Száz éve határhelyzetbe került városok – 2. rész. Trianon, vasfüggöny, iparosítás és más tényezők hatása az egyes városokra

Hogyan hatott a békeszerződés, majd az elmúlt száz év eseményei az ország településeire, különösképpen a határmenti városokra? Csak hátrányai vagy előnyei is voltak e változásoknak? Íme néhány folyamat, jelenség – megyeszékhellyé válás, határsávba kerülés, népességnövekedés, tanyasűrűsödés, egyetem fogadása, hadiüzem leállása – érdekes példákkal illusztrálva, ötvennél több település megemlítésével.

szaz-eve-hatarhelyzetbe-kerult-varosok-2-resz-trianon-vasfuggony-iparositas-es-mas-tenyezok-hatasa-az-egyes-varosokra

Ha a városok legutóbbi száz évét szemléljük, láthatjuk, hogy az ország településhálózatában, térszerkezetében alapvető változásokat hozott Trianon. Budapest hirtelen „vízfejjé” vált. Az ország népességéhez viszonyítva aránytalanul naggyá.

1949-50-ben 23 szomszédos várost és községet kapcsoltak Budapesthez. Ezzel a főváros lakossága az ország népességének 18,9 %-ra nőtt.

 

 

 

 

Hasonló volt a helyzet Dániában és Ausztriában, mert Koppenhága az ország lakosságának 28,7 %-át, Bécs pedig a 23.5 %-át foglalta magában. Sőt, ezekben az országokban a főváros az ország szélén található. A koncentráció más vonatkozásban nagyobb volt hazánkban, mert pl. az ipar kb. 50 %-a a Fővárosban összpontosult. Több megyeszékhely vonzáskörzetének nagyobbik felét elveszítette, s egészen a határra szorult (Balassagyarmat, Gyula, Szeged, Esztergom, Sátoraljaújhely). Egyes területek elvesztették évszázados központjukat: Abaúj északi részének központja Kassa volt, a bihari részeké Nagyvárad, a túlsó végeken: Hetésé Lendva, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez csatolt Gömör és Kishont megye területének központja is a mai Szlovákiában van.

 

Ezek a térbeli kapcsolatok oly lassan változnak, hogy a 2009-es Jelentés az ország településeiről c., az Országgyűlés számára készült vizsgálat külső perifériaként (ahonnan csak jelentős idővel lehet elérni legalább 20ezer lakosú várost) határozta meg ezeket a területeket. A városok vizsgálata azt mutatta, hogy csak a 20 ezer fő lakosságú városok tudják fenntartani a városokat jellemző központi szolgáltatások legalább kétharmadát. Városaink szám szerinti többsége ennél kisebb lélekszámú. Kb. száz az ötezer főt sem éri el. Belső területeken is láthatjuk a lassú változást: az ősi Tatán fut össze még hetven év elteltével is a környék közút-hálózata, holott a megyeszékhely 1950 óta a mára lényegesen népesebb Tatabánya.

Több település is – olykor ideiglenesen – a két világháború között megyeszékhellyé vált, majd ezt a státusát elvesztette:

Pl. Berettyóújfalu, Putnok. Már az 1923-as közigazgatási átszervezéssel is vesztettek funkciót egyes városok, pl. Mosonmagyaróvár. Más városok is átéltek efféle traumákat: Hódmezővásárhely 1950 és 1962 között volt átmenetileg Csongrád megye székhelye (előtte Szentes volt a megyeszékhely 1870-től).

 

A későbbiekben sok város életében meghatározó szerepű a létező szocializmus. Elsőként említhetjük az 1950-es nagy közigazgatási átszervezést, amivel elvesztette megyeszékhely voltát Baja, Balassagyarmat, Berettyóújfalu, Esztergom, Gyula, Makó, Mátészalka, Sátoraljaújhely, Sopron, Szentes, Szikszó.

 

A határ közelében fekvő városok sajátos helyzetbe kerültek a kétpólusú világrend létrejöttével és a vasfüggöny megépültével: sok város és község határsávba került, ami igen erősen korlátozta lehetőségeit. Bár meg kell mondani, hogy minden rosszban van valami jó. Sopron környékén s a Fertő tó mellett a természetvédelem és az erdészet „örülhetett” ennek. Néhány éve a Savaria tervező tábora Vaskeresztesen dolgozott, s az utolsó napon a kirándulás is e községet látogatta meg. A faluban és a szőlőhegyen is sok értékes, régi épület azért maradt meg, mert a határsávba került. De említhetnénk ebben a sorban Kőszeget is. Más városok, amelyek valami miatt háttérbe szorultak a szocializmus építésének éveiben (pl. „a klerikális reakció” helyei – érseki székhelyek: Esztergom, Kalocsa; „polgári városok”: Balassagyarmat, Gödöllő) többnyire megúszták a történelmi negyedük lerombolását és az igazán nagy lakótelep-építéseket is.

Több városunk profitált az ország jelentős részének elvesztéséből, mert onnan átköltöztek egyetemek, más fontos intézmények.

Szegedről – Emlékiratok c. könyvében – Dávid Katalin művészettörténész így ír:

„Jó volt Szegeden élni. A Kolozsvári Egyetem és a szintén Trianon miatt Temesvárról Szegedre átköltözött Csanádi püspökség érkezésével kezdődött Szeged modern élete. Addig is együtt élt egészséges szimbiózisban a polgárság és a parasztság, mindkettő kultúrája alakította, szellemileg, városképileg meghatározta a település arcképét. Ettől kezdve azonban egyrészt határváros lett Szeged, ami nem elhanyagolható az életében, másrészt az egyetemmel és a püspökséggel gazdagodva, szükségképpen egy újfajta intellektuális mozgás határozta meg a város szellemi életét. Ez megmutatkozott a városkép átalakításában, amikor kiépült a püspöki és az egyetemi központ a Tisza partján. Kevesen tudják ma már, hogy a Fogadalmi templom, tehát a Dóm megtervezésében szerepet kapott a város határjellege, ugyanis kiemelkedően magas tornyaival a határ túloldalán maradt magyaroknak kívánt kapcsolattartója lenni.”

 

Egyetemet „fogadott” Sopron és Miskolc is, a selmecbányait.

 

Említhetjük Debrecent is, ami 1920-ban hirtelen a második legnagyobb, legnépesebb városává vált az országnak. Ez rangot jelentett, a város „helyzetbe került”, de fel is kellett nőnie ehhez a faladathoz. Itt említem meg, hogy a megyék és megyeszékhelyek átszervezésén kívül az 1950-es közigazgatási átalakulás más lényeges változásokat is hozott: a török uralom alatt óriáshatárúvá nőtt alföldi városok közül több ekkor veszítette el területének jelentős részét, mert az ezeken kialakult nagyobb „lakott helyek”, tanyasűrűsödések önálló településekké váltak. Debrecen mellett Kecskemét, Szeged, Hódmezővásárhely és Cegléd is így „járt”. Kecskemét területe – saját tulajdonú és bérelt területek – a török hódoltság végére 3000 km2-re nőtt. 1950-ben területéből kilenc települést választottak le. Hódmezővásárhelyből ekkor önállósult Mártély. Kalocsa már korábban lecsökkent, mert önállósultak a „szállások”: 1891-ben Homokmégy és Szakmár, majd az előbbiből kivált 1914-ben Öregcsertő és 1921-ben Drágszél. Ceglédből is új települések váltak ki.

Mindezekből talán egyértelmű, hogy a településeknek, s köztük a városoknak a történelem során újra meg újra nehézségekkel kell szembenéznie,

még nem is említve azokat az eseményeket, amikor egy bányakincs kimerül, s a bányászattal együtt a rá települt ipar is „padlót fog”. Nagybörzsöny és Telkibánya aranybányáját vesztette el; Gánt, Iszkaszentgyörgy, Nyirád és Halimba bauxitbányáját, Komló, Oroszlány, Salgótarján, Pécs szénbányáit, Pécs uránbányáját is. A XVIII. század elején sorra létesült huta-települések legtöbbje létrejöttének okát veszítette el, de amelyik ezek közül mindegyiket túlélte, Parád üveggyára a nem átgondolt privatizáció miatt 300 év után lett semmivé! Sőt egyes vidékek, országrészek rendülhetnek meg bizonyos változások következtében. Az ország szőlőterületeit sújtó filoxéra-vész elpusztította szőleink 90%-át, s az ország válaszolt erre a kihívásra is (intézmények építésével, kutatással, nemesítéssel, újratelepítéssel).

 

A határhelyzet nagyban függ attól, hogy milyen viszonyban van a határ két oldalán álló térség és ország. A két világháború között nem volt baráti a viszony, a II. világháború után elvileg baráti volt a viszony, a valóságban azonban továbbra is akadozott (pl. az Esztergomot Párkánnyal összekötő híd csak 2001-ben épült újjá; az egykori utak egy része máig nem járható, még mindig kevesebb a határátkelő, mint kellene/lehetne).

Egy határhelyzet előnyökkel is járhat, pl. a tengeri kikötők, nálunk Záhony, ahol a vasúti átrakás (széles és normál nyomtávú vasút között) rengeteg embernek ad munkát. Nem véletlen, hogy Kisvárda és Záhony között egy „szilícium-völgy” jellegű, méretű nagy ipari övezetet álmodtak (közös tervezésben 22 * 4-6 km összefüggő ipari-logisztikai területet, tervező: Molnár Attila, Váterv’95).

Ilyen előnyt jelentett 1990 után pl. Ausztria közelsége. A határon való szabad átjárással együtt ugyanis ez azt jelentette, hogy a szolgáltató szektor osztrák kuncsaftokra talált

(fogorvosok, fodrászok, kozmetikusok, …), és sok embernek lehetőséget jelentett és jelent az ausztriai munkavállalás lehetősége (napi ingázással). Részben ezért csökken más városoknál kevésbé Sopron, Kőszeg, Szombathely, Szentgotthárd lakossága.

A határokon egykor jelentős várak is épültek – a középkorban, de nem az utóbbi száz évben, s ezek mára elvesztették jelentőségüket – legfeljebb bizonyos idegenforgalmi vonzerővel bírnak.

A száz éve történeteknek messze-nyúló, máig ható következményei is vannak: Mosonmagyaróvárt az első világháború alatt fejlesztett, de be nem fejezett óriási hadiüzem területe és épületei egy része még ma is kihasználatlanok. A békeszerződés kizárta az ilyen jellegű fejlesztéseket, s ma a zöldmezős beruházások időszakát éljük.

 

Azt mondják a pszichológusok, hogy egy ember életében a nehézségek, krízisek mindig magukban hordják a fejlődés, emberi érlelődés lehetőségét. S például Viktor E. Frankl egyenesen azt állítja, hogy a teremtménynek nincs joga kérdéseket feltenni (csak a teremtő kérdezhet), neki, nekünk csak válaszadásra van jogunk és lehetőségünk: azaz, miként éljük meg a nehéz helyzeteket, a próbatételeket. Lehet, hogy ezek a megállapítások a településekre, a közösségekre hasonlóképp érvényesek?

 

Íme a cikk korábban megjelent első része : Reflexiók és élmények a témaválasztás kapcsán.

Legújabb könyveink: