Megyek meghalni a népemért: hazaszeretet és egyetemes testvériség

_{„Szeresd a másik hazáját, mint a sajátodat.” (Chiara Lubich)}

Az „1000 város Európáért” találkozón összegyűlt európai polgármestereknek (2001):

Jézus volt azonban az, aki az emberiségnek szánt legnagyobb ajándékként elhozta az egységet. Ő, Jézus ugyanis halála előtt így imádkozott: „Atyám, legyenek mindnyájan egy.” (Vö. Jn 17,21)

Kinyilatkoztatta, hogy Isten Atya, az emberek pedig egymás testvérei, és ezzel megalapozta azt a felfogást, mely szerint az emberiség olyan, mint egy család, mely a már megélt egyetemes testvériség által megvalósíthatóvá teszi az „emberiség családjának” álmát. Jézus ezzel ledönti azokat a falakat, melyek elválasztják a „hasonlókat” a „különbözőektől”, a barátokat az ellenségektől, melyek elszigetelik az egyik várost a másiktól.

Minden egyes emberről leoldotta a fogságban tartó béklyókat, az alárendeltség, a rabszolgaság, az igazságtalan kapcsolatok ezerféle formáját. Mindezzel egy hiteles egzisztenciális, kulturális, politikai forradalmat robbantott ki.

A testvériség gondolata ezzel utat tört a történelemben. Végig lehetne nézni, hogy a különböző korokban hogyan bontakozott ki ez a gondolat, miközben nyomon követjük, hogyan volt jelen több politikai szemlélet alapjaiban, olykor nyílt, olykor rejtett formában.

Egyfajta testvériségre kerül sor – még ha korlátozott formában is –, például minden olyan alkalommal, amikor egy nép összefog, hogy kivívja saját szabadságát,

vagy amikor társadalmi csoportok küzdenek a gyengébbek megvédéséért, illetve minden olyan esetben, amikor a különböző meggyőződésű emberek minden bizalmatlanságot legyőzve síkra szállnak egy-egy emberi jog védelmében.

Hogy mennyire központi szerepet foglal el a politikában a testvériség felfedezése, azt egy jelentős történelmi esemény, a francia forradalom is aláhúzza, mely vízválasztó két korszak között.

A „szabadság, egyenlőség, testvériség” mottóban összegezte a modern kor nagy politikai terveit, bár önmagában ez az esemény is csak behatárolt formában értelmezi ezt a három vezérelvet.

Ezen túlmenően, ha több ország el is érkezett a demokratikus kormányrendszer felállításához, s ezzel valamiképp sikerült megvalósítania a szabadságot és az egyenlőséget, a gyakorlatban a testvériséget inkább hirdették, mint élték.

A francia forradalom minden ellentmondása ellenére mégis engedett arra következtetni, amit a későbbi tapasztalatok megmutattak: a három vezérelv vagy együtt marad talpon, vagy együtt dől meg.

Csak ha testvérként gondolunk rá, tudjuk elismerni a másik teljes szabadságát és egyenlőségét.

A testvériségre tehát nem lehet többé úgy tekinteni, mint valami naiv, felesleges dologra, vagy mint valami sallangra, amit kívülről hozzáteszünk a politikához.

(…)

Ha most áttérünk az országos szintű politika mérlegelésére, az országainkon belül jelenlévő fontosabb irányzatok kapcsolatára, melyek egymást váltják a kormányzásban, akkor észrevesszük, hogy ha úgy éljük meg politikai választásunkat, mint elhivatottságot a szeretetre, meg tudjuk érteni, hogy akiknek politikai választása eltér a miénktől, azokat is a szeretet hasonló hivatása ösztönözte. S annak ellenére, hogy ellenfélként mutatkoznak, a maguk módján mégis ugyanannak a tervnek a részesei. A testvériség lehetővé teszi, hogy elismerjük és tiszteletben tartsuk munkájukat, és hogy segítsük őket – akár építő kritikával is –, hogy hűen kitartsanak feladatuk végzésében, miközben mi is hűek maradunk saját feladatainkhoz.

A testvériséget olyan jól kellene élni, hogy eljussunk arra, hogy a mások pártját ugyanúgy szeretjük, mint a magunkét, tudva azt, hogy ezek közül egyik sem jött létre véletlenül, hanem valamilyen történelmi igény hatására, amely a nemzet közösségében megérlelődött. S a politika igazán csak akkor éri el célját, ha sikerül az összes érdeket kielégítenie, és egy közös tervben összhangba hoznia. A testvériség felszínre hozza minden ember hiteles értékeit, és újjáépíti az egész nemzetet átfogó politikai tervet.

A hazánk iránt táplált szeretet segít abban, hogy megértsük azt a szeretetet, amit mások éreznek a saját hazájuk iránt, amelyben szintén egy szeretet-terv rejtőzik.

Ezért aki a politikai elhivatottságra válaszolva életre kezdi váltani a testvériséget, olyan egyetemes méretű dimenzióba helyezkedik bele, mely nyitottá teszi őt a teljes emberiségre. Számba veszi saját döntéseinek egyetemes szintű következményeit, s felteszi magának a kérdést, hogy azok, még ha egybe is esnek saját nemzete érdekeivel, nem lesznek-e más nemzetek kárára. Ily módon nemcsak az országos kormányzati döntéseknek, hanem minden politikai tettnek, a legtávolabbi megyében lévő legkisebb önkormányzatban végrehajtott helyi gesztusnak is egyetemes jelentősége van, mert a politikus, aki végrehajtja, teljes mértékben ember és teljes mértékben felelősséggel tartozik.

Az egységért élő politikus úgy szereti a másik hazáját, mint a sajátját. A politizálást, állampolgári létünket éppen a másikkal való folytonos kapcsolat jellemzi, a különbözőségének elismerése, ugyanakkor az a meggyőződés, hogy együtt tartozunk a városhoz.

A fiataloknak (1977):

Megértettem, hogy ha másik Jézus akarunk lenni, akkor az ő mentalitását kell magunkévá tenni, ami egyszerre volt egyetemes és helyhez kötött. Nem élhetünk kizárólag a tőlünk távoliakért, azokért is tennünk kell, akik közel vannak hozzánk.

Bele kell gyökereznünk a hazánk földjébe és tettekkel kell bizonyítanunk a szeretetünket ott, ahol élünk.

(…)

Eszembe jutott egy mondat, amit nemrég hallottam egy szerzetestől, aki éppen indult vissza a hazájába, ahol üldözések várták: „Viszontlátásra talán a mennyországban! – mondta, majd hozzátette: „Megyek meghalni a népemért.”

Igen, mindannyiunknak ezt kell éreznie: igen, életünket kell adni az egész emberiségért – mert a lelkünknek ilyen nagyra kell nőnie – de a saját népünkért is meg kell halnunk.

(…)

Mindenhol vannak szenvedő, eltévelyedett emberek, drogos, kallódó fiatalok, börtönben ülők, szegények… ők a mi népünk. Meg kell találnunk, hogy nálunk ki az elhagyott Jézus, és meg kell halnunk a népünkért.