Babits Mihály: Én hiszek a testvériségben

A nemzeti összetartozás napján felidézem Babits Mihály vallomását magyarságáról és nemzeteken felülállásáról. Magával visz fogarasi diákjai közé, onnan elmélkedik a gyűlölet gyökereiről. „Magyarokat nevelek vagy ellenséget? Kultúrát osztok-e vagy fegyvert? Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen volt nem éreznem, hogy más nézőpontok is vannak”

babits-mihaly-en-hiszek-a-testverisegben

Ma van a nemzeti összetartozás napja és én zavarban vagyok, mit kellene éreznem. Szomorúságot valaminek az elmúltáért, amit sohase ismertem? Dühöt sértésért, amit nem érzem, hogy elszenvedtem volna, hálát a múltért, aminek következményei nem mindig olyan szívderítőek? Örömöt azért, hogy mindezen békében, őszintén elmélkedhetek?  
Babits Mihályhoz fordulok tehát, hiszen mire való az irodalom, ha nem arra, hogy olyan érzelmeket, élményeket is átéljünk, amire személyes élettörténetünk nem adott alkalmat? Babitshoz, mert az ő nyugodt intellektualizmusa, emelkedett humanizmusa, ellentmondásokkal szembenézni és azokon felülemelkedni képes széleslátása mindig is nagyon imponált.  
Babits az egyik legismertebb alakja volt már 1914-től a pacifizmusnak akkor, amikor sokan üdvözölték a később oly sok életet követelő háborút. Babits pártfogója volt az őszirózsás forradalomnak, és később ugyanő siratója az ország szétszakításának, miközben mindig megmaradt saját szavaival naiv Európa-hívőnek. Babits szinte együtthalt az országgal, a második világháború utolsó éveinek barbárságát már nem élte meg. Íme két rövid esszérészlet, ami sokat jelent nekem. 

 

 

 

 

„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!

Én hiszek a testvériségben, a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet.

Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba, másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk – holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.
Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most szükséges.”1 (1924-ből)

 

1909. és 1911. között Fogarason tanított. Az itt eltöltött éveiről így vall 1937-ben: 

 

„Sokszor beszélgettem tanítványaimmal, a fogarasi gimnázium vézna növendékeivel, akik ezekben a házakban születtek, vagy még messzebb, még eldugottabb falvakban, mert végeérhetetlen területen Fogaras volt az egyetlen város, egyetlen iskola. Meglátogattam szállásaikat, ahol hármával-négyével aludtak egy vackon, s egész hétig éltek az ablakközben dugdosott hideg puliszkán, amit apjuk a hetivásárkor behozott számukra; soha húsféle, soha meleg étel! Mikor először megjelentek a városban, még az üngök is kilógott, s alig értettek valamit magyarul. Volt tanár, aki erővel gyűrette be nadrágjukba az üngöt. Így gyűrték be a román szókat is; hamar és készségesen megtanultak magyarul. Jámbor fiúk voltak, csodálatosan friss memóriával. A felsőbb osztályokban többnyire belőlük került az eminens s nem a magyar tisztviselőcsemetékből, akik elbizakodtak úr voltuk s anyanyelvük előnyeivel, s inkább a labdával törődtek.

 

 

Szerettem ezeket a fiúkat, noha volt bennük valami idegenszerű; szerettem különös csinosságukat,  alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem. Volt bennük valami idegenszerű, s mégis volt bennük valami mélyen ismerős is. Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmúltakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajkakról hallani.

Mint a népművészet s népzene gyűjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultúra még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti;

 

közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk.

 

Szóval szerettem a tanítványaimat, s örültem, hogy segíthetem őket művelődni s kiemelkedni egészségtelen, puliszkás életükből, melyben ha megmaradnak, elbutulnak, s harmincéves korukra elasznak, akár nővéreik, a bársonyszemű, hímzett pártájú, körülkötényes fáták, akiknek festői viseletét s nosztalgikus szépségét annyiszor bámultam. Mégis nemegyszer eltűnődtem, szétnézve a fürtös, fiatal fejeken. Mi hozza e gyermekeket ide? S mi lesz belőlük, ha elhagyják az iskolát? Magyarokat nevelek vagy ellenséget? Kultúrát osztok-e vagy fegyvert? Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen volt nem éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk.
Ismertem a helybeli román intelligenciát, pópát, ügyvédet, újságírót. Az öregapja még medve volt, mondták, az apja csobán, azaz hegyipásztor, ő maga már ügyvéd… Ismertem őket, bár nem közelebbről és bizalmasan, mert ők távol tartották magukat, s nem akartak bennünk jó barátot látni. Egyszer még egy afférem is volt velük. Egy versemet félreértették, egy ártatlan verset: a vásár szennyes, balkáni sokaságát festettem le, melynek alacsony alkuiban “római szó kopik”. A havasok szűrös, halinás csődülete, mely ma is Cicero nyelvén ad-vesz és pörlekedik: micsoda élmény a fiatal humanistának! „Római szó kopik a szennyes ajkon!”

 

 

Fogarason azonban ebben nemzeti sértést és támadást láttak. Még tanácsot is tartottak, hogyan vehetnének elégtételt. Engem tekintettek ellenségüknek s véres magyar sovinisztának, holott nem volt nálam naivabbul Európa-hivő s nagyobb megvetője minden sovinizmusnak és vadmagyarságnak.

Amint most erre visszagondolok, az az érzésem, hogy talán minden ilyen nemzeti gyanú és sértettség és gyűlölet efféle kis ostoba félreértésekből eredhet.

Mi menti meg ettől egyszer a világot? Talán mi, humanisták, akiknek mesterségünk az értés és megértés? (Ha egyszer igazán összefognánk, és csak azért is és csökönyösen és tüntetőleg megértenők egymást!)

Vagy azok odalenn a félhomályban, akik még őrzik, amit mi elvesztettünk, a közös dalokat, közös meséket, közös emberséget? Vagy mindez csak ingyen álom, szárnyas ábránd, s ha valóra próbáljuk váltani, meg fog botlani az első lépésnél, mint az albatroszmadár, ha a földön járni kényszerítik?”2

 

1.Babits Mihály: Örökkék ég a felhők felett. Nyugat, 1924. 7. sz.
2.Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993. 35-38.

Legújabb könyveink: