Miben új és miben képvisel folytonosságot? 10 éve választották Jorge Mario Bergoglio érseket Ferenc pápává. Pápaságának prioritásairól Tőzsér Endre, Massimo Borghesi, Aranyi Krisztina és Vincenzo Di Pilato, négy olyan személy ...
Megyek meghalni a népemért: hazaszeretet és egyetemes testvériség
Március 14-e Chiara Lubich halálának az évfordulója, és hazánkban ez az ünnep mindig megelőzi nemzeti ünnepünket, a márciusi fiatalok ünnepét, akik forradalmi lelkülettel és életüket kockáztatva fogtak össze, és indították el az ország függetlenedési törekvését. A két megemlékezés közös metszeteként részleteket közlünk Chiara Lubich gondolataiból, amelyekben a hazaszeretet és az egyetemes testvériség összefüggéseiről beszél politikusoknak és fiataloknak.
„Szeresd a másik hazáját, mint a sajátodat.” (Chiara Lubich)
Az „1000 város Európáért” találkozón összegyűlt európai polgármestereknek (2001):
Jézus volt azonban az, aki az emberiségnek szánt legnagyobb ajándékként elhozta az egységet. Ő, Jézus ugyanis halála előtt így imádkozott: „Atyám, legyenek mindnyájan egy.” (Vö. Jn 17,21)
Kinyilatkoztatta, hogy Isten Atya, az emberek pedig egymás testvérei, és ezzel megalapozta azt a felfogást, mely szerint az emberiség olyan, mint egy család, mely a már megélt egyetemes testvériség által megvalósíthatóvá teszi az „emberiség családjának” álmát. Jézus ezzel ledönti azokat a falakat, melyek elválasztják a „hasonlókat” a „különbözőektől”, a barátokat az ellenségektől, melyek elszigetelik az egyik várost a másiktól.
Minden egyes emberről leoldotta a fogságban tartó béklyókat, az alárendeltség, a rabszolgaság, az igazságtalan kapcsolatok ezerféle formáját. Mindezzel egy hiteles egzisztenciális, kulturális, politikai forradalmat robbantott ki.
A testvériség gondolata ezzel utat tört a történelemben. Végig lehetne nézni, hogy a különböző korokban hogyan bontakozott ki ez a gondolat, miközben nyomon követjük, hogyan volt jelen több politikai szemlélet alapjaiban, olykor nyílt, olykor rejtett formában.
Egyfajta testvériségre kerül sor – még ha korlátozott formában is –, például minden olyan alkalommal, amikor egy nép összefog, hogy kivívja saját szabadságát,
vagy amikor társadalmi csoportok küzdenek a gyengébbek megvédéséért, illetve minden olyan esetben, amikor a különböző meggyőződésű emberek minden bizalmatlanságot legyőzve síkra szállnak egy-egy emberi jog védelmében.
Hogy mennyire központi szerepet foglal el a politikában a testvériség felfedezése, azt egy jelentős történelmi esemény, a francia forradalom is aláhúzza, mely vízválasztó két korszak között.
A „szabadság, egyenlőség, testvériség” mottóban összegezte a modern kor nagy politikai terveit, bár önmagában ez az esemény is csak behatárolt formában értelmezi ezt a három vezérelvet.
Ezen túlmenően, ha több ország el is érkezett a demokratikus kormányrendszer felállításához, s ezzel valamiképp sikerült megvalósítania a szabadságot és az egyenlőséget, a gyakorlatban a testvériséget inkább hirdették, mint élték.
A francia forradalom minden ellentmondása ellenére mégis engedett arra következtetni, amit a későbbi tapasztalatok megmutattak: a három vezérelv vagy együtt marad talpon, vagy együtt dől meg.
Csak ha testvérként gondolunk rá, tudjuk elismerni a másik teljes szabadságát és egyenlőségét.
A testvériségre tehát nem lehet többé úgy tekinteni, mint valami naiv, felesleges dologra, vagy mint valami sallangra, amit kívülről hozzáteszünk a politikához.
(…)
Ha most áttérünk az országos szintű politika mérlegelésére, az országainkon belül jelenlévő fontosabb irányzatok kapcsolatára, melyek egymást váltják a kormányzásban, akkor észrevesszük, hogy ha úgy éljük meg politikai választásunkat, mint elhivatottságot a szeretetre, meg tudjuk érteni, hogy akiknek politikai választása eltér a miénktől, azokat is a szeretet hasonló hivatása ösztönözte. S annak ellenére, hogy ellenfélként mutatkoznak, a maguk módján mégis ugyanannak a tervnek a részesei. A testvériség lehetővé teszi, hogy elismerjük és tiszteletben tartsuk munkájukat, és hogy segítsük őket – akár építő kritikával is –, hogy hűen kitartsanak feladatuk végzésében, miközben mi is hűek maradunk saját feladatainkhoz.
A testvériséget olyan jól kellene élni, hogy eljussunk arra, hogy a mások pártját ugyanúgy szeretjük, mint a magunkét, tudva azt, hogy ezek közül egyik sem jött létre véletlenül, hanem valamilyen történelmi igény hatására, amely a nemzet közösségében megérlelődött. S a politika igazán csak akkor éri el célját, ha sikerül az összes érdeket kielégítenie, és egy közös tervben összhangba hoznia. A testvériség felszínre hozza minden ember hiteles értékeit, és újjáépíti az egész nemzetet átfogó politikai tervet.
A hazánk iránt táplált szeretet segít abban, hogy megértsük azt a szeretetet, amit mások éreznek a saját hazájuk iránt, amelyben szintén egy szeretet-terv rejtőzik.
Ezért aki a politikai elhivatottságra válaszolva életre kezdi váltani a testvériséget, olyan egyetemes méretű dimenzióba helyezkedik bele, mely nyitottá teszi őt a teljes emberiségre. Számba veszi saját döntéseinek egyetemes szintű következményeit, s felteszi magának a kérdést, hogy azok, még ha egybe is esnek saját nemzete érdekeivel, nem lesznek-e más nemzetek kárára. Ily módon nemcsak az országos kormányzati döntéseknek, hanem minden politikai tettnek, a legtávolabbi megyében lévő legkisebb önkormányzatban végrehajtott helyi gesztusnak is egyetemes jelentősége van, mert a politikus, aki végrehajtja, teljes mértékben ember és teljes mértékben felelősséggel tartozik.
Az egységért élő politikus úgy szereti a másik hazáját, mint a sajátját. A politizálást, állampolgári létünket éppen a másikkal való folytonos kapcsolat jellemzi, a különbözőségének elismerése, ugyanakkor az a meggyőződés, hogy együtt tartozunk a városhoz.
A fiataloknak (1977):
Megértettem, hogy ha másik Jézus akarunk lenni, akkor az ő mentalitását kell magunkévá tenni, ami egyszerre volt egyetemes és helyhez kötött. Nem élhetünk kizárólag a tőlünk távoliakért, azokért is tennünk kell, akik közel vannak hozzánk.
Bele kell gyökereznünk a hazánk földjébe és tettekkel kell bizonyítanunk a szeretetünket ott, ahol élünk.
(…)
Eszembe jutott egy mondat, amit nemrég hallottam egy szerzetestől, aki éppen indult vissza a hazájába, ahol üldözések várták: „Viszontlátásra talán a mennyországban! – mondta, majd hozzátette: „Megyek meghalni a népemért.”
Igen, mindannyiunknak ezt kell éreznie: igen, életünket kell adni az egész emberiségért – mert a lelkünknek ilyen nagyra kell nőnie – de a saját népünkért is meg kell halnunk.
(…)
Mindenhol vannak szenvedő, eltévelyedett emberek, drogos, kallódó fiatalok, börtönben ülők, szegények… ők a mi népünk. Meg kell találnunk, hogy nálunk ki az elhagyott Jézus, és meg kell halnunk a népünkért.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Forrás: Chiara Lubich: Az egység kultúrája. Új Város, Budapest, 2020. 355., 363-364.o; Cercate la pienezza della gioia. Città Nuova, 2012. 103.o.
Fordította: Paksy Eszter