Hetek óta a figyelem középpontjában áll a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye. Az intézmény vezetésének és hallgatóságának nem várt ellenállása az egyetem működési módjának átszervezésével szemben megosztja a közvéleményt. Dér ...
Az 1956-os magyar forradalom hatása az Olasz Kommunista Pártra
Összeegyeztethető-e a (szellemi) szabadság a kommunista rendszerrel? Az 1956-os forradalom nemcsak a 20. századi magyar történelem kiemelkedő eseménye, de nemzetközi hatása is jelentős. Az alábbiakban az Olasz Kommunista Párt (Partito Communista Italiano, PCI) és értelmiségi holdudvara között bekövetkező szakításra gyakorolt hatását mutatjuk be.
A kezdőképen: Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára 1927-től 1964-ig.
Az 1956-os forradalom nemcsak a 20. századi magyar történelem kiemelkedő eseménye, de nemzetközi hatása is jelentős. Igaz ez annak ellenére, hogy a magyar 1956 bukása középtávon éppen a második világháború után létrejött kétpólusú világrend megszilárdulását, a Szovjetunió nemzetközi befolyásának erősödését eredményezte. Azáltal azonban, hogy a magyar felkelés erőszakos leverése minden korábbinál nyilvánvalóbb módon mutatott rá a kommunista rendszer diktatórikus voltára, katalizátorszerepet játszott a kommunizmus bűvkörébe vont nyugati baloldali értelmiség kijózanodásában.
Annak köszönhetően, hogy a német megszálló hatalommal és a fasiszta erőkkel szembeni nemzeti ellenállás egyik vezető erejét adta, az illegalitásban működő olasz kommunista párt komoly morális tekintélyre tett szert a második világháború alatt. Az értelmiségre gyakorolt vonzerejét ezen felül az is növelte, hogy a kommunisták széleskörű együttműködésre törekedtek a katolikus, liberális és szocialista demokratikus erőkkel az ellenállásban. A háború után így a PCI-hez nagy számban csatlakoztak különböző baloldali szellemi irányzatokhoz tartozó értelmiségiek. A kelet és nyugat közötti hidegháborús konfliktus elmélyülése azonban 1948-tól véget vetett a párton belüli szabad viták lehetőségének: a pártot irányító Palmiro Togliatti kétségbe vonta az értelmiség jogát a párt politikájának befolyásolására, sőt, mindenkitől kritikátlan azonosulást követelt meg a párt álláspontjával. Az 1950-es években hiába tudta a párttagok egy része, hogy a szovjet rendszer demokratikus voltát és fejlettségét harsogó propaganda nem igaz, nem beszéltek erről.
A szellemi autonómiájától megfosztott kommunista értelmiség és a PCI közötti viszony 1956 tavaszán kezdett megromlani.
Miután a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Hruscsov meghirdette a desztalinizációt, az olasz párton belül is megindult a vita, hogy mennyire kell mindenben a vitathatatlan tekintélyű vezetőket, vagy éppen az olasz kommunista párt megalapításában és politikájának kidolgozásában meghatározó szerepet játszó Antonio Gramsci által még az 1920-as és 1930-as években kijelölt utat követni.
A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa
A magyarországi Petőfi-körhöz hasonló fórumokon 1956 nyarától kibontakozó, szabadabb légkörű eszmecsere felébresztette a reményt, hogy az értelmiség aktív szerepet játszhat a párt politikájának alakításában.
Miután azonban a pártvezetés nem mutatott nyitottságot a változásra, a PCI dogmatizmusát és konformizmusát kritizáló viták mindinkább a diákokat és tanárokat egyaránt mozgósító, úgynevezett egyetemi körök keretei között folytatódtak.
Az elbizonytalanodó kommunista értelmiséget ebben a helyzetben érte előbb a poznani megmozdulások, majd a budapesti felkelés híre. Az események, és különösképpen azok hivatalos értelmezése pedig tovább erősítette a párt fennálló vezetésével szembeni kritikát. Palmiro Togliatti és elvbarátai ugyanis kezdettől fogva a szovjet álláspontot követve kommentálták az eseményeket, amelyekről – a magyar pártvezetésben 1956 után elterjedt „októberi sajnálatos események” megnevezéshez hasonló – „magyarországi események” eufemisztikus kifejezéssel beszéltek. A kommunista párt L’Unità című napilapjában, és a párthoz kötődő más sajtóorgánumokban nem forradalomként értelmezték a történteket, hanem a Horthy-rendszer és a burzsoá imperializmus visszatérési kísérleteként, azaz ellenforradalomként. Kritikával illették egyúttal a magyar elvtársakat, hogy a helyzet elmérgesedését részben ők okozták azzal, hogy nem kellő elszántsággal és gyorsasággal hajtották végre az SZKP XX. kongresszusa után a sztálini típusú rendszer magyarországi megreformálását.
Azt állították továbbá, hogy a békés szándékú Szovjetunió is csak azért kényszerült fegyverrel fellépni, mert a magyar párt nem volt képes kézben tartani helyzetet. A PCI elnyomott minden olyan hangot, amely eltért a magyar 1956 Togliatti által képviselt szovjetbarát, dogmatikus interpretációjától. Jól példázza ezt Sergio Perucchinak, a Vie Nuove című olasz kommunista folyóirat újságíró-fotóriporterének esete (amelyet Roberto Ruspanti magyarul is olvasható A pesti vonat c. regényében dolgozott fel). A partizánmúlttal rendelkező fiatal kommunista riportert 1956. október utolsó hetében azért irányították át felettesei Varsóból a magyar fővárosba, hogy testközelből tudósítson az eseményekről.
A helyszínen szerzett élmények alapján Perucchi arra a meggyőződésre jutott, hogy Budapesten a rendszerrel szembeni harc az egyének és a társadalom szabadságáért folyik.
Megértette, hogy az a vöröscsillag, amely számára a szabadságot jelképezte, itt az elnyomatás szimbólumává lett. Lapjának küldött riportjában ennek megfelelően forradalomként értékelte a történteket. Mivel ez nem felelt meg a kommunista párt álláspontjának, a hiteles tudósítás helyett, Perucchi neve alatt egy a párt irányvonalának megfelelő anyagot hoztak le „A terror napjai” címen.
Sergio Perucchi egyik fényképe. Címe: Egy 56-os lány, Marika.
Az olasz kommunista párton belüli reformokat szorgalmazó egyetemi körök szintén hiába próbáltak véleményüknek hangot adni. A párbeszédkészség hiányát látva végül egy kiáltványt szerkesztettek, amelyben a szovjet modell exportálása helyett a kommunizmus nemzeti sajátosságoknak megfelelő önálló fejlődése mellett érveltek, és ennek jegyében helytelenítették a magyarországi szovjet intervenciót; kritizálták továbbá a PCI dogmatizmusát, valamint a szovjet irányítástól való formális elszakadást és új olasz pártvezetés megválasztását szorgalmazták. Miután a 101 párttag által aláírt kiáltványt – innen a neve: „101-ek kiáltványa” – a párt lapja, a L’Unità nem hozta le, az ANSA hírügynökség útján publikálták. Ezáltal a párton belüli vita a szélesebb közvélemény elé került. Ennek következményeitől az aláírók közül többen megijedtek és visszavonták aláírásukat, mert szándékuk nem az volt, hogy ártsanak a pártnak, hanem abban bíztak, hogy kritikáik nyomán belső megújulás kezdődik.
A kiáltvány közzétételét természetesen Togliatti is helytelenítette. Arra hivatkozott, hogy a belső viták kibeszélésének egyetlen legitim tere a pártkongresszus. A PCI 1956. december 8–14. között tartott VIII. kongresszusán a nyílt összecsapás mindazonáltal elmaradt. Togliatti taktikusan kiszorította a pártvezetésből az intranzigens sztálinista irányzat képviselőit, egyúttal az újítani kívánó, viszonylag gyenge belső ellenzék egyet nem értését is elfojtotta. Miközben így sikeresen megerősítette pártvezetői pozícióját, a „magyarországi események” hivatalos – elítélő – értékelését is megvédte. A PCI egésze ennek ellenére csaknem károk nélkül élte túl 1956-ot: a továbbiakban is fontos tényezője maradt az olasz belpolitikának, és parlamenti mandátumainak száma sem csökkent jelentősen.
Mario de Biasi neves olasz fotóriporter Köztársaság téren (ma II. János Pál pápa tér) készült fényképe, háttérben az 1956. október 30-án ostrom alá vett pártház.
A pártot ugyan fél éven belül csaknem kivétel nélkül elhagyták a 101-ek, de az ő kilépésük nem okozott óriási meglepetést. (Ekkor lépett ki a pártból Gino Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítójának bátyja is, aki – mint azt a nemrégiben a magyar televízióban is vetített Chiara Lubichról szóló játékfilmből is kiderül – a II. világháború alatt, partizánként csatlakozott a kommunistákhoz.)
Tulajdonképpen az a baloldali értelmiségi holdudvar hagyta el az PCI-t, amely 1945-ben a párt antifasiszta nimbusza miatt, szimpátiából, személyes okokból vagy éppen barátok hatására lépett be a pártba, amikor még úgy látszott, hogy a szellem szabadsága, az egyén autonómiája összeegyeztethető a kommunista rendszerrel. Többségük már az 1950-es években csalódott várakozásaiban, azonban nem volt bátorsága a szakításra. Ahhoz, hogy ezt megtegyék, egészen kézzelfogható jelekre volt szükségük a rendszer hibáiról és hazugságairól.
Az 1956-os forradalom, és annak hamis beállítása végleg felnyitotta a szemüket, és már nem hagyták magukat tovább becsapni.
A magyar 1956 hatása tehát nem az olasz kommunista párt irányvonalának megváltoztatásában keresendő, hanem abban, hogy a párthoz tartozó értelmiség jelentős része kellő bátorságot merített ahhoz, hogy a párt helyett az intellektuális szabadságot válassza. Ebben az értelemben feltétlenül igaz az az egykorú sajtóértékelés, amely a II. világháború lefolyásában fordulópontot jelentő sztálingrádi csata analógiájára az 1956-os magyar forradalmat a világbolsevizmus morális Sztálingrádjának nevezte.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Wikipédia, Fejérdy András albumából