A nagy átalakulás és a cselekvő remény ereje

Olvasási idő: 9 perc

2026 pillanatképei nyugtalanítóak. Égő szalmabálák és erdők, kiszáradt tavak és folyók, elszikesedő termőföldek. Fegyverkezési verseny, háborúk, menekültek és hajléktalanok. Nehéz ezekben a képekben a remény jeleit felfedezni. Inkább úgy tűnik, mintha a világ tartana az apokalipszis felé, és a figyelmeztetések 24. órája után próbálná keresni a kiutat.

A reményről könyvtárnyi irodalom született. Írók, pszichológusok és teológusok egyaránt keresték a választ arra, miből táplálkozik, és hogyan őrizhető meg a legnehezebb időkben. Társadalmi vagy akár közösségi szinten azonban ma is ugyanaz a legfontosabb kérdés: miként lehet a kilátástalanság légkörét bizalommá alakítani, és hogyan válhat korunk a remény korszakává?

Az egyéni válságok feldolgozása hatalmas, embert próbáló feladat. Minél mélyebb és komplexebb, annál inkább igaz ez, s túlmutathat a szenvedő egyéni mozgásterén, külső segítségre lehet olykor-olykor szükség. A közösségi és társadalmi krízisek azonban egészen más léptékű kihívást jelentenek. Itt már nem elegendő egyetlen ember jószándéka vagy egyetlen szakma tudása. Számos szakterület együttműködésére, eltérő érdekek és gyakran egymásnak feszülő nézőpontok összehangolására van szükség. A közös megoldások nem születnek meg maguktól: komplex tudást, egymás gondolatainak mélyebb megértését, a másik jóhiszeműségének feltételezését és kitartó cselekvést követelnek. Nehéz feladat, mert nem a másikat, hanem önmagunkat kell legyőzni ehhez.

A világot szeretjük úgy elképzelni, mint egy hatalmas gépezetet, amelyet valahol tőlünk távol, nagyhatalmak, politikusok vagy gazdasági szereplők irányítanak. Könnyű ilyenkor hátradőlni, és azt mondani: kicsi vagyok én ehhez, és különben sem csinál egy fecske nyarat. Pedig a történelem újra és újra ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

A nagy fordulatok mindig emberekkel kezdődtek. Egy döntéssel. Egy közösséggel. Egy olyan felismeréssel, amely végül messzebbre hatott, mint azt bárki gondolta volna.

Ha valódi változást szeretnénk, az út ma is az egyénen és a közösségeken keresztül vezet. Bármilyen jelentéktelennek tűnjön is egy-egy döntésünk, hatással van a nagy folyamatokra. A kérdés nem az, hogy van-e szerepünk, hanem az, hogy vállaljuk-e azt.

De hogyan induljunk a sok elágazással és buktatókkal teli göröngyös útnak?

Szembenézés azokkal az okokkal, amik korunk válságtüneteihez járulnak hozzá

Mindenekelőtt őszintén szembe kell néznünk az okokkal, amelyek korunk válságait táplálják. Ez nem kényelmes feladat. Tudós emberekkel dolgozom együtt, és újra meg újra ugyanaz a tapasztalatom: minél mélyebb valakinek a tudása, annál inkább tisztában van saját ismereteinek hiányaival és határaival. Ez a tudomány egyik legnagyobb erénye. A klímaváltozás okainak feltárása, a bonyolult ökológiai rendszerek megértése vagy a környezeti, gazdasági és társadalmi fenntarthatóság összehangolása mind arra emlékeztetnek bennünket, hogy a világ ritkán működik egyszerű válaszok szerint.

Mégis hiba lenne azt gondolni, hogy kizárólag tudományos modellekből érthetjük meg a válságainkat. A Biblia is sajátos tükröt tart elénk. Nem természettudományos magyarázatokat ad, hanem az emberi magatartás mélyebb összefüggéseire mutat rá. (H)Aggeus próféta szavai ma is elgondolkodtatóak, amikor a közösség lelkiállapotát és annak következményeit állítja egymás mellé. A romos templom képe Izrael Istennel való kapcsolatának állapotára utal. A kapcsolat helyreállítása érdekében Isten a természeti csapásokon keresztül üzent az Ószövetség népének.

Erre ezt mondta az Úr Aggeus próféta által: »Annak bezzeg itt van már az ideje, hogy ti mennyezetes házakban lakjatok, holott ez a ház még romokban hever? Nos tehát így szól a Seregek Ura: Fontoljátok csak meg sorsotokat! Sokat vetettetek, de keveset takarítottatok be; ettetek, de jól nem laktatok; ittatok, de meg nem részegültetek; öltözködtetek, de föl nem melegedtetek; és aki összegyűjtötte bérét, lyukas erszénybe rakta. Így szól a Seregek Ura: Fontoljátok meg sorsotokat! Menjetek fel a hegyre, hozzatok fát és építsétek fel a templomot, hogy kedvemet és dicsőségemet találjam benne – mondja az Úr. – Sokra számítottatok, de íme, kevés lett; hazavittétek a termést, de én elfújtam. Miért? – mondja a Seregek Ura. – Azért, mert az én házam romokban hever, közületek pedig mindenki a maga házába siet. Ezért tiltottam meg fölöttetek az egeknek, hogy harmatot adjanak, és ezért tiltottam meg a földnek, hogy megadja termését. Ezért hívtam szárazságot a földre és a hegyekre, a búzára és a borra, az olajra és mindarra, amit a föld terem, és az emberekre és az állatokra, és a kezek minden munkájára. (Agg 1,3-11)

Alkalmazkodás a megváltozott valósághoz

A második lépés az alkalmazkodás. Ez a szó sokak számára meghátrálást, behódolást jelent, pedig valójában ennek éppen az ellenkezője. Alkalmazkodni annyi, mint felismerni a valóságot, és felelősen, a bölcsességet keresve cselekedni az új helyzetben.

A klímaváltozás, az átalakuló világrend, a technológiai forradalom vagy a kultúrák közötti erőviszonyok átrendeződése nem jövőbeli lehetőségek, hanem jelen idejű valóságok. A kérdés nem az, hogy bekövetkeznek-e, hanem az, hogyan válaszolunk rájuk.

Az alkalmazkodás nem jelenti értékeink feladását. Nem meghunyászkodás, hanem józanság. Aki alkalmazkodik, nem sodródik az eseményekkel, hanem felismeri a mozgásterét, tiszteletben tartja saját és mások határait, és ott cselekszik, ahol valóban változást érhet el. A behódolás ezzel szemben lemondás a cselekvésről. Az a pillanat, amikor a remény helyét átveszi a beletörődés. Éppen ezért a valódi alkalmazkodás mindig együtt jár a felelősségvállalással. Nemcsak önmagunkért, hanem egymásért is. Mert a társadalmi változások végső soron nem intézményekben vagy stratégiákban kezdődnek, hanem emberekben, akik hajlandók felelősséget vállalni azért a világért, amelyet a következő nemzedékekre hagynak.

Felelősségvállalás egyéni és közösségi szinten

A politikát követő és a történelmet szerető, kutató közgazdászként is feltűnt, hogy az elmúlt két évszázad nagy és újító szándékú gazdasági és társadalmi átalakulásai, amelyek éppen az egyén, illetve a kisközösségek politikaformáló szerepét hivatottak volna növelni, mégis csak korlátozottan voltak képesek bekapcsolni a társadalom perifériáján lévőket a civilizációs szintű, vagy az azt meghaladó történelmi léptékű folyamatokba.

A legújabbkori történelem súlyos krízisei a legkülönbözőbb társadalmi rendszereket termelte ki magából. Gondoljunk az alkotmányos monarchiákra, a katonai, fasiszta vagy náci diktatúrákra, a kommunista egypárt rendszerekre, vagy akár a liberális és illiberális demokráciákra. Akármelyik rendszert is nézem a gazdasági, technológiai vagy politikai elit folyamatosan kontroll alatt tartotta az alulról jövő, egyéni, vagy kisközösségi kezdeményezések alakulását.

Ha összegezzük ezeket a tapasztalatokat, azt látjuk, hogy az egyén számára még a legnagyobb mozgásteret megengedő demokráciák sem tudják kiküszöbölni a legsúlyosabb veszélyeket: a külső háborúkat, a belső zavargásokat, a dezinformációt, a gyengék jogaival való visszaéléseket, a jogrendszerben lévő ellentmondásokat, amelyek a társadalmi békét és közjót ássák alá. E jelenségek ellen csak társadalmi szinten tudunk fellépni, de ehhez az első lépés az egyén felelősségvállalása és elköteleződése a közügyek iránt. Fontos megjegyezni itt azt is, hogy az egyéni elköteleződés sem nélkülözheti a közösségi hátteret, legyen szó szakmai, társadalmi célú vagy vallási közösségről.

Vagyis az egyéni, vagy kisközösségi cselekedetek csak a nagy, társadalmi közegbe betagozódva tudnak érvényre jutni, ami feltételezi az egyének és kisközösségek szükségszerű összefogását.

Egyéni és közösségi együttműködések

Egy három éven át tartó nemzetközi kutatási programban való részvételem (INTERREG CE BIOECO-UP 2023-2026¹) egyik legfontosabb felismerése számomra az volt, hogy az emberiség valójában már rendelkezik mindazzal a tudással, képességgel és technológiai eszközzel, amely egy fenntarthatóbb világ megteremtéséhez szükséges. A kérdés már nem az, hogy képesek vagyunk-e megvalósítani azt, hanem az, hogy képesek vagyunk-e együtt dolgozni érte.

Ez a felismerés újra és újra ugyanahhoz a ponthoz vezetett vissza: az együttműködéshez. A gazdának szüksége van a tudósra, a tudósnak a gazdára. A szakpolitika nem lehet eredményes a civil társadalom nélkül, ahogyan a vállalkozások sem lehetnek sikeresek a fogyasztók bizalma és részvétele nélkül. A finanszírozó intézményeknek pedig ugyanúgy befogadó párbeszédet kell folytatniuk azokkal, akik a döntéseik következményeit nap mint nap megélik. Végső soron mindenki mindenkivel össze kell, hogy kapcsolódjon. Az együttműködés azonban nem pusztán szervezési kérdés. Csak olyan emberek között lehet tartós és eredményes, akik szilárd értékrenddel rendelkeznek, tudják, honnan jöttek, és van elképzelésük arról is, merre tartanak. Akik nem saját bizonytalanságaik vagy pillanatnyi érdekeik, esetleg érzelmeik mentén keresnek szövetségeseket, hanem közös célok mentén építenek kapcsolatokat. Ez a megállapítás különösen igaz széles időhorizontokra épülő küldetések és

nagyközösségeket érintő cselekvési programok kialakítása esetén.

Kulturális önazonosság és hagyományok

Sokszor úgy tekintünk a kulturális önazonosságra, mint ami elválaszt bennünket egymástól. Én egyre inkább az ellenkezőjét tapasztalom. A saját hagyományaikat ismerő és tisztelő közösségek magabiztosabban nyitnak mások felé. Az identitás nem akadálya, hanem egyik legszilárdabb építőköve a közös cselekvésnek és a történelmi tévedések elkerülésének.

Minél több szakmai közösséget ismerek meg, annál inkább megerősödik bennem egy egyszerű kép: a modernitás olyan, mint egy hatalmas lombkoronát növesztő fa. Levelei évről évre megújulnak, egyre magasabbra törnek, de ha az ágakban nem megfelelő a nedvek áramlása, az ág letörik. Vagy ha nincsenek mély gyökerei, a vihar az egész fát kidönti. Bármilyen technológiai vagy társadalmi fejlődés, a digitalizáció vagy a mesterséges intelligencia önmagában nem jelent előrelépést. Ezek csupán eszközök. Értéküket az adja, hogy milyen kulturális és erkölcsi talajból táplálkoznak. Gyökerek nélkül a legmodernebb vívmányok is könnyen kiszáradhatnak, vagy akár veszélyes irányba fordulhatnak.

Nem véletlen, hogy az Újszövetség sem érthető meg az Ószövetség ismerete nélkül. Az új mindig a régi tapasztalataira épül. Ugyanez igaz a társadalmainkra is: az innováció csak akkor válik valódi fejlődéssé, ha tiszteletben tartja azt a történelmi, kulturális és közösségi örökséget, amelybe beágyazódik. A hagyomány nem a fejlődés ellenpontja, hanem annak megtartó ereje.

Cselekvések

S végül íme egy történet arról, hogy kevesek elköteleződéséből és hitéből hogyan lett államok közötti együttműködés.

Egy diplomata néhány kutatóval és kormánytisztviselővel valamint döntéshozóval összefogva álmodott egy nagyot a 2010-es évek közepén Magyarországon. Víziójuk szerint össze kellene fogni abban a tekintetben, hogy a közép és kelet-európai kutatók nagyobb hatékonysággal tudjanak bekapcsolódni az Európai Kutatási Tér működésébe egy fenntartható és tudásalapú mezőgazdaság, erdészet és akvakultúra megalapozása céljából. Őrült álomnak tűnt, azonban világos volt, hogy ez csak másokkal összefogva lehetséges. Először létrejött egy V4+3 szintű együttműködés, majd a tapasztalatok arra sarkallták a feleket, hogy ebbe az egész közép- és kelet-európai régiót is bekapcsolják.

dr. Kovács Barna, a Bioeast kezdeményezés általános titkára egy rendezvényükön

Az összefogás eredményeképpen 11 ország között jött létre politikai szinten az együttműködés BIOEAST: Central and Eastern European Initiative for Knowledge-based Agriculture, Forestry and Aquaculture in the Bioeconomy kezdeményezés² néven. Az évek során a témában érdekelt szereplők egyre nagyobb számban tudtak uniós kutatási programokba bekapcsolódni, majd vezető szerepet vállalni, valamint több magas szintű politikai nyilatkozat is született. Legutoljára 2026. június 30-án, amelyben régiós agrárminiszterek kifejezték, hogy szorosabban együttműködnek a fenntartható biomassza alapú gazdaság fejlesztése és gyakorlati megvalósítása terén és az aszály elleni küzdelemben3. A BIOEAST kezdeményezés ma már több európai uniós szakpolitikai dokumentumban pozitív jó példaként szerepel.

Zárszó

Korunkat sokan a bizonytalanság és szorongattatás korszakának nevezik, és őszintén szólva nehéz ezzel vitatkozni. Egyszerre változik a gazdaság, a globális rend, a technológia, a társadalom és a természeti környezetünk. Az ilyen időszakok a félelem vagy a tehetetlenség érzését is kiválthatják.

Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy a történelem legnagyobb fordulópontjai mindig azoknak kedveztek, akik nem csupán reménykedtek, hanem cselekedtek is.

A cselekvő remény nem naiv optimizmus, hanem annak felismerése, hogy a jövő nem velünk történik meg, hanem részben általunk formálódik. Ha képesek vagyunk együttműködni, megőrizni értékeinket, és a hitigazságainkra, történelmi tapasztalatainkra valamint hagyományainkra építve bátran élni az új lehetőségekkel, akkor a változásoknak nem elszenvedői, hanem alakítói lehetünk. Ez talán a legfontosabb feladatunk a 21. században.

A szerző a BIOEAST kezdeményezés céljainak megvalósulásáért dolgozó kutató, az INTERREG CE BIOECO-UP projekt vezetője

1 https://www.interreg-central.eu/projects/bioeco-up/

2 https://bioeast.eu/history/
3 https://kormany.hu/hirek/kozos-nyilatkozatokat-irtak-ala-a-v4-4-orszagok-talalkozojan