem csinálja, akkor nem fog előremenni.

 

Te viszont biztos sokat gyakoroltál, aminek az eredménye díjakban is megmutatkozott. Mit jelent számodra az elismerés?

 

Ezekért én soha nem küzdöttem. Az egyik első a Weiner Leó-díj volt, amit a tanításért kaptam, aztán a Szabó Gábor-díj (ez a Jazz Szövetség szakmai díja), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is megkaptam. A Liszt Ferenc-díj talán a legmagasabb kitüntetés. Én sosem gondoltam és tudtam önmagamról azt mondani, hogy szuper vagyok, pedig játszottam a Super Trióban is. Athénban egy jazzklub tulajdonosa volt a keresztapa. Viseltem tíz évig a keresztjét, hogy én szuper vagyok, nekem ez nehéz volt. Lehet, hogy az alaptermészetem is az, meg bőgő is egyfajta háttérszerep. Mikor kaptam a díjat a jazzbőgőzésért, úgy éreztem, hogy én ezt a díjat most az összes háttéremberért kaptam, hogy azok vannak megbecsülve rajtam keresztül, akik kísérnek. Aki nincs beavatva, annak dunsztja nincs, hogy ha ott hátul a basszus nem látja úgy el a dolgát, akkor a frontember sem tudja nyugodtan csinálni a magáét.

 

A Super Trio (Vukán György, Berkes Balázs, Kőszegi Imre) CD-je a Hungarian Jazz History sorozatban.

 

Hívő embernek vallod magad, mi is egy keresztény közösségből ismerjük egymást. Mit jelent a hit az életedben?

 

Nem tudom azt mondani, hogy ez töretlen volt. Isten létét mindig éreztem, de a kapcsolat intenzitása változott, sőt, tettem a saját hitemmel ellenkezőt is bőven. Rám szabadult a nagy szabadság. A hit dolgában egyfajta szárazság időszakai tarkították az életemet. Hol intenzívebben tudtam megélni, hol kevésbé. Harminc évvel ezelőtt a párommal együtt a Szentlélek kiáradását éltük meg. Egy Szentlélek-szemináriumra hívtak meg minket, tíz alkalommal kellett ráérni, hétfőnként. Már mikor igent mondtunk, tudtam, ilyen nincs, hogy én tíz hétfőn ráérjek, biztos közbejönnek haknik, amiket nem tudok lemondani. Hogy, hogy nem, valószínűleg felsőbb vezetés volt, de végül mind a tíz hétfőn ráértem és el tudtam végezni. Nagy szükségem volt erre a kiáradásra, az a félév hitbéli megerősítés volt. Ugyanabban a félévben ismertük meg a Házas Hétvégét, az akkor alakult csoportunk azóta is működik, összejárunk. A Fokoláre Mozgalommal úgy ismerkedtünk meg, ez egy érdekes történet, hogy a párom volt egy előadáson Budapesten, ahol meghívtak a soproni Máriapolira. Azt se tudtuk mi az. Én akkor még nagyon sűrűbe voltam, azon a nyáron négy nap volt szabad, hogy elmehessünk együtt nyaralni a feleségemmel. Semmi kedvem nem volt elmenni egy ismeretlen helyre egy csomó ismeretlen emberrel. És amúgy is. Én minden szabadidőmet a természetben igyekszem tölteni. Úgy tízéves korom óta járom az erdőt, hol egyedül, hol társaságban, mai napig, ha lehet minden hétvégén kirándulok, legalább egy fél napot.

Nekem ez a két éltető dolog van: a zene, ami foglalkozásszerű és a természet, ami olyan fontos, mint a napi kenyér.

Hát az emberek, azt meg, köszönöm szépen, elég nekem a pódiumról nézni, ott nem zavar, meg hát valakinek kell muzsikálnom, kell a közönség, akinek átadom azt, amit én hangszeresen érzek, tudok. De a párom nagyon ment volna, s akkor nekem jött egy olyan gondolatom, hogy én mindig elmondom a Miatyánkban, hogy Legyen meg a te akaratod, akkor hátha most a páromon keresztül lesz meg az a bizonyos Ő akarata. Szót fogadtam ennek a belső hangnak, elmentünk, és érdekes módon az életben először éreztem jól magam vadidegen társaságban, egy földi Mennyországban. Nem taszítottak az emberek, inkább vonzottak, sajnáltam, hogy csak négy napig lehettünk ott, de ez idő alatt a százszorosát visszakaptam. Például volt kirándulás is. Igaz, hogy csoportban, de ott együtt dicsértük a teremtett világot. Azóta pártoló tagként jelen vagyunk.

 

És a hited hatással van a szakmai életedre, a hivatásodra is?

 

Mindezek az élmények művészileg is megerősítettek. Amit addig inkább sejtettem, hogy Jézusért zenélek, az tudatossá vált. Ha nem is mondom ki minden koncert előtt, de tulajdonképpen mi sem természetesebb, hogy neki, Istennek muzsikáljak, ha már kaptam adottságot. Aztán a hűség mindenben. Én úgy voltam vele, ha én ebbe a trióba vagy pláne nagyobb zenekarba tartozom, én akkor nem küldhetek helyettest, nekem menni kell, rendelkezésre kell állni. Korábban én nagyon sokat ostoroztam magam elszúrt dolgok miatt. Aki játszik, és ráadásul improvizatív dolgokban, van, mikor úgy érzi, semmi sincs meg. Érdekes, hogy sokszor akkor sikerül a közös improvizáció, amikor semmi nincs előre megbeszélve, csak figyelünk. Ösztönösen is megvolt bennem ez a másikra figyelés, de Istennel ez tudatosodott. Nekem nagy mázlim volt, a Jóisten engem nagyon elkényeztetett, mert engem vittek, nekem mindig szólt a telefon, jött a felkérés postán. Én mindenkivel játszottam. Korábban sokkal többször voltam elégedetlen, próbálom legalább öregkoromra megérteni, hogyan tudok mindezért az ajándékért eléggé hálás lenni. Elmondom persze, hogy édes Istenem, hálás vagyok, de valahogy ez így nem elég. Annak a teljes tudatában, hogy én ezt mind kaptam, kifejezetten keresem, hogy milyen módja van annak, hogy hálás legyek.

 

Berkes Balázs a Jazz Gardenben. (Jazz Garden Emlékoldal / facebook)

 

Az elmúlt 15 év betegséget is hozott: amikor az érkezésemkor kezet fogtunk, rögtön mutattad, hogy az egyik kisujjad begörbített merevsége mozdíthatatlan, a másikat is csak részlegesen tudod használni. Hogyan élted meg ezt lelkileg és hogy tudsz így egyáltalán bőgőzni?

 

A betegségem nem szakmai ártalom a nagybőgőzéstől, hanem egy örökletes betegség, dupuytren kontraktúra, vagy más néven tenyérzsugor a neve, mely a bőr behúzódásával és egy idő után az ujjak hajlított helyzetű kényszertartásával jár. Négyszer műtött kézspecialista, minden műtét minimum egy-két hónap kiesést jelentett. Az nagyon nehéz volt, újra be kellett iratkozni saját magamhoz, új vonótechnikát kellett kifejlesztenem, mert a régi már nem működött. A jobb kisujjamnál elszúrták a műtétet, az teljesen merev. Dühös is voltam arra az orvosra, aki elrontotta. „Direkt jó, nem esik ki a vonó a kezedből” – mondják viccesen a kollégák. És az tényleg szerencse, hogy pont a bal kisujjam működik valamennyire. Ezzel kell intonálnom, s ma már egy húszperces bejátszás kell ahhoz, hogy játszani tudjak, mert itt nem érzek, és már nem is olyan gyors, néha magam sem tudom hogyan, de még csinálom. Amikor kezdődött a betegség, akkor ezt rábíztam Istenre, s azóta is azt vallom, hogy amikor Ő azt mondja, hogy slussz, akkor abbahagyom. De mért ne csinálja addig az ember, ameddig tudja?

 

Hat évvel ezelőtt itt fejeztük be a beszélgetést, és te azóta is aktívan zenéltél. Most a kovid miatt csak online, üres nézőtér előtt vannak koncertek. Te is játszottál így?

 

Már másfél éve tart ez a kényszerhelyzet és én is felléptem így többször. Utoljára a Gyárfás családdal játszottam, éppen Luca napján. Ez egy háromgenerációs fellépés volt, mert a Gyafi akár a fiam lehetne, a fiai meg az unokáim.

 

Gyárfás Péter, Berkes Balázs, Gyárfás István és Gyárfás Attila, IF Café Jazz Club, 2015 (facebook)

 

És milyen érzés volt közönség nélkül játszani?

 

Olyan több is volt már az elmúlt évben, hogy mondjuk csak minden ötödik széken ültek, de ez volt a legfurcsább, mert a kameraman és a hangtechnikus kivételével tényleg csak mi voltunk, muzsikusok. Velük nagyon szeretek játszani és már sokszor játszottunk, de most annyira nem voltam magammal megelégedve… Lehet, hogy ez egy hattyúdal volt már nekem, mert a kezem olyan állapotban kezd lenni, hogy ezzel már nemigen tudok játszani. Sokan mondták, hogy „ugyan, ezt csak a bévül állók veszik észre”, de az én elvárásom magammal mindig is magasan volt. Már öregember voltam, és még mindig, ha egy bakit csináltam, akkor három napig nem aludtam, vagy fölébredtem éjszakánként. Most a 84. évemben vagyok, de nem a korom miatt, hanem a kezem miatt kell abbahagynom. Pedig azóta még egyszer operálták, egy ismerős orvos tett egy kísérletet, hogy az inakat megvagdosva hátha jobb lesz, és először úgy nézett, hogy hű, de jó lesz, de aztán sajnos nem, visszaállt.

 

Akkor már nem tudnak rábeszélni a zenélésre?

 

Hát, még lehet, hogy olyat el tudnék vállalni, mint amit itt a Mezzo Musicban csináltunk hétfő esténként, duóban egy zongoristával, vagy házi muzsikálásra még hajlamos vagyok. Én azért már zenéltem eleget, de a fiatal kollégákat sajnálom, mert van, aki most oda jutott, hogy abbahagyta teljesen, és most valami egész mást csinál, amivel jobban is keres, de félő, hogy akármilyen tehetséges, már esetleg nem tud visszatérni. Én meg most azzal töltöm az időmet, hogy a korábbi felvételeimet próbálom összeszedni, a fényképeket, videókat rendezgetem. Dátum nélkül szanaszét van minden, és ebbe most belekezdtem, hogy el tudjak számolni a pályámmal – hát a Jóistennek úgyis el kell –, de az emberek felé is.

 

 

A beszélgetést 2015 augusztusában vettük fel, de terjedelmi okokból akkor csak egy erősen rövidített változata jelent meg az Új Város 2015/9. számában. Ezúttal a teljes beszélgetést közöljük, amit kiegészítettünk még néhány aktuális kérdéssel.

Legújabb könyveink: