Afrika válasza az éghajlatváltozásra

Olvasási idő: 3 perc

Az afrikai természeti katasztrófák súlyosságát és gyakoriságát tovább fokozza az erdőirtás és az éghajlatváltozás. Ez emberek millióinak életére van hatással: veszélyezteti a mezőgazdaságot és a vízkészleteket, valamint számottevő gazdasági veszteségeket okoz. Dr. Olasunkanmi Habeeb Okunola, a katasztrófakockázat-csökkentés és az éghajlati alkalmazkodás elismert nigériai kutatója a közelmúltban a The Conversation felületén osztotta meg a tanulmánya eredményeit arról, miként próbálja öt afrikai ország (Kenya, Nigéria, Egyiptom, Namíbia és a Kongói Demokratikus Köztársaság) csökkenteni a katasztrófák hatásait. Dr. Okunola rámutat, hogy

amikor a „katasztrófa” kifejezést halljuk, többnyire árvizekre, aszályokra vagy földrengésekre gondolunk, vagyis természeti eseményekre. Valójában azonban az teszi ezeket az eseményeket katasztrófává, ha a társadalmak nincsenek felkészülve rájuk.

Egy árvíz akkor válik katasztrofálissá, ha az emberek nem rendelkeznek biztonságos lakhatással, időben működő riasztórendszerekkel vagy sürgősségi ellátással. A katasztrófák tehát feltárják a megelőzés és a reakcióidő strukturális hiányosságait.

A Szendai-keretrendszer

Dr. Okunola kutatása azt vizsgálta, hogy a résztvevő öt ország milyen előrehaladást ért el a katasztrófakockázat csökkentéséről szóló, 2015–2030-as Szendai-keretrendszer céljainak megvalósításában, amelyet 2015. március 18-án fogadtak el a Japánban, Szendai városában tartott harmadik ENSZ-világkonferencián. A megállapodás a 2012-ben indult egyeztetések és a 2014-es, az ENSZ Katasztrófakockázat-csökkentési Hivatala által támogatott kormányközi tárgyalások eredményeképp jött lére, és a kockázatkezelés irányításának és a közösségek ellenálló képességének megerősítését célozza. Az egyik fő célkitűzés a 2. prioritásban lett megfogalmazva, és a katasztrófák idején alkalmazott szervezeti és cselekvési keretek javítására összpontosít: világosan meghatározott felelősségi körökre, hatékony irányításra és a helyi közösségek támogatására. Több mint 400 szakpolitika, jogszabály és kormányzati jelentés elemzése után dr. Okunola így fogalmaz: „Öt kulcsterületre fókuszáltam: a világos szabályokra, a helyi cselekvésre, az emberek bevonására, az információmegosztásra, valamint a katasztrófatervezés és a fejlesztés összekapcsolására. A célom az volt, hogy megértsem, mi működik, és hol van még szükség fejlődésre.”

Ami már jól működik

„Vannak biztató fejlemények”, jelenti ki Dr. Okunola. Mind az öt országban létrehoztak nemzeti terveket és katasztrófakezelő ügynökségeket a kormányzás különböző szintjein annak érdekében, hogy összehangolják a klímakockázatokra adott válaszreakciót. Namíbia helyi bizottságokat alapított, hogy közvetlenül bevonja a közösségeket a tervezésbe. Emellett Kenyában és Namíbiában a kockázatkezelés kezd túlnyúlni a fővárosok határain; Nigériában pedig egyes civil szervezetek egyre nagyobb szerepet vállalnak ott, ahol az állami támogatás korlátozottan tud jelen lenni.

Egyiptom megkezdte a katasztrófákkal kapcsolatos kérdések integrálását a nemzeti fejlesztési tervekbe, míg a Kongói Demokratikus Köztársaságban a vészhelyzeti válaszadást főként a konfliktus sújtotta térségekben hangolták össze. Bár ezek az eszközök nem mindig működnek egységesen, egyre növekvő elkötelezettséget jeleznek a többfrontos fellépés iránt. Egyes országok emellett javítják az információmegosztást, és tesztelik az árvizeket és más vészhelyzeteket időben előrejelző rendszereket. Ezek pozitív előrelépések, amelyek azt támaszták alá, hogy a Sendai keretrendszer központi céljainak megfelelően az országok a puszta reagálásról elindultak a megelőzés és az ellenálló képesség kialakításának irányába.

Pótlásra váró hiányosságok

A haladás ellenére a kutatás azt tárja fel, hogy a felkészültség továbbra is egyenetlen. Sok térségben az országos és helyi ügynökségek felelősségi körei fedik egymást, vagy nem kellően meghatározottak, ami késedelmekhez és hatékonysági problémákhoz vezet. Gyakran a helyiek hangja nem hallatszik a kulcsfontosságú döntésekben: a nők, a fiatalok és az informális településeken élők csoportjai továbbra is kimaradnak a tervezési és a katasztrófa utáni újjáépítési folyamatokból. További gondot jelent a kockázatokról szóló információkhoz való korlátozott hozzáférés. A rendelkezésre álló adatok gyakran csak részlegesek vagy túlságosan technikai jellegűek, és nem mindig érthetők az érintett közösségek számára. Legvégül, a katasztrófakockázatot még mindig elkülönült kérdésként kezelik, nem pedig a lakhatási, egészségügyi, oktatási és városfejlesztési szakpolitikák szerves részeként.

A közös ellenálló képesség felé

Dr. Okunola úgy véli, hogy „ezek a hiányosságok nem törlik el az elért eredményeket, hanem rávilágítanak arra, hogy inkluzív, összehangolt és a helyi valóságnak megfelelő rendszereket kell kiépíteni”. Zárásként kijelenti: „Annak érdekében, hogy a jövőbeli katasztrófák hatása csökkenjen Afrikában, az irányításra nem pusztán kormányzati cselekvésként kell gondolni, hanem közös felelősségként, amelyben a közösségek, a civil társadalom és az állampolgárok egyaránt részt vesznek. Ebből születik meg a valódi ellenálló képesség.”

Liliane Mugombozi, a Kongói Demokratikus Köztársaságból származó kongói szerző jelenleg a kameruni Yaoundéban él. Kommunikációtudományi képzésen végzett, hivatása szerint újságíró. Több afrikai magazinnal és civil szervezettel működik együtt.