A kritika kultúrája 2.

Bár a cikk önmagában is helytálló, annak a gondolatmenetnek a folytatása, amit két hete publikáltunk.

Egy magas rangú egyházi méltóság mesélte nekem a következő történetet. Emlékezetből, saját szavaimmal adom vissza: „A zsinat idején püspöki titkár voltam. Főnököm részt vett a liturgikus bizottság munkájában, sőt meghatározó személyiségnek számított, aki lényegesen befolyásolhatja a liturgikus reform ügyét. Egy igen mély lelki életet élő, de régi vágású főpap volt, aki számára a szentmise a személyes Isten-kapcsolatot jelentette, és kevéssé volt fogékony azokra a törekvésekre, amelyek az eucharisztia ünneplésében fontos közösségi mozzanatot láttak.

Mi, fiatalok át voltunk itatva a liturgikus mozgalom eszméitől, és barátaim körében gyakran bíráltam püspököm nézeteit.

Attól tartottunk ugyanis, hogy a zsinaton a konzervatív vélemények kerekednek felül. Döntő fordulatot hozott a kérdéshez való egész hozzáállásomban egy papi találkozó, ahol Chiara Lubich arról beszélt, hogy szeretnünk kell a püspökünket. Az ott elhangozott tapasztalatok hatására én is megpróbálkoztam ezzel. Amikor legközelebb alkalom adódott arra, hogy vele erről a kérdésről beszélgessünk, elmondtam neki, hogy én mit gondolok, de utána hozzáfűztem, hogy szívvel-lélekkel kész vagyok azt tenni, amit ő a kegyelménél fogva jónak lát. Aztán az egyik nap, amikor beléptem a dolgozószobájába, ott találtam őt egy nyitott könyvvel a kezében, és valami ilyesmit mondott: ’Titkár úr, legyen megértéssel egy ilyen lélek iránt, mint én vagyok, aki negyven éven keresztül élt abban, amire nevelték, és most nehezen teszi meg a lépéseket az új befogadására.’ Amikor ezt hallottam, egészen kicsinek éreztem magam mellette.”

Ez a történet számos tanulsággal szolgálhat a kritikával kapcsolatban. Először is megjelenít néhány olyan szembenállást, amely a kritika forrása lehet: idősek és fiatalok, újítók és konzervatívok, vezetők és beosztottak feszülnek egymásnak, bírálják a másik álláspontját, kritizálják a másik személyét, inkább annak háta mögött. Ez a tapasztalat azonban arra is rávilágít, hogy nem alaptalan véleménykülönbségekről van szó, hanem nagyon is lényeges kérdésekről, és a dolgot nem lehet elintézni azzal, hogy „törekedjünk a pozitív szemléletre” vagy „ne kritizáljuk egymást”. Az ilyen jellegű konfliktusok érett módon való kezelése, a mindannyiunk számára kielégítőbb megoldások irányába való feloldása közös érdekünk.

Amikor a kritika kultúrájáról beszélünk, akkor éppen azokat a módokat keressük, amelyek a közös fejlődés irányba hatnak.

Alighanem mindenki érzi, hogy az indulatokkal teli egymásnak feszülés vagy a másik háta mögötti keserű kibeszélés nem termi meg a kívánatos gyümölcsöket. Az ilyen magatartás mélyén a türelmetlenség, a bizalmatlanság és a régi ember számtalan más tulajdonsága áll. Ha még mélyebbre hatolunk az emberi lélekben, akkor ott találjuk a tökéletesség iránti vágyunkat, az elveszett paradicsom iránti nosztalgiánkat, és azt az eredendő bűnben gyökerező tévedésünket, hogy mindig a másikat okoljuk a tökéletesség hiányáért. Elménken az a torz világlátás uralkodik, amely szerint „kizökkent az idő” mások hibájából, és mi születtünk arra, hogy „helyretoljuk azt”.

De milyen új hozzáállást javasol nekünk ezen a téren Chiara Lubich karizmája? Történetünk hőse azt a tanácsot kapja, hogy szeresse elöljáróját. Az teljes mértékben az ő találékonyságára van bízva, hogy ez konkrétan mit is jelent. Ebben az esetben például azt, hogy teljes mértékben tisztelje és érvényesülni engedje azt a karizmát, amelyet püspöke a szentség erejénél fogva hordoz.

De nyugodt szívvel általánosíthatjuk a szeretet elsőbbségének a „szabályát” és kiterjeszthetjük minden emberre: először a kapcsolat, és utána az igazság (szerényebben: az általunk igaznak vélt álláspont).

És tudjuk, hogy a kapcsolat maximuma, a kapcsolati csúcsminőség a szeretet. Egészen hétköznapi nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy „első menetben” félre kell tennünk, fel kell függesztenünk igazságigényünket, és a kapcsolatra kell koncentrálnunk. Chiara megfogalmazása szerint eggyé kell válnunk a felebarátunkkal, működésbe kell hoznunk mindazt, amit Szt. Pál a Szeretethimnuszban leír. Lényeges azonban látnunk, hogy ezzel nem mondtunk le véglegesen igazságigényünkről, csupán időlegesen félretettük azt. Vagy talán még sokkal jobb azt mondani, hogy ilyenkor az álláspontunk érvényesítésének az ügyét rábízzuk Istenre. Figyeljük meg, hogy történetünk hőse nem hallgatja el, amit gondol, hanem udvariasan mérlegelésre ajánlja azt. Az én és te szembenállása feloldódik, és közös kereséssé válik.

^{Az én és te szembenállása feloldódik, és közös kereséssé válik.}

Chiara azonban nem áll meg ennél, hanem radikálisan tovább lép. Ezt írja: „Minden alkalommal, amikor egy felebarátom hibát követ el, én kérek bocsánatot az Atyától, mintha enyém lenne a vétek. És valóban enyém is, mert szeretetből magamra veszem.” Ezzel felszámolja a szembenállás gyökerét, azt az én-központúságot, amely a saját álláspontunk felfüggesztésénél, a másikkal szeretettel való bánásnál még mindig megmarad. „Én látom a helyes megoldást, te pedig tévedésben vagy”; „Én haladó vagyok, te meg maradi”; „Én igazságos vagyok, te pedig részrehajló.” A püspök vallomása újraírja kettőjük kapcsolatát, a fiatal titkár számára az önismeret forrásává lesz, a másik tükrében látja igazán önmagát.