A remény visz előre minket – egészségügyi dolgozók tapasztalatai a járványban

Válaszadóink, Sarolta, Matild és Barna tapasztalatait közöljük: három szemszög, három egészségügyben dolgozó személy, akiknek a titoktartási kötelezettségük miatt a keresztnevüket megváltoztattuk, és nem közölhetjük az intézmény nevét sem, ahol az országon belül feladatot látnak el.

Miként és milyen közegben dolgoztál korábban? Hogyan és miben változott meg a munkád a járvány következtében?

S: Reumatológus és mozgásszervi rehabilitációs szakorvos vagyok. Márciusig osztályos munkát és szakrendelést végeztem a képesítésemnek megfelelően.

Az elmúlt 9 hónapban többször volt a kórházunkban, az osztályunkon átszervezés, amely a munkánk minden területét érintette. Ősztől én is az aktívan COVID-ellátású osztályon kezelek betegeket. Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy nap mit nap újabb kihívásokkal kellett szembenéznem. A változtatások, intézkedések sokszor észszerűtlennek tűntek, de az egészségügyre jellemző hierarchia miatt nem tehetünk mást, mint végrehajtani.

„Háborús helyzet van” – hallhatjuk, és a vélemények kinyilvánítására sajnos nem akad megfelelő fórum. Helyettesítés és egyéb okok miatt 7 hét alatt (2 otthon töltött hatósági karantén megszakításával) összesen öt osztályon dolgoztam. Remélem, hogy a helyzetfelismerésem és az alkalmazkodóképességem fejlődött, de mindez sok energiámba került.

M: Tüdő és belgyógyászati osztályon és a kórház járóbeteg-rendelésén dolgozom. A járvány miatt jelenleg csak COVID-fertőzött betegeket látunk el lényegesen nagyobb számban, mint előtte.

Az osztályunkon a betegágyak, s ez által az ellátott betegek száma megduplázódott. Ehhez kaptunk segítséget, orvosokat, nővéreket, akik lelkesen vesznek részt a munkában, mégis azt látom, hogy nehezebb elegendő időt, figyelmet szánni a betegekre. Sokan tele vannak félelemmel, szorongással. Az is tény, hogy még van kapacitás a feladat elvégzéséhez, de ez nagyon sok erőfeszítésbe kerül, sokkal megterhelőbb ez a munka, sokaknak kell akár másik osztályon, városban dolgozni miatta, mint ahol eddig.

B: Egy urológiai műtőben dolgozom műtőssegédként, a betegeket szállítom be az operációra, illetve vissza a kórterembe. Ha a műtét közben az orvos vagy a műtős kér valamit, kiszolgálom őket. Feladatkörömbe tartozik még a különböző beavatkozásokhoz a beteg fektetése.

A COVID-os betegek nagy száma miatt az elmúlt időszakban a műtő elhelyezkedése kétszer is változott. Amikor a járványhelyzet bedurvult, és a fertőzésszám nálunk is ugrásszerűen megnőtt, jött az utasítás, hogy a műtőt ki kell üríteni és át kell költöztetni egy másik szintre. Önmagában az sem egyszerű, hogy egyik steril helyről egy másik steril helyiségbe mozgatjuk a berendezést, és mire kezdtük megszokni az új helyszínt, egy hétre rá már újra költözhettünk, mert ismét nőtt az esetszám.

Mi a legnehezebb, a legnagyobb kihívás most a munkátokban? Milyen hatással van ez a személyes életetekre?

S: 95%-ban idős, igen gyenge, fekvő, járásképtelen betegeket gyógyítok. Beöltözve, maszk és pajzs mögül a beteg nem látja az arcomat, nem hallja, nem érti eléggé a beszédemet. Ezt a személytelennek tűnő orvoslást nehéz felülírni, reményt, vigasztalást, szeretetet adni. A vizitek során megitatom, akit kell, megsimogatom a kezét, a homlokát, hiszen a tekintetemet, a mosolyomat nem látja. A hozzátartozókat igyekszem telefonom tájékoztatni, vigasztalni. Nehéz elfogadni, hogy ennél többre nincs mód… Többet imádkozom a betegeimért, mint valaha is tettem.

B: Az a legnagyobb kihívás számomra, hogy nem egyszerű helytállni egy olyan időszakban, amikor percről-percre változik minden. Egyik nap még mindenkit megoperálhatunk, másnap már csak az akut, tumoros betegeket. Az elején még nem kellett teszt a műtétek előtt, de most már minden műtéthez kötelezően tesztelünk.

Nem könnyű ilyen helyzetben a családtagokkal sem tartani a kapcsolatot, de mindig szakítok rá egy kis időt, hogy találkozzunk. Nagymamám vidéken lakik, így most nehezen tudom meglátogatni, de minden héten beszélek vele telefonon. A szüleimhez sokszor átmegyek, testvéreimmel is rendszeresen tartom a kapcsolatot.

M: A kapcsolattartás a betegek hozzátartozóival is nagy kihívás, mivel alig van látogatásra lehetőség, az állandóan csengő telefont pedig gyakran nem tudjuk felvenni. A legtöbbször joggal aggódó hozzátartozó sokszor nem érti ezt meg. Mindemellett eléggé elfáradunk fizikailag és pszichikailag is. Biztosan lehetne még jobban csinálni, de akarat, erőfeszítés és nagyon sok tett van a munkánkban a betegekért. Egymást – kollégákat – is kell támogatnunk, meghallgatni a másikat, vagy éppen humorral, valami vidámsággal mosolyt fakasztani egymás arcára.

Mivel nincs sok lehetőség programokra, legtöbbször a munka után otthon vagyunk. Inkább a fáradtság miatt kell figyelnem jobban, hogy minőségi időt töltsünk el együtt a családtagokkal.

Féltek-e attól, hogy megfertőződtök? Mi ad Nektek erőt ebben a helyzetben?

B: Mi ad erőt? A rászoruló Jézussal találkozni a páciensekben. Amikor tolom be a betegeket a műtőbe, mindig izgulnak, hogy mi lesz a beavatkozás alatt, mindig próbálom megnyugtatni őket, együtt érezni velük. Egyszer egy fiatal hölgyet vittem épp egy rövidebb beavatkozásra, nagyon izgult, mondtam neki, hogy nyugodtan fogja a kezem, ez megnyugtatta, és a végén megköszönte a segítséget…

Viszont attól nem félek, hogy elkapom a vírust, mert folyamatosan figyelek a saját és mások egészségére, betartom az előírt szabályokat.

M: Valahogy sosem féltem a fertőzéstől, de aztán én is megbetegedtem. Nem volt súlyos a helyzetem – amiért folyamatosan hálát adtam – inkább csak kellemetlen, a tüneteket és a gyógyulás folyamatát azonban így testközelből ismerhettem meg.

Ugyanakkor fontos, hogy csak arra figyeljek, aki előttem van, ami az aktuális feladat.  Mindehhez szükséges, hogy higgyek Isten szeretetében, rábízzam a betegeket, hozzátartozókat, munkatársakat és magamat is. Segít az is, hogy a nagyon jó a kollégáimmal köztünk a kapcsolat, számíthatunk egymásra.

S: Már belefáradtam félni. Betartom a fertőtlenítés szabályait és igazán igyekszem elkerülni a megfertőződést, a többi Isten kezében van. Egy dolgot tudok biztosan: nem telhet úgy el az életemből ez a közel egy év, hogy „csak túllegyek rajta, legyen vége már”. Isten ebben az időszakban is meg akar engem ajándékozni örömökkel, kegyelmekkel. Tíz év múlva ezekre akarok visszaemlékezni. De ehhez most kell a szeretetére nyitottnak lennem, minél nagyobb teret adni a lelkemben Neki, és nem a félelemnek.

Született-e olyan új megoldás, jó gyakorlat a járványügyi készültség alatt, ami később is megmarad?

M: Kaptunk speciális gépeket, amik később is segítségünkre lesznek. Az intenzív osztály orvosaival szorosabb lett a kapcsolat a közös dolgaink miatt. Új kihívás ez a helyzet szakmailag, emiatt sokat kellett tanulnunk, tehát a szakmai fejlődésünkhöz is hozzájárul.

S: Pozitívumként két dolgot említenék. Jelenleg több szakma orvosai dolgozunk együtt. Igazi csapatépítő program – élesben! Korábban nem ismert kollegákkal segítjük egymást a helytállásban, a nehézségekben. Ezek az új munkakapcsolatok életre szóló emlékekké, ismeretséggé válhatnak. Keresztényként felelősséget is érzek ezekben az együttműködésekben.

A második pozitívum abban rejlik, hogy a fertőzött betegek ellátása során infektológiai, tüdőgyógyászati ismeretekre szükség van, de leginkább a belgyógyászati tudásom az, amit kamatoztatok és bővítek folyamatosan. Ennek a tudásnak a járvány elmúltával is hasznát látják majd a betegeim bizonyosan.

Mivel tudnának segíteni Benneteket a „civilek”, a nem egészségügyi dolgozók? Mit üzennétek az embereknek az eddig megéltek alapján?

B: A lakosság azzal tudna segíteni nekünk ilyen vészterhes időben, ha betartja az előírt szabályokat, és tiszteli az egészségügyi dolgozók munkáját, támogatja az erősfeszítéseiket az életmentésben, és elismeri őket. Sajnos azért még sokszor tapasztalok tiszteletlenséget, mert előfordul, hogy a betegek sokszor lenézik az egészségügyi dolgozókat, úgy gondolják, hogy az orvosnak, az ápolószemélyzetnek vagy bárkinek, aki a kórházban dolgozik, nem lehetnek érzelmei, és vannak, akik türelmetlenek, ha rögtön nem látják el őket, vagy nem kapnak meg mindent azonnal. Ez a hozzáállás bántó lehet a szolgálatot teljesítőkre nézve – természetesen senkit nem szeretnék megbántani, csak elmondom, amit sokszor tapasztalok.

Azt üzenném mindenkinek, hogy mindig van remény egy új és jobb helyzetre. Például sok tumoros beteget láttam már a COVID előtt is, volt egy betegünk, akiről szinte már lemondtak, de próbált új erőre kapni, és minden jóra fordult, teljesen meggyógyult.

S: Miben tudnak segíteni a civilek? Talán megmosolyogtató, amit mondok. Nehezen viselem (mint gondolom mindenki), hogy a járvány az életem minden területére beszivárgott, és túl nagy területet követel magának. Annak örülnék a legjobban, hogy ha találkozom valakivel vagy felhív, a vírustémát két mondattal intézzük el, és egészen másról, szívmelengető dolgokról essen szó. Nyolc óra osztályon töltött idő után nem tudok örülni annak a beszélgetésnek, ami a vírus okozta nehézségeimről kérdez, bármilyen szeretettel is teszik fel a kérdéseket, nem esik jól a lelkemnek. Ilyenkor az is kiderül, mennyire ismer engem az illető, mert aki igazán ismer, tudja, milyen téma az, amiről jólesik szót váltanom, amivel örömet szerezhet. Én ezt próbálom, és fontos, hogy a víruson kívül is találjunk más, fontosabb témát!

M: Talán azt üzenném mindenkinek, hogy törekedjenek megértéssel, türelemmel fogadni, hogy végig kell csinálnunk, a civileknek a szabályok betartásával, nekünk, egészségügyieknek a gyógyítással, amíg tart a járvány. Tudni kell, hogy a legtöbb beteg meggyógyul, nem igaz, hogy az idősek mind meghalnak! Bizalom, hit és remény, ezeket adjuk át mindenkinek. Jó tudni, hogy sokan imádkoznak ezért a helyzetért, betegekért, ápolókért, orvosokért. Hálás köszönet érte!