Békevágy és ökumené: konferencia az ezeréves apátságban

Közös gondolkodásra és imára gyűltünk össze Kigaliból és Sydneyből, Sajópálfaláról és Budapestről, teológusok, történészek, klerikusok, világiak… A pannonhalmi – korábbi nevén győrszentmártoni – Szent-Benedek rendi monostort még a nagy egyházszakadás előtt, 996-ban alapították, így igazán méltó fogadóhelye volt a keleti és a nyugati egyházak képviselőinek. Pannonhalma a bencés szerzetesek folytonos, imádságos és dolgos (ora et labora) jelenléte által az egyház életének lüktető otthona, mely nyitott és aktív sokféle egyházi és társadalmi kezdeményezésben.

Sokfélék voltunk felekezeti, hivatásbeli, szakmabeli és földrajzi szempontból is. Az egyetlen, ugyanakkor szembetűnő homogenitás a nembeli volt: egyetlen nő sem lépett a nap folyamán katedrára, egyedül a vesperáson hangzott el két könyörgés női hangon.

Az ortodoxiát maga Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka képviselte, és szerephez jutottak rangos protestáns egyházi vezetők is: Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, egyben a Lutheránus Világszövetség alelnöke, a református egyház részéről pedig Fekete Károly, tiszántúli és Balog Zoltán, dunamelléki püspök, ez utóbbi egyben a zsinat lelkészi elnöke. Katolikus részről pedig Ferenc pápa küldött személyes üzenetet, melyet Michael Wallace Banach apostoli nuncius közvetített.  A sok fekete bencés és ortodox reverenda közül kitűntek a csehországi Nový Dvůr-ból érkezett ciszterci szerzetesek fehér ruhájukkal.

Itt járva meglegyinti az embert a hely szelleme, különösen a bazilika hangulata: ezer éves történelmével, boltíveivel, letisztult berendezésével nemcsak időutazásra, hanem a transzcendens valóságba is röpít.

A hely szellemét többféleképpen idézték a konferencián előadók. Cesare Zucconi, a Sant’Egidio közösség főtitkára számára „az ima, a béke és egység történelmi kegyhelye”,

Balog Zoltán püspök úr ki is fejtette: – „Pannonhalmára érkezvén többet érzünk, mint egyszerűen a hely szellemét – genius loci –, többet… Többre van szükségünk, mint történelemre, kultúrára és tradícióra: emberekre van szükség, akik tanítványok. Tanítványok, akik életben tartják azt, ami több mint a genius loci, és az nem más, mint Isten Lelke”.

Fabiny Tamás püspök úr szavaival élve „Pannonhalmának igazán különleges ökumenikus lelkülete van. A legjobb helyen vagyunk”, majd felidézte az Evangélikus Világszövetség krakkói találkozójának címét „Egy test, egy lélek, egy remény”, és Pál szavait: „A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test”… (1Kor 12)

Sokan, sokfélék, egy test.

A téma, ami körül összegyűltünk ma itt, a béke volt, aminek személyes és globális életünkben megrázó aktualitást ad az évtizedekig elképzelhetetlen tény: a másfél év óta Európát érintő, a szomszédunkban dúló háború. Amint a nap folyamán többször elhangzik, a béke, amiről a Biblia beszél, nem a konfliktusmentesség, hanem a szeretet kiteljesedése. Samuel Lauras, a csehországi Nový Dvůr-i trappista monostor apátja szerint:

Az üldözött keresztények bilincseinél jobban megköt a kényelem, amelyben itt nyugaton élünk, ami megakadályoz az önajándékozásban. „Cseppfolyós” társadalmakban élünk, ahol nem az igazi béke él, hanem az, amelyik igyekszik kiküszöbölni a konfliktusokat, a szenvedést, de ezáltal a szeretetet is.

„Deformálják az igazságot azáltal, hogy tagadják Istentől való függésünket.” A keresztényeket is kísérti ennek a korszellemnek az elfogadása (mimetizmus=alkalmazkodás a környezethez): nehezen tudunk beszélgetni a másik emberrel; csöndben elviseljük egymást ugyan, de uralkodni akarunk rajta; vagy irigykedünk, ahelyett, hogy a szeretet szigeteit hoznánk létre, amelyekre mindenki vágyik, főleg a fiatalok, akik e strukturálatlan társadalmakban élnek.

Az igazi, belülről fakadó békéről szólva Szent Ágostont idézi: „a béke a rend békessége, csöndje”, Krisztus ajándéka. A Szent Pál-i békesség kötelékének megtartása, egymás elviselése, az alázat útja fáradságos és hosszú, a szeretet és az igazság nincs mindig egy szinten, elfogadni magunkat, tisztelni a másikat nem könnyű. Meg kell tanulni Istentől várni mindent, s ez nem megy spontán módon…

A gyávaság és a rendetlenség nem fér össze a szív békéjével, amelyre rátalálni minden megkeresztelt ember kötelessége.

Michael Wallace Banach apostoli nuncius Európa hivatásaként jelölte meg a béke iránti elköteleződést és a felekezeteink közötti, kreatív ökumenikus párbeszéd szerepét hangsúlyozta. „Európa szerepe az, hogy egyesítse azokat, akiket a háború elszakít, hogy befogadja az embereket, a népeket, hogy letegyen arról, hogy bárkit is örök ellenségnek tartson… A egységért dolgozunk, nem a megosztottságért!” Majd Robert Schuman szavait idézte, aki meg volt róla győződve, hogy egy egyesült Európa szükséges, hivatása pedig a békés kapcsolatok elősegítése, és így nyilatkozott: „A világbéke nem elérhető másképp, mint kreatív erőfeszítések révén!”

Ukrajnára gondolva, „hol vannak a békére irányuló kreatív erőfeszítések?” – a nuncius felemlegette Ferenc pápának a budapesti látogatásán feltett kérdését, mely – vallja Michael Wallace Banach – az elé a kihívás elé állított hívőket és nem hívőket, hogy keressék kreatívabban az egység útjait. Jézus Krisztus tanítványaihoz ez az üzenet különösen is szól. Mindannyian meg vagyunk hívva erre… Az ukrajnai háború esetében nyilván fontosak a kreatív politikai erőfeszítések, de az ukrajnai béke a kreatív ökumenikus párbeszédtől is függ, főként a testvéregyházak közötti konfliktus láttán”.

Szavai diplomatikus megfogalmazásuk mellett egyértelműekvoltak, ráadásul e pillanatban ketten voltak a színpadon: a pulpitusnál állt ő, az asztalnál pedig Bartholomaiosz pátriárka ült – aki a nap folyamán többször is elmondta: vallások nem mondhatnak áldást a háborúra… „A háború mindent megnehezít. – folytatta Mgr. Michael Wallace Banach – Látjuk ezt a jelenlegi nemzetek közötti kapcsolatokban, de az egyházak között is. Lehet, hogy az egyházak között nem vérrel folyó konfliktusokról beszélünk, de a megosztottságok, vetélkedések lerombolják Krisztus Jézusról tett közös tanúságtételünket, a keresztény üzenetet”. Majd idézte a főpapi imát János evangéliumából „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk – kihangsúlyozva az igesor végét – : hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,20-24).

A nap végén Görföl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem docense a kerekasztal beszélgetésen feltette a kérdést: Polarizált világunkban hogyan lehetséges párbeszédet folytatni, hidakat építeni? És mit tesznek a közösségeikben ezért? A teljesség igénye nélkül néhány válasz-gondolat:

Peter John McGregor, a Catholic Institute of Sydney teológusa: Az egyik legnagyobb nehézség egymás demonizálása. Ezzel szemben meg kell keresni a közös pontokat.

Samuel Lauras apát: A polarizáció abból fakad, hogy mindenki a valóság egy oldalát látja, és azt összeegyeztethetetlennek gondolja a másik fél igazságával. Gondolkodjunk el a másik igazságáról a politikában, az egyházban. Alázattal hallgassuk meg egymást.

Orosz Atanáz görögkatolikus püspök: A közösségi média által a hazugság technológiája és vele a fake news terjed. Az érdemi viták ezeken a fórumokon majdnem lehetetlenek. Nekünk, imádságos lelki embereknek pontifexeknek, hídverőknek kell lennünk , és kapcsolatot kell teremtenünk a szélsőséges nézeteket vallók között.

Fekete Károly református püspök: A távolság széjjelebb húzásának taktikája is jelen van. Ma többször is beszéltünk a megbocsátásról, de még nem hangzott el a bocsánatkérés szó. Fontos a magunk hibáival, felelősségével is foglalkozni. Valamint lényeges, hogy mi magunk ne váljunk harcoló felekké”. Majd két példát hozott arra, mikor „az élet cselekedeteit tesszük és nem a halál kultúráját folytatjuk”,

1992 májusából Szarajevóból, egy az erőszakos halál jelenlétében klasszikus zenét csellózó művész és a 2015. évi párizsi terrortámadás kapcsán egy özvegyen maradt férfi esetét, amiből könyv is született Csak azért sem gyűlöllek titeket címmel.

Antoine Kambanda bíboros személyében Afrika is jelen volt Pannonhalmán. A ruandai Kigali érseke szüleit és 5 testvérét végezték ki az 1994-es népirtás során. Ahogy előadásában elmondta, az egyház és a kormányzat összefogásával  két évtizede azon munkálkodnak, hogy felülmúlják az 1. világháború után a belga gyarmatosítók által mesterségesen szított hutu, tutszi és twa népcsoportok tagjai közti ellentétet, mely a vérengzésbe torkollott. Tapasztalatából kiderül, hogy még ilyen súlyos testi és lelki veszteségből is rá lehet találni a kiengesztelődéshez vezető útra.

Szavai, élettörténete ismeretében különösen hitelesnek, megkérdőjelezhetetlennek hangzik válasza Thullner Zsuzsa (Magyar Kurír) kérdésére: Mit tehetünk azért, hogy a hétköznapi életben egymás mellett tudjunk élni:

„A genocídium után arra ösztönöztük az embereket, hogy elkövetők és áldozatok üljenek le egy asztalhoz és arról gondolkozzanak kis csoportokban, mi vezetett idáig, és mit éltek át. A megosztás során mindenki, még az elkövetők is, a szenvedésről számolnak be. Mennyi bántást éltek meg, családjaik, barátaik is. Ítélet nélkül igyekeznek meghallgatni a másikat. Amikor a szenvedés közös talaján találják magukat, akkor létrejön a kölcsönös megértés, a kölcsönös együttérzés. Ez vezet lassan-lassan ezekben a családokban a megbocsátáshoz és a kiengesztelődéshez. Így építi újra önmagát az elmúlt 20 évben  Ruanda. Hiszek Isten kegyelmében, ami végigkísért mindebben, hisz emberi erőfeszítéssel ez nem megmagyarázható.

Szükségünk van tehát arra, hogy kölcsönösen meghallgassuk egymást. Ne gondoljuk, hogy ez az a másik ember problémája, hanem mielőtt megítéljük, hallgassuk meg, kérdezzük meg, hogy tudunk segíteni. Különben mindent elvesztünk”.

A nap koronája az ökumenikus vesperás volt, mely ősi liturgiájával mintegy visszavitte a felekezeteket a közös bölcsőhöz. A több ezer éves zsoltárok szövegei a mai ember szívéből szállnak az ég felé: a béke vágya egyetemes, ahogy sajnos a viszály, megosztottság és háború gyakorlata is. Homíliájában Bartolomaiosz pátriárka újra kifejezte, hogy a Konstantinápolyi Patriarchátus elkötelezett az ökumené, a párbeszéd és a teremtés védelme iránt. Beszédében Szent János apostol szeretetről szóló tanítását min a megbékélés kulcsát mutatta be:

Az igaz szeretet megtöri a felsőbbrendűség és dominancia illúzióját, lerombolja téveszméit, amelyek gyakran jellemzik a hatalommal rendelkezők hitét.

Ma az emberi családnak és a bolygónak, ahol élünk, mindennél nagyobb szüksége van a szeretet és elfogadás aratására, amely táplálja és ápolja természetünk „jobb angyalait”. A technológiai fejlődés nem fog megmenteni minket, mert az újratermeli és fenntartja a háborút, a konfliktusokat, a nélkülözést, az éhezést és a természet szennyezését.

A béke elérésének legfontosabb alapelve a kölcsönös és feltétlen szeretet és keresztény közösségeink feladata, hogy ebben a példát mutassanak a világnak és egymásnak is.

Ha egy ilyen konferencia nem is tud radikális változást hozni a béke ügyében, a közös ima és tanúságtétel apró magjai talán mégiscsak kihajtanak egy-két szívben, és Isten, látva igyekezetünket, megkönyörül az emberiségen.