Aki a sportpályán veled szemben áll, az sosem ellenség – Földy Attila sportriporter

Manapság az életünk minden területét eluralja a versenyszellem: ki a jobb, ki lesz a győztes. Pedig a sport nemcsak a teljesítményről szól. Miért fontos sportolni, mire tanít igazából a sport?

Messziről kezdeném. Egy kisgyereknek hihetetlen mozgásigénye van, s ma már a városokban nincsenek grundok, a gyerekek be vannak szorítva a napi ritmusba, a mindenféle különórákba és a teljesítmény kényszerében élnek. Szinte nincs is gyermekkoruk. Tehát első a mozgásigény kielégítése. Az jó, ha már az óvodában felkészítik őket a sportolásra, mondjuk célirányos ovitornával, s azután a későbbiekben ez az iskolában is folytatódik. Szerencsés esetben a szülő elviszi a csemetéjét valamilyen sportág edzésére, ott bekerül egy közösségbe, ahol ki kell vívnia a tiszteletet, megtalálni a helyét a hierarchiában. Meg kell tudnia védeni magát, de azt is meg kell tanulnia, hogy ő is megadja a tiszteletet az ellenfélnek.

Aki a sportpályán veled szemben áll, az sosem ellenség, hanem ellenfél.

A sport tehát megtanít a győzelemre, de arra is, hogy tisztelni kell azt, aki adott esetben legyőzött. Már kisgyerekkorban át kell élni azt is, hogy nem baj, ha most veszítettem, de tovább fogok küzdeni és legközelebb jobb leszek, többet edzek, jobban odafigyelek. Ez a dolognak az egyik vetülete. A másik az, hogy ebben az elembertelenedő világban a valahová tartozás érzése rengeteget számít. Tartozom valahová és számítanak rám. Egy csapat, egy közösség része vagyok.

Egy másik fontos dolog, hogy a sport rendszert hoz az ember életébe. Az edzések adnak egy ritmust, aztán a klubok a fiatalok mérkőzéseit általában korán reggel, a nagycsapatok játéka előtt tartják. Fontos, hogy oda kell érnem, pontosnak kell lennem, gondoskodnom kell a felszerelésemről, bármely sportágról legyen is szó.

Az edzők oldaláról szólva: jó lenne, ha mindannyian igazi pedagógusok lennének, mert nagy felelősség, hogy ebben a fogékony korban nevelhetik a gyerekeket a szépre, a jóra, emberi tartásra és szóra.

De hozzá kell tennem, hogy nem elég a testet edzeni. Az ún. sportkarriernek minden esetben szellemi tudással kell párosulnia.

Ezt már a görögök is így tanították: a testi ügyesség, képesség járjon együtt a szellemi kapacitással. Meggyőződésem, hogy azok a sportágak és versenyzők sikeresebbek, ahol ez megvan. Példaként említem a vízilabdát, ahol a versenyzők többsége felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Vagy egyéni versenyzők esetében például Baji Balázst, akinek nemcsak úgy a kezébe nyomták az állatorvosi diplomát, hanem ténylegesen praktizáló állatorvos. Ez a példa vonzza és neveli a gyermekeket is.

Vajon felkészültek-e az edzők erre sokrétű nevelői feladatra?

Azt kell mondjam, hogy igen is meg nem is. Az idősebb generációban talán több az empátia és a pedagógiai érzék. Úgy fogalmaznám, hogy egyfajta joviális nagyszülőként próbálják terelgetni a gyerekeket. A fiatalabb edzők esetében jobban dominál a teljesítménycentrikus szemlélet. Maguk is ebben a cipőben járnak, produkálniuk kell. Az adott klubnak, amely alkalmazza őket nem mindegy, hogy a csapat nyer vagy sem, következésképp az edző is teljesítménykényszerben dolgozik. Bizonyítania kell, hogy a rábízott gyerekekből ki tudja nevelni az utánpótlást. Ez nagyon fontos. Én személy szerint nem nézem jó szemmel, hogy a profi csapatok tele vannak ún. idegenlégiósokkal, akiket nagyon megfizetnek.

Mit jelent az idegenlégiós elnevezés ebben az értelemben?

Egy külföldi játékost, akit meglehetősen magas összegért szerződtetnek, kap lakást, ellátást, autót stb. Azt gondolom, hogy azt a teljesítményt, amit ezek a sportolók nyújtanak, jó neveléssel a fiatal magyar játékosok is meg tudják csinálni.

Az élsportról beszélünk, de addig el is kell jutni. Ma már szinte luxusnak számít, hogy a kisgyerek sportoljon.

Kétségtelen, hogy a sportszerek ára nagyon magas, de úgy vélem nem csak menő márkás cuccokban, nike vagy adidas cipőben lehet például futni. Nyilván ez egyfajta presztízskérdés, azt is mondhatnám, hogy sznobéria. Az is igaz, hogy a klubok úgy próbálják fenntartani magukat – annak ellenére, hogy állami dotációt is kapnak –, hogy nem kevés pénzt kérnek azért, hogy foglalkozzanak a gyerekkel.

Mit jelent teljes embernek lenni: fizikai és szellemi értelemben is?

Egyértelmű, hogy az egészséges életmódhoz valamiféle testmozgás, sportolás hozzátartozik. Az én gyerekkoromban a grundokon kezdtük. Iskola után letettük a táskát az üres telken, leraktunk két téglát kapu gyanánt és rúgtuk a labdát. Ezt a lehetőséget a városi élet teljesen kiölte, még fára mászni se nagyon lehet. Minden foghíjat beépítenek. Ugyanakkor ordító szükség lenne arra, hogy a fiatalok mozogjanak.

De azt is mondanám, hogy

a gyereket minél hamarabb színházba és más kulturális eseményekre kellene vinni, a kultúrához szoktatni.

Itt kell megemlítenünk a szülői szerepvállalás fontosságát. A mai rohanó világban erre egyre kevesebb idő és energia jut.

Sajnos ez valóban így van. De tegyük hozzá, hogy kevesebb a pénz is. Hogy a család meg tudjon élni, sokaknak több állást is vállalniuk kell. De ha csak egy munkahelye van, akkor is kizsigerelik. Ha este tízkor felhívom, még mindig az irodában találom, mert mindenféle határidős feladata van. A pedagógusokra, mint „bérszülőkre” bízzuk a gyerekeket. Azzal pedig tisztában vagyunk, hogy mi a helyzet az óvodákban, az iskolákban, mennyire le vannak terhelve a nevelők, a tanárok és mennyi megbecsülést kapnak.

_{Földy Attila A FIX Tv Sportpálya című adásában 2014-ben. (Forrás: youtube)}

Önnek személy szerint mit adott az életében a sporttal való kapcsolat?

A kitartás és a küzdeni tudás képességét és a közösséghez tartozás élményét, erejét. Annak idején Zuglóban, ahol én felnőttem, a focipályák fekete salakosak voltak. Ha elestünk jó nagy horzsolással járt, még a bőrünk alá is bement a salak, de kiszedtük, kenegettük, aztán folytattuk a játékot. A csapat összetartott, számítottunk egymásra. A mérkőzések rendszerre és pontosságra neveltek. Nem lehetett azt mondani, hogy jaj, egy kicsit elkéstem… a meccs már elkezdődött.

Az egyetemi évek alatt már nehezebb volt időt szakítani, de mégis kitartottam a sport mellett.

A kitartás, az akaraterő és a másik ember tisztelete, én ezt kaptam a sporttól.

Hogyan lett sportújságíró?

Újságíróként az egyetem után a Lapkiadó Vállalatnál kezdtem. Friss diplomásként megpróbálkoztam a rádiózással is. Nagyon sokat köszönhetek Szepesi Györgynek, aki a Magyar Rádió ikonikus személyisége volt. Nem szeretem használni az ikonikus jelzőt, mert már annyira elkoptatták, de ő valóban egy bálvány volt, aki teljesen egyedi módon látta a sportot. Még egyetemista koromban látott engem játszani. Akkor még nem úgy volt, hogy valaki az utcáról azonnal a mikrofon közelébe, élő adásba kerülhetett. Azért meg kellett dolgozni. Szepesi Gyuri bácsi úgy látta, hogy valami tehetség mocorog bennem.

_{A ’70-es évek rallye sztárpárosával, Ferjáncz Attilával és dr Tandari Jánossal az I. Nemzetközi Versenyautó Kiállításon. Földy Attila középen.}

Akkoriban egészen kiváló riporteri gárda volt a rádió sportszerkesztőségében: Szepesi György, Novotny Zoltán, Vas István Zoltán, Radnóti László, Török László, Molnár Dani. Ezektől az emberektől rengeteget lehetett tanulni. Pici emberként, szerényen, sok munkával és nagy alázattal lehetett közéjük bekerülni. Negyven évig dolgoztam a rádióban, és tizenkét évig a televízióban is.

A sportriporter munkája többnyire élő közvetítés. Nem lehet azt mondani, hogy jaj gyerekek ezt elrontottam, vegyük újra. Az első pillanattól nagyon észnél kell lenni. A legnagyobb kritikusok a drukkerek, ők bizony nem rejtik véka alá a véleményüket, ha az ember hibázik.

Elégedett az életével, a pályájával?

Alapvetően igen. Soha nem akartam főnök lenni. Én hiszek a munkában és az alázatban. Nem csak sporteseményekről tudósítottam, de csináltam portréműsorokat is. Például a kiváló professzorral Dr. Lakatos Tamással, de művészekkel, a könnyű- és a komolyzenében dolgozó előadókkal is. Emellett 26 könyvem jelent meg sportról szóló témákban.

Mindig úgy gondoltam, hogy nem szabad beszűkülni, szakbarbárnak lenni.

A fiataloknak is azt mondtam, hogy olvassanak minél többet: Csehovot, Dosztojevszkijt, Arany Jánost, Petőfit… Nem jó, ha a riporter háromszáz szónyi szókészlettel akar megoldani mindent. Ennél sokkal többre van szükség. A műveltség sosem árt, s a műveltségből sosem elég.

_{Földy Attila egyik könyvét dedikálja. (Forrás: Földy Attila, facebook)}

Beszéljünk még a hitről, Ön hogy áll ezzel?

Nem vagyok gyakorló vallásos, de néhányszor elmegyek a templomba, s azt gondolom, hogy mindenkinek a hitét, a meggyőződését tisztelni kell.

Ahogyan a sport, úgy a hit is megtanít arra, hogy tiszteljem a másik embert, meghallgassam a véleményét, elfogadjam azt is, ha valamiben jobb nálam és őszinte, nyitott szívvel tudjak neki gratulálni.

Az ember nem lehet magányos farkas, valahová tartoznia kell. Sem az örömteli, sem a fájdalmas eseményeket nem lehet egyedül megélni. Nem arra gondolok, hogy egy agyonpolitizált világban elköteleződünk különféle oldalak mellett, ahol az egyik ember a másiknak a farkasa. A toleranciát és a békés egymás mellett élést én rendkívül fontosnak tartom, s ebben a hit, ha valaki őszintén hisz Istenben, segít.

Ön hogyan áll az istenhittel?

Nagyon sokat gondolkodtam ezen, de igazából nem jutottam dűlőre önmagammal sem. Fölmerül magának a létnek a kérdése, amin nagyon sok filozófus gondolkodott, kereste a választ. Ki is az az Isten? Akit a mitológiában vagy a különböző vallásokban elénk tárnak, vagy az, akit keresztre feszítettek? Én hiszek a hitben és az embertársaimban is, bármennyire is ódivatú ez a dolog ma már.