A közösségépítés módszerei – beszélgetés egy osztályfőnökkel

Kovács Október biológia–kémia szakos, a környezetvédelem és a hivatása iránt maximálisan elkötelezett tanár, mellette ötgyermekes családapa és nagypapa. Egy budapesti gimnáziumban tanít, méghozzá pályakezdése óta ugyanott – ritkaság az ilyesmi, főleg manapság. Régóta ismerjük egymást, így örömmel ültünk le virtuálisan beszélgetni az osztályfőnöki lét kérdéseiről, amelyről óhatatlanul is az a benyomásom támad, hogy sokban hasonlít a szülőséghez: tanító és nevelő szerep egyaránt, és szükséges hozzá a feltétel nélküli szeretet is.

Mikor kaptál először osztályfőnöki megbízatást?

’93-ban. Már előbb is lett volna kedvem, de a gyerekeim miatt még várni akartam. Amikor a második fiam is megszületett ’92-ben, akkor egyértelmű volt, hogy egy pólyásbaba mellől nem vállalok osztályfőnökséget. Eddig háromszor nyolc évet nyomtam végig, és most a jelenlegi, negyedik osztályom éppen hetedikes. Összesen 26 és fél éve vagyok osztályfőnök.

Ha ’93-ban kezdted, akkor nem harminc éve kellene osztályfőnöknek lenned? Volt szünet is közben?

Nálunk az a szokás általában, hogy minden osztályt végigviszünk, utána kapunk egy év szünetet, de nálam ez egy kicsit máshogy alakult. 2001-től 2004-ig volt egy hároméves szünetem, mert akkor születtek a kisebbik gyerekeim. 2004-től viszont szünet nélkül jött a három osztály egymás után, vagyis mostanában én egy nagyon foglalkoztatott osztályfőnök vagyok…

Nagy vonalakban nézve, milyen a mostani osztályod?

Mivel egy átlagosnál jobb gimnáziumban dolgozom, ahol felvételin keresztül válogatni tudunk, emiatt a mostani osztályom is egy jó képességű, tehetséges, motivált társaság, jó szülői háttérrel. A kulturáltság, jólneveltség is messze az átlag fölötti, bár ugyanazok a kísértések náluk is megvannak, mint ami általában a korosztályukban: ők is lógnak eleget a mobiltelefonon, amit persze én nem annyira kedvelek.

A legnagyobb küzdelem nekem mindig a csúnya beszéd visszaszorítása. Azt viszont a saját munkám gyümölcseként értékelem, hogy sok-sok pozitív elem mutatkozik a közösségi gondolkodás, a viselkedés, együttműködés, önállóság, demokrácia stb. szempontjából, amik szerintem nagyon jó vonásai egy osztálynak. Én magam osztályfőnökként ezt tudatosan szoktam irányítani. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy az átlagnál összetartóbbnak tűnik az osztályom. Persze előfordul feszültség vagy elégedetlenség, nyilván sosem lehetek 100 %-ig elégedett, ugyanakkor jó látni, hogy a gyerekek szeretik az osztályprogramokat, és szívesen vesznek részt mindenben. Eközben pedig szívesen dolgoznak a közösségért. Nekem ez nagyon fontos, erre is szoktam kondicionálni az osztályaimat, hogy vállaljanak egymásért munkát, és meglegyen a segítőkészség egymás irányába: leckét, információt átadni, segíteni egymásnak, amiben csak tudunk.

_{Kovács Október}

Hogyan szoktad követni, hogy mennyire összetartó egy osztály?

Minden évben végzek szociometriai felmérést. Természetesen mindenhol vannak kisebb klikkek, de ami engem ilyenkor vigasztal: ezek nem feltétlenül hermetikusan izolált csoportok, és törekszem arra, hogy senki se legyen teljesen a periférián.

A legjobb eredmény az, amikor minden gyerek úgy érzi, hogy legkevesebb kettő barátja van az osztályban.

A szociometriai mérésben a diákok megjelölhetik a barátaikat az osztályból, és nálunk nincs olyan, akit csak egy valaki vagy senki se ikszelt volna be. Előfordult már olyan is, hogy valakiről nyolc-kilenc gyerek állította, hogy „ő nekem barátom”. Az is nagyon szokott tetszeni nekem, hogy fiú lányt és lány fiút is bejelölt barátjának – különösen a fiatalabb korosztály esetében, amikor még nagyon el tudnak különülni fiúk és lányok.

Mit lehet kezdeni egy osztállyal, amikor konfliktushelyzet vagy súrlódás adódik? Van-e valami stratégiád, kezelési módod?

Van stratégiám, de mivel ahogy említettem, intelligens gyerekeket veszünk fel, tehát nálunk olyan típusú problémák nincsenek, mint amik egy átlag iskolában előfordulnak: például nincs verekedés, és olyan sincs, hogy trágár szavakat üvöltve az egyik szidja a másikat. Egyszerűen nincs ilyen.

Ez nem semmi!

Nálunk is van persze konfliktus. De nagyon fontos célom, hogy olyan bizalmi légkört alakítsak ki diák és osztályfőnök között, hogy mindegyikük mindig azt érezze, hogy hozzám nyugodtan fordulhat, és elmondhatja nekem a gondjait. Másrészt én nagyon komolyan veszem, ha mondanak nekem bármi panaszt, utánamegyek, kinyomozom, kifaggatom az érintetteket, kivizsgálom az ügyet. Tudják a gyerekek, hogy én nem rontok ajtóstól a házba, nem akarok egyből igazságot tenni. Nagyon diplomatikusan és finoman fordulok a vitás felekhez, nehogy újabb konfliktust generáljak, és utána általában törekszem arra, hogy valami közös része is legyen a megoldásnak. Lehet, hogy csak annyi, hogy szembesítem a feleket, és beszélek velük, ám előfordulhat, hogy az osztály előtt vitatjuk meg, hogy mi történt, valaki ezt mondta, valaki ebben hibázott, és akkor mindezt beszéljük meg együtt. Így a kisebb-nagyobb problémákat elég jól sikerül elsimítani.

Tudsz mondani konkrét esetet is az elmúlt majdnem 30 évből?

Egyszer egy kislány elpanaszolta, hogy a terembe benyitva azt látta, hogy néhányan a tolltartójával labdáznak. És bizony a tolltartó leesett, és több dolog eltört benne. Ez a kislány rögtön egy listával jött hozzám: „Tanár úr, egy darab törött vonalzó, két kitört hegyű ceruza, egy félbetört ceruza, egy tönkrement toll és egy eltűnt radír.” Szépen felírta, hogy mi az ő kárlistája. Nem akart árulkodni, hogy kik voltak, én viszont feltettem az osztálynak a kérdést: elmondtam, hogy milyen panasz érkezett, és hogy most azt szeretném, hogy mindenki jelentkezzen, aki ebben érintett volt. És akár hiszed, akár nem, az osztály nyílt színe előtt mind a hat érintett jelentkezett. Nem rögtön tette fel a kezét mindegyik, de szép lassan mindenki bevallotta. Akkor kibeszéltük ezt az ügyet: fontos lehet az anyagi „kártérítés” is, de még sokkal fontosabb az erkölcsi jóvátétel, hogy ők ismerjék el, hogy hibáztak, kérjenek bocsánatot, és ne csináljanak ilyet még egyszer. Úgy érzem, hogy remekül rendeztük ezt az ügyet.

Milyen osztályprogramokat szoktál szervezni az osztályaidnak?

Az egyik osztályprogram, amit rendszeresen szervezek, az a HUP: a Hónap Utolsó Péntekje. Ez minden hónap utolsó péntekjén egy közösségi program: van, hogy métázni megyünk, van, hogy focizunk, van, hogy közösségi játékot játszunk vagy társasjátékozunk. Emellett mindig is rengeteg egyéb osztályprogramunk volt: ezekről a programokról az osztály vezet egy krónikáskönyvet. Ebbe minden programból feljegyeznek vagy beragasztanak valamit, például jegyeket, belépőket.  Évente egyszer egy családi piknikre az egész családot megszólítom, és együtt viszem el a testvérekkel, szülőkkel, nagyszülőkkel az osztályt. Ilyenkor családi vetélkedőket szoktam rendezni, és ezeknek az eredményeit is tartalmazza ez a krónikáskönyv. Ez egy emlék is egyszersmind, hogy majd visszaemlékezzünk az érettségi banketten, meg a későbbi találkozóinkon is.

_{„Leckét, információt átadni, segíteni egymásnak, amiben csak tudunk.” (A kép illusztráció)}

Hogy néz ki nálad egy osztályfőnöki óra?

2020 óta a NAT szerint az osztályfőnöki óra neve közösségi nevelés óra. Ezeken mi nem csak hiányzások igazolásával meg egyéb adminisztratív dolgokkal foglalkozunk. Nekem komplett tematikáim vannak, rövidebbek és hosszabbak is. Például tavaly végigvettük Magyarország nemzetiségeit. A gyerekek készültek minden egyes nemzetiségből, ők tartottak előadásokat, és utána beszélgettünk róla, hogy kinek volt találkozása ilyen nemzetiséghez tartozóval, kinek van ilyen rokona stb. Azzal koronáztuk meg ezt az egész sorozatot, hogy Szentendrére mentünk osztálykirándulásra, magyaráznom sem kell, hogy ott a szerbséggel milyen sokoldalú terepi ismerkedésben volt volt részünk.

Az egyik közösségi nevelés órán kijelentettem, hogy „Gyerekek, holland barátaim érkeznek hozzám látogatóba a nyáron. Nagyon szeretik a komolyzenét, szeretik a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, szeretnek kirándulni stb. Most üljetek össze kis csoportokba, és minden csoport legyen kedves, írjon egy ünnepi beszédet, amivel fogadhatom őket a repülőtéren”. Megírták az ünnepi köszöntőket, és egyenként felolvasták. Utána még több héten át fokoztuk ezt program- és étrendtervezéssel, és eközben a diákok is jobban megismerték Magyarországot. Aztán gyakran előkerül a vitakultúra. Például előhozakodom egy fiktív problémával: kimutatták a statisztikák, hogy ma már a gyerekek nem nagyon szeretnek olvasni, ezért azt javasolják, hogy teljesen szüntessük meg a kötelező olvasmányokat az iskolában, helyette számítógépes játékórák legyenek. Erről mi a véleményünk, vitassuk meg! Tegyék fel a kezüket, akik ezt pártolják, és akik nem pártolják, jó? Legyen két csapat, üljünk szét egymással szemben, és már folyhat is a vita! Egy másik esetben úgy kellett szétoszolniuk, hogy nem tudták előre, mi a probléma, és a hozott témát saját véleményüktől függetlenül vagy támogatni, vagy vitatni kellett, mert ez a foglalkozás a vitakultúráról szólt, és nem arról, hogy kinek mi a személyes véleménye.

Milyen sikereket értél el a közösségi nevelésben?

Kiemelkedően jónak tartom azt, amikor hajlandóak vagyunk közösségben együtt dolgozni egymásért. Rendszeresen szervezünk osztálytáborokat, és ezekben a gyerekeknek tevékenykedni kell. Én nem étterembe ülök be velük reggelizni, ahol a pincér kihozza az ételt, hanem először kitaláljuk a menüt, utána csapatot verbuválunk rá, aki bevásárol, terít, előkészít, kínál és mosogat a végén, ki-ki tehetsége szerint. Óriási eredmény, hogy ötödik-hatodikos gyerekekkel is el tudtam érni ezt.

Az osztálytáborban minden brigádot lefényképeztem mosogatás közben, hogy meg legyen örökítve, amint a gyerekek dolgoznak egymásért. A fiúk is!

Többször is főztünk már bográcsban – ez remek kaland. Előfordult olyan is, hogy elvittem játszóparkba a gyerekeket: halálos izgalom, falmászás, trambulin, minden, amit akarnak. Befizettem az osztályt, és otthagytam két kísérőkollégával őket, mondtam, én elmegyek a vacsorát előkészíteni, mert most tábortűz lesz, amihez nyársakat kell faragnom, szalonnát szeletelnem stb. Erre három gyerek jelentkezett az osztályból, hogy ők jönnének velem, segíteni. Inkább jöttek nyársat faragni és szalonnát szeletelni a játszópark helyett!

Mi az, ami nehezebben megy neked osztályfőnökként, mint másik osztályoknál, ahol tanítasz?

Van egy mondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ha én bemegyek egy akármelyik osztályba, még a végzősök is vigyázzba állnak előttem. Csöndben vannak az órámon, ha esetleg valamelyik többször is megszólal, vagy netán nagyobb hangzavar keletkezik, csak szólok nyugodt hangon, csöndet kérek, és elhallgatnak. Ezzel szemben a saját osztályomban nagyon-nagyon nehéz fegyelmeznem, ott többször fel kell emelnem a hangomat, rájuk kell förmednem, hiába mondom nekik, hogy ez rosszul esik…

Mik a céljaid és terveid az osztályközösség formálásában? Hová szereted kifuttatni az osztályközösség dinamikáját?

Mindenféleképpen ezt az összetartást szeretném a végtelenségig fokozni, amíg csak lehet. Ez távoli célom, de azért a jelenlegi osztályommal még öt és fél évem van, ami nagyon hosszú idő.

Azt remélem osztályfőnökként – ahogy a korábbi osztályaimnál megvalósult –, hogy később az életben is barátai és támaszai lesznek egymásnak.

Továbbá szeretnék az általános nevelési elveimből is minél többet megvalósítani. Például a kölcsönös szeretetet, a demokráciára nevelést. Ezek kis alcélok. Hasonlóképpen, a nemzeti gondolkodást, a hazaszeretetet, a család és a környezet iránti elkötelezettséget. Végezetül az egészségnevelési törekvéseimet említeném. Már most előre megmondom, tizenkettedik végén mit fogok a legnagyobb kudarcomnak tartani: azt, ha valaki dohányos vagy drogos lesz az osztályomból. Nem kizárt, hogy lesz ilyen. És biztos, hogy kudarcként fogom megélni, ha csak egy is lesz!

_{„Azt remélem osztályfőnökként – ahogy a korábbi osztályaimnál megvalósult –, hogy később az életben is barátai és támaszai lesznek egymásnak.” (A kép illusztráció)}

Milyen kapcsolatra törekszel a gyerekek szüleivel? Hogyan tudod őket is bevonni az osztály életébe?

A szülőkkel mindig is törekedtem arra, hogy meglegyen a kölcsönös tisztelet, és nagyon jól együtt tudjunk működni. Én mindig azt éreztem, hogy a szülők nagyon támogatóak. A döntéseknél engedélyt kérek tőlük, például ha szeretnék venni az osztálynak egy jó társasjátékot. Az osztálypénz egy részével én gazdálkodom, de rendkívül pontosan elszámolok mindennel. Évente nagyon korrekt Excel-táblázatos elszámolást – bevétel, kiadás, számlák stb. – készítek a szülőknek. Bizonyos esetekben kérdésként felteszem a szülőknek, hogy jó ötletnek tartanak-e valamit, egy kísérőtanárt egy túrára, vagy hogy egy négyfős kiscsoporttal egyedül elmehetek-e kirándulni a Pilisbe. Ez nem úgy szokott működni, hogy én eldöntöm, mit akarok, és bejelentem, hanem megkérdezem. Nagyon fontos, hogy a szülőket be kell vonni az együttműködésbe, ez őket felemeli, és ettől (is) érzik azt, hogy ők egy közösség, egy döntéshozó, tanácsadó szerv, és nagyon szépen megfelelnekennek a szerepnek. És én mindig mindent megköszönök nekik.

Emiatt rendszeresen öles – féloldalastól a két-három oldalasig terjedő – leveleket írok a szülőknek (évente kb. 30-at), amikben beszámolok mindenről: versenyekről, eredményekről stb. Ha a közösségi osztályfőnöki órákon szexuális felvilágosítás volt, kérem őket, hogy lehetőleg beszélgessék át otthon is a témát. Például jó lenne, ha az édesanyák elmondanák a saját szülésélményeiket a gyerekeknek, hogy ne csak biológiatanári előadásban hallják…

Félévkor és év végén alapos értékelést írok mindig a munkánkról: részletes statisztikákkal, mennyit javítottunk, rontottunk, milyenek voltak az egyes tantárgyi átlagok mik voltak a fő pedagógiai problémáim, mik voltak a tanulmányi problémáim, miknek örülök, kik és mik szerepelnek a dicsőséglistánkon. Ez nekem is örömömre szolgál, és ők is nagyon hálásak ezért.