Az 1956-os magyar forradalom hatása az Olasz Kommunista Pártra

^{A kezdőképen: Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára 1927-től 1964-ig.}

Az 1956-os forradalom nemcsak a 20. századi magyar történelem kiemelkedő eseménye, de nemzetközi hatása is jelentős. Igaz ez annak ellenére, hogy a magyar 1956 bukása középtávon éppen a második világháború után létrejött kétpólusú világrend megszilárdulását, a Szovjetunió nemzetközi befolyásának erősödését eredményezte. Azáltal azonban, hogy a magyar felkelés erőszakos leverése minden korábbinál nyilvánvalóbb módon mutatott rá a kommunista rendszer diktatórikus voltára, katalizátorszerepet játszott a kommunizmus bűvkörébe vont nyugati baloldali értelmiség kijózanodásában.

Annak köszönhetően, hogy a német megszálló hatalommal és a fasiszta erőkkel szembeni nemzeti ellenállás egyik vezető erejét adta, az illegalitásban működő olasz kommunista párt komoly morális tekintélyre tett szert a második világháború alatt. Az értelmiségre gyakorolt vonzerejét ezen felül az is növelte, hogy a kommunisták széleskörű együttműködésre törekedtek a katolikus, liberális és szocialista demokratikus erőkkel az ellenállásban. A háború után így a PCI-hez nagy számban csatlakoztak különböző baloldali szellemi irányzatokhoz tartozó értelmiségiek. A kelet és nyugat közötti hidegháborús konfliktus elmélyülése azonban 1948-tól véget vetett a párton belüli szabad viták lehetőségének: a pártot irányító Palmiro Togliatti kétségbe vonta az értelmiség jogát a párt politikájának befolyásolására, sőt, mindenkitől kritikátlan azonosulást követelt meg a párt álláspontjával. Az 1950-es években hiába tudta a párttagok egy része, hogy a szovjet rendszer demokratikus voltát és fejlettségét harsogó propaganda nem igaz, nem beszéltek erről.

A szellemi autonómiájától megfosztott kommunista értelmiség és a PCI közötti viszony 1956 tavaszán kezdett megromlani.

Miután a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Hruscsov meghirdette a desztalinizációt, az olasz párton belül is megindult a vita, hogy mennyire kell mindenben a vitathatatlan tekintélyű vezetőket, vagy éppen az olasz kommunista párt megalapításában és politikájának kidolgozásában meghatározó szerepet játszó Antonio Gramsci által még az 1920-as és 1930-as években kijelölt utat követni.

^{A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa}

A magyarországi Petőfi-körhöz hasonló fórumokon 1956 nyarától kibontakozó, szabadabb légkörű eszmecsere felébresztette a reményt, hogy az értelmiség aktív szerepet játszhat a párt politikájának alakításában.

Miután azonban a pártvezetés nem mutatott nyitottságot a változásra, a PCI dogmatizmusát és konformizmusát kritizáló viták mindinkább a diákokat és tanárokat egyaránt mozgósító, úgynevezett egyetemi körök keretei között folytatódtak.

Az elbizonytalanodó kommunista értelmiséget ebben a helyzetben érte előbb a poznani megmozdulások, majd a budapesti felkelés híre. Az események, és különösképpen azok hivatalos értelmezése pedig tovább erősítette a párt fennálló vezetésével szembeni kritikát. Palmiro Togliatti és elvbarátai ugyanis kezdettől fogva a szovjet álláspontot követve kommentálták az eseményeket, amelyekről – a magyar pártvezetésben 1956 után elterjedt „októberi sajnálatos események” megnevezéshez hasonló – „magyarországi események” eufemisztikus kifejezéssel beszéltek. A kommunista párt L’Unità című napilapjában, és a párthoz kötődő más sajtóorgánumokban nem forradalomként értelmezték a történteket, hanem a Horthy-rendszer és a burzsoá imperializmus visszatérési kísérleteként, azaz ellenforradalomként. Kritikával illették egyúttal a magyar elvtársakat, hogy a helyzet elmérgesedését részben ők okozták azzal, hogy nem kellő elszántsággal és gyorsasággal hajtották végre az SZKP XX. kongresszusa után a sztálini típusú rendszer magyarországi megreformálását.

Azt állították továbbá, hogy a békés szándékú Szovjetunió is csak azért kényszerült fegyverrel fellépni, mert a magyar párt nem volt képes kézben tartani helyzetet. A PCI elnyomott minden olyan hangot, amely eltért a magyar 1956 Togliatti által képviselt szovjetbarát, dogmatikus interpretációjától. Jól példázza ezt Sergio Perucchinak, a Vie Nuove című olasz kommunista folyóirat újságíró-fotóriporterének esete (amelyet Roberto Ruspanti magyarul is olvasható A pesti vonat c. regényében dolgozott fel). A partizánmúlttal rendelkező fiatal kommunista riportert 1956. október utolsó hetében azért irányították át felettesei Varsóból a magyar fővárosba, hogy testközelből tudósítson az eseményekről.

A helyszínen szerzett élmények alapján Perucchi arra a meggyőződésre jutott, hogy Budapesten a rendszerrel szembeni harc az egyének és a társadalom szabadságáért folyik.

Megértette, hogy az a vöröscsillag, amely számára a szabadságot jelképezte, itt az elnyomatás szimbólumává lett. Lapjának küldött riportjában ennek megfelelően forradalomként értékelte a történteket. Mivel ez nem felelt meg a kommunista párt álláspontjának, a hiteles tudósítás helyett, Perucchi neve alatt egy a párt irányvonalának megfelelő anyagot hoztak le „A terror napjai” címen.

^{Sergio Perucchi egyik fényképe. Címe: Egy 56-os lány, Marika.}

Az olasz kommunista párton belüli reformokat szorgalmazó egyetemi körök szintén hiába próbáltak véleményüknek hangot adni. A párbeszédkészség hiányát látva végül egy kiáltványt szerkesztettek, amelyben a szovjet modell exportálása helyett a kommunizmus nemzeti sajátosságoknak megfelelő önálló fejlődése mellett érveltek, és ennek jegyében helytelenítették a magyarországi szovjet intervenciót; kritizálták továbbá a PCI dogmatizmusát, valamint a szovjet irányítástól való formális elszakadást és új olasz pártvezetés megválasztását szorgalmazták. Miután a 101 párttag által aláírt kiáltványt – innen a neve: „101-ek kiáltványa” – a párt lapja, a L’Unità nem hozta le, az ANSA hírügynökség útján publikálták. Ezáltal a párton belüli vita a szélesebb közvélemény elé került. Ennek következményeitől az aláírók közül többen megijedtek és visszavonták aláírásukat, mert szándékuk nem az volt, hogy ártsanak a pártnak, hanem abban bíztak, hogy kritikáik nyomán belső megújulás kezdődik.

A kiáltvány közzétételét természetesen Togliatti is helytelenítette. Arra hivatkozott, hogy a belső viták kibeszélésének egyetlen legitim tere a pártkongresszus. A PCI 1956. december 8–14. között tartott VIII. kongresszusán a nyílt összecsapás mindazonáltal elmaradt. Togliatti taktikusan kiszorította a pártvezetésből az intranzigens sztálinista irányzat képviselőit, egyúttal az újítani kívánó, viszonylag gyenge belső ellenzék egyet nem értését is elfojtotta. Miközben így sikeresen megerősítette pártvezetői pozícióját, a „magyarországi események” hivatalos – elítélő – értékelését is megvédte. A PCI egésze ennek ellenére csaknem károk nélkül élte túl 1956-ot: a továbbiakban is fontos tényezője maradt az olasz belpolitikának, és parlamenti mandátumainak száma sem csökkent jelentősen.

^{Mario de Biasi neves olasz fotóriporter Köztársaság téren (ma II. János Pál pápa tér) készült fényképe, háttérben az 1956. október 30-án ostrom alá vett pártház.}

A pártot ugyan fél éven belül csaknem kivétel nélkül elhagyták a 101-ek, de az ő kilépésük nem okozott óriási meglepetést. (Ekkor lépett ki a pártból Gino Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának bátyja is, aki – mint azt a nemrégiben a magyar televízióban is vetített Chiara Lubichról szóló játékfilmből is kiderül – a II. világháború alatt, partizánként csatlakozott a kommunistákhoz.)

Tulajdonképpen az a baloldali értelmiségi holdudvar hagyta el az PCI-t, amely 1945-ben a párt antifasiszta nimbusza miatt, szimpátiából, személyes okokból vagy éppen barátok hatására lépett be a pártba, amikor még úgy látszott, hogy a szellem szabadsága, az egyén autonómiája összeegyeztethető a kommunista rendszerrel. Többségük már az 1950-es években csalódott várakozásaiban, azonban nem volt bátorsága a szakításra. Ahhoz, hogy ezt megtegyék, egészen kézzelfogható jelekre volt szükségük a rendszer hibáiról és hazugságairól.

Az 1956-os forradalom, és annak hamis beállítása végleg felnyitotta a szemüket, és már nem hagyták magukat tovább becsapni.

A magyar 1956 hatása tehát nem az olasz kommunista párt irányvonalának megváltoztatásában keresendő, hanem abban, hogy a párthoz tartozó értelmiség jelentős része kellő bátorságot merített ahhoz, hogy a párt helyett az intellektuális szabadságot válassza. Ebben az értelemben feltétlenül igaz az az egykorú sajtóértékelés, amely a II. világháború lefolyásában fordulópontot jelentő sztálingrádi csata analógiájára az 1956-os magyar forradalmat a világbolsevizmus morális Sztálingrádjának nevezte.