Berndt Mihályt, a zajvédelem hazai guruját kérdeztük

Berndt Mihály minden valószínűség szerint az egyetlen mérnök Magyarországon, aki 38 év óta foglalkozik a zajjal. Teszi ezt európai mércével mérve is magas szakmai színvonalon és nem múló szenvedéllyel. Ahogy maga fogalmazta meg 2015-ben, egy bemutatkozó írásában: „a környezeti zaj elleni védelem számomra soha nem csak állás betöltése, pénzkereseti forrás volt, hanem mindenekelőtt szakmai elhivatottság, küldetés”.

Gépészmérnökként 1980-ban végzett a miskolci NME-n, majd 1988-ban Budapesten az akkori BMGE Vegyészmérnöki karán. Frissdiplomásként hatósági zaj- és rezgésvizsgálatok végzésével kezdett foglalkozni – saját bevallása szerint egyszerűen azért, mert ott tudott elhelyezkedni – Miskolcon, majd Budapesten. 1996-tól 8 éven át a (különböző neveken hívott) Környezetvédelmi Minisztériumban dolgozott felelős pozíciókban, többek között a Környezeti Elemek Védelme Főosztály vezetőhelyetteseként. Az EU-s csatlakozási folyamatban a tagállamokkal épített kapcsolatokban és az irányelvek meghonosításában is oroszlánszerepet vállalt. Másfél évet volt környezetvédelmi igazgató az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főigazgatóságnál, majd 2005-ben felállított egy környezetvédelmi szakértői tevékenységet vezető céget, az Enviroplus Kft-t, amit egy évtizeden át vezetett nyugati országok mintájára és együttműködésével. 2015 óta a Herman Ottó Intézet vezető szakreferense.

Miért kell a zajvédelemmel foglalkozni, amikor annyi, ennél fontosabbnak tűnő környezeti probléma van?

Kevesen tudják, hogy a halált okozó károsítások között a zaj a második helyet foglalja el, a levegő után. Sok, az egész embert érintő hatása van, nagyon sok következménnyel, nem csak a fülünkről van szó. Olyan környezetben élünk, ami észrevétlenül terhel bennünket.

A városlakó sokszor nem is tudja, mi baja van, de ideges, feszült. Ennek egyik oka, hogy erős zajnak van kitéve.

Az egyik első amatőr családi videó készítése idején történt: emlékszem, akkor tűnt fel, micsoda zajban élünk, mikor bevittük a szobába és lejátszottuk felvételeinket, amiket az utca mentén, a parkban, gyerekek között, játékról, beszélgetésről készítettünk.

Mert az információátvitel szempontjából úgy épül fel az emberi szervezet, hogy bizonyos, nem szükséges információkat egyszerűen kiszűr. Egy zajos környezetben nem juttatja el az információt az agyba, mert nem szükséges. Amikor viszont olyan a környezet, ahol nem számítasz erre, ott nem vágja ki, és akkor szembesülsz vele, hogy ekkora zaj vett körül, és fel sem tűnt. A városlakó a napjait elég komoly zajszinteken tölti. Bizonyos értékekről egyértelműen kimondják, hogy egészségkárosítóak, és a fővárosi lakosság több mint 30 %-a ilyenben él. Ha ugyanezt a levegőszennyezettségről állapítanák meg, tudva, hogy nem csak egyes napokon éri el a veszélyes értéket, hanem általában, azt sokkal komolyabban vennénk.

^{A Margitsziget zajtérképe, éjjel (Forrás: Enviroplus Kft.)}

Ezt a szomorú 2. helyet a halált okozó tényezők listáján mi alapján tudjuk?

Komoly, több évtizedes, utánkövetéses kutatások támasztják alá. Kimutatták, hogy nemcsak vérnyomás- és szívbetegség rizikófaktora, hanem felelős a cukorbetegség kialakulásában, és befolyásolja a hormonháztartást is. Nagyon érdekes, hogy a szemünket be tudjuk csukni, vissza tudjuk tartani a lélegzetünket, de a fülünket nem tudjuk becsukni. Olyan feladatot kell ellásson, amit nem szabad kikapcsolni.

Robert Koch mikrobiológus mondta a XIX. században:

„Eljön majd az idő, amikor úgy kell küzdenünk a környezeti zaj ellen, mint most a pestis és a kolera ellen”. Eljött az az idő.

Jónéhány évvel ezelőtt egy EcoOne szervezte szakmaközi beszélgetésen idéztem ezt a mondatot, mire egy járványügyben járatos kolléga elmondta, hogy a történelem során mindig csak akkor tudtak hatékonyan fellépni egy-egy járvány ellen, ha nem csak a szakma, hanem a társadalom minden része tette a dolgát. Ha valaki nem tette hozzá a maga részét, akkor a járvány tovább terjedt. Egyébként ezt látjuk a mostani járványnál is, hogy mindenkinek megvan a felelőssége. Ennek a gondolatnak a hatására ébredtem rá, hogy a zaj ügyével is ugyanígy van: akkor lehet hatékony, ha nemcsak a zajszakértők, hanem minden ember: a közlekedésiek, a tanárok, a jogászok, az egyszerű emberek ügye lesz.

Számos szakmai elismerést kaptál, csak az utóbbi évtizedet tekintve 2014-ben Békésy-díjat, 2019-ben Környezetünkért Emlékplakettet vehettél át. 2021. augusztus 20-án átvetted a Magyar Ezüst Érdemkeresztet is, amihez szívből gratulálunk! Mi volt a díj motivációja?

Igazából az, hogy május 5-én hivatalosan is nyugdíjba vonultam. És persze a tény, hogy az életutam meghatározta az egész hazai zajvédelmet. A környezeti zajjal kapcsolatos ügyeket, a kezelésének útjait mind végigjártam, és a jó részét úgy, hogy valamilyen szinten én irányítottam. Hosszú ideig, kb. nyugdíjazásomig voltam a zajos szakértőket tömörítő OPAKFI (Optikai, Akusztikai, Film- és Színháztechnikai Tudományos Egyesület) zaj- és rezgéscsökkentési osztályának elnöke. Ezért mindenkivel dolgoztam együtt, aki a környezeti zajjal kapcsolatba került.

Beszélgetésünkkor is még a Hermann Ottó Intézetnél vagy. A nyugdíjazásod óta tanácsadóként számítanak rád?

Ennél izgalmasabb a dolog. Nagyon szerettem volna nyugdíjba menni. Azt éreztem, eleget dolgoztam, sok mindent nem tudok már hozzátenni, vegyék át a fiatalok, és különben is sok olyan elfoglaltságom van, amire szeretnék több időt fordítani. 10-15 éve a szakmában erős volt az indíték, hogy átdolgozzuk a jelenlegi magyarországi szabályozást, mert teljesen új megközelítésre lenne szükség. Az OPAKFI-val össze is állítottunk egy brossúrát a tisztázandó zajvédelmi alapkérdésekkel. Ezt azóta minden kormányváltásnál beadtuk a minisztériumnak, a parlamenti bizottságnak, és igazából semmi nem történt, de mi végig tovább harcoltunk, küzdöttünk. Tavaly ősszel felhívtak a minisztériumból, hogy akkor is elmegyek-e nyugdíjba, ha ezzel foglalkozhatnék. Ezért mégis maradtam, és idén megkaptuk a feladatot, hogy vizsgáljuk felül a szabályozást, és év végéig tegyünk javaslatot egy új stratégiára.

Gondolom, ilyenkor sok egyéb szereplő komoly érdekei közbeszólhatnak, közlekedésügy, építőipar…

Így van. Én azt vállaltam, hogy a szakma – csak a szakma – megfogalmazza a kérdéseit, és készít egy javaslatot. Nem egy vagy két ember gondolatait, hanem egy komoly szakértőkből álló csoport konszenzusos megállapodását fogjuk letenni az asztalra. Hogy ebből kinek melyik rész kidolgozása jut, az nem lényeges. Egyfajta szakmai örökségként megfogalmazzuk, hogy mi a tennivaló. Vannak olyan kérdések is, amelyeket mi sem tudunk még megválaszolni, de kimondjuk, hogy a jelenlegi helyzet nem jó, majd különböző szempontokat adunk, amelyek szerint az adott jelenséget felül kellene vizsgálni, és a vizsgálat már egy külön projekt lenne.

Ez az első fázisa a folyamatnak. Hogy ebből mi lesz politikai szinten, és hogyan sikerül egyeztetni egyéb érdekcsoportokkal, közlekedés, egészségügy, építésügy…, ahhoz már nincs energiám. Hogy mi lesz a stratégiánk sorsa, nem tudjuk.

A környezeti zaj mindig is mostohagyerek volt, nem csak nálunk.

Az EU-nak 1996-ban megjelent egy zöldkönyve, az kezdődött így: „A környezeti zaj a környezetvédelem mostohagyereke.”

Ez sajnálatos. Magam is érzékenyen reagálok a zajokra. De talán nem az egyetlen vagyok, aki majd megőrül, mikor a „játszó” motorosok elmennek mellette.

Na ez a másik, hogy nem vesszük komolyan a létező szabályozást. Hisz bármikor felléphetnének ellene, ott hirtelen meg is állíthatnák, de ezt nem vállalja föl senki. Körmendy Imre urbanista barátom mondta egyszer, hogy ennek az az oka, hogy sokak szerint „a környezeti zaj olyan úri huncutság”. A másik, hogy nem látjuk. Nem látjuk úgy, mint egy füstölgő kéményt; nem látjuk úgy, mint a víz tetején úszó palackokat. De nagyon durván benne élünk.

Néha kilátástalannak tűnik, hogy lehet-e a zajkezelésben előrelépni. Nem nagyléptékben, hanem fokozatosan, lépésenként kellene a problémát kezelni. Ezzel kapcsolatban az Uniónak a zajos szabályozása és a zajpolitikája szerintem nagyon jó, csak mi nem értjük meg.

Az egyik fontos feladatomnak éreztem – vagy érzem –, hogy azt a szemléletet, ami az európai uniós szabályozásban van, Magyarországon meghonosítsuk. Értsük meg hogy miről szól! Nagyon egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy mérjük fel, hogy mi a helyzet,

tegyük érthetővé mindenki számára és elérhetővé az adatokat, hogy a Józsi bácsi is értelmezhesse, tehát tudja, hogy ahol ő lakik, ott jó vagy nem jó.

Konkrétan minden városról elkészülnek az úgynevezett zajtérképek, amelyek úgy néznek ki, mint egy normál térkép, csak a zajerősség van rajtuk. Úgy fogalmazunk, az a feladat, hogy ezt tegyék nyilvánossá, és üljenek össze ők, mint közösség, város, településrész stb., és gondolkozzanak el azon, hogy mit kezdenek a helyzettel.

Semmi más kötelezettség nincs, csak ennyi: üljenek le, nézzenek bele, és mondják meg, hogy mit csinálnak. Azt is mondhatják, hogy nem csinálnak semmit, de valamit reagálni kell. Ez egy ötévente ismétlődő feladat.

^{Berndt Mihály előadást tart egy konferencián (Forrás: Agrárminisztérium)}

Mi ezzel szemben gyakran a jogszabályt nézzük.

Ezt mi itthon nem értjük meg, mert mindig abban gondolkodunk, hogy van egy számérték-követelmény. Ha annál több az érték, akkor fellépek, büntetek, korlátozok. Az a fajta hozzáállás valahogy nem megy, hogy szankciók nélkül mi magunk döntsünk arról, hogy hogyan kezelünk egy helyzetet.

Igen, megvannak ennek a formái, például lakossági fórumot kell tartani az engedélyezési eljárás során, de tapasztalatom szerint sokan úgy állnak hozzá, hogy „mindegy, mit mondok, úgyis azt csinálják, amit akarnak”, a másik oldalon meg hogy „minek kérdezzük meg, ha nem ért hozzá”. Pedig a lakosság bevonásával sok mindent el lehet érni. Jártam olyan németországi, nagyjából Érd méretű kisvárosban, ahol a zajtérképet negyedévente felülvizsgálják, és a nyilvánossággal folytatott párbeszédben alakul a várostervezés. Ennek megvalósítását egy külső cég és komoly keretek biztosítják. Olyan szabályok vannak például, hogy csak az szavazhat, aki a folyamat legalább háromnegyedében részt vett. Nem hőbörgök, üvöltözök, hanem akkor veszek részt a döntésben, ha részt vettem a folyamatban.

^{Lillafüreden, a Herman Ottó szobornál (Berndt Mihály albumából)}

Épp a minisztérumban dolgoztam, amikor ezt az irányelvet nekünk honosítani kellett, és az volt a dokumentum címe, hogy „A környezeti zaj értékeléséről és kezeléséről”. Felháborodtak, hogy miért a kezelése, miért nem a csökkentése szó szerepel?

Tényleg, miért: nem a zaj csökkentése a cél?

Mert az értékelés és kezelés a dolgunk, ez egy teljesen más szemlélet. Nem csak a csökkentés elfogadható, hanem sok minden más is. Például lehet olyan megoldás, ami egyik helyen növekedést hoz, ugyanakkor egy érzékenyebb területet kiváltok vele.

Tudsz erre mondani egy példát?

Debrecenben történt. Nemrég a városnak szüksége volt egy új útra, gyakorlatilag keresztül a városon, a házak közé vágtak egy utat. Nem felelt meg az előírásoknak, és ebből gond volt. Jöttek, hogy úgy kellene módosítani a rendeletet, hogy ez beleférjen. Elmeséltem ezt egy barátomnak, és mondtam neki, hogy én nem fogok ebbe belemenni, mert minden reggel szeretnék a tükörbe nézni. Azt mondta, ha nem teszem meg én, megteszi más, és semmit nem érek el azzal, ha felállok, és otthagyom az egészet. Gondoltam, nézzük meg, hogy mit lehet itt csinálni…

…kompromisszumosan.

Igen, kompromisszumosan. De még nem is azt mondanám, hogy kompromisszumosan, hanem fogadjuk el, hogy ezt az utat a város meg akarja építeni. Miért akarja megépíteni? Neki valamilyen szempontból kivált más utakat. Rövidre fogva a hosszú folyamatot, az volt a megoldás, hogy rendben, lehessen ilyet csinálni, a következő feltételekkel:

1. Igazolni kell, hogy mindent megtettek azért, hogy minél kisebb legyen a kibocsájtás. Tehát útburkolattól kezdve a forgalomkorlátozásokat, a sebességkorlátozásokat áttekinteni stb. Elmentek a falig és még mindig túllépés van?

2. Nem csak az út mentén élőket nézve, hanem a városrészre, a városra vonatkozóan ki tudják mutatni, hogy az út megépítése után összességében kisebb lesz a zajterhelés.

3. Akiket ez hátrányosan érint, ők jogosultak legyenek a házuk homlokzatának, nyílászáróknak az ingyenes cseréjére.

Ezek a feltételek akkor nem kerültek bele a rendeletbe, megoldották máshogy, de most beépítjük a készülő stratégiába.

Mi is volt a kiinduló kérdés?

Az, hogy csökkentsük a zajt vagy kezeljük.

Ja, igen. Nem csak arról van szó, hogy csökkentsünk a nagyon zajos helyeken, hanem hogy megvédjük a jó környezetet. Az önkormányzatoknak most is van rá lehetőségük, hogy kijelöljenek fokozottan védett területeket, amelyekre a határértéknél jóval szigorúbb követelmények érvényesek. Lehet ez egy rekreációs hely vagy egy kórház területe.

Megkérdezték egyszer tőlem, hogy mi a különbség a hang és a zaj között.  Kisgyerekeknek szoktam foglalkozást tartani. Van egy vicces városrajzom, vannak rajta méhek, füvet nyíró ember, egy légkalapáccsal dolgozó munkás, óra, szökőkút, beszélgetők, illetve rádiót hallgatók… Az a feladat, hogy karikázzák be, ahol zajt látnak. Tényleg, szerinted mi a zaj?

Nekem két dolog jut eszembe: egyrészt, hogy a hang az egy, a zaj az sok, másrészt a hangnál valami kellemesebb dologra gondolok, a zaj zavaró. Nekem ez jutott eszembe, nem tudom, helyes megfejtés-e.

Ez utóbbi. A szabvány definíciója szerint „a zavaró, kellemetlen hangot nevezzük zajnak”. Innentől kezdve nagyon izgalmas, mert nem is az erőssége és nem is, ahogy te mondtad, hogy egy vagy sok. Gondoljunk csak a zenekarra. Ha betennél egy hangversenyterembe egy zajnyomásmérőt, kiakadna, de az mégsem zaj. Ezért nem csak az a megoldás van, hogy csökkentjük a hangnyomásszintet.

Ha a gyerekem hegedűt tanul otthon, az nekem hang, de a szomszédnak zaj. Sok minden múlik a kapcsolaton.

Ha a szomszéd kutya ugatása zavar, és a gyerekem odavan a kutyáért, átmegy simogatni, sétáltatni, attól kezdve már nem fog úgy zavarni a kutya ugatása.

^{Érzékenyítő foglalkozás óvodásoknak. (Forrás: Herman Ottó Intézet)}

Amit talán én leginkább hozzátettem, az a kapcsolat. Pedig a kapcsolatteremtő képesség nem magamtól van. Fiatalon kuka voltam, egy magába zárkózó ember, nem volt rám jellemző a kapcsolatteremtés, a kommunikáció. A fokolár közösségből hozok egy teljesen másfajta viselkedést, és ezt vittem be a munkahelyre is. A kapcsolaton rengeteg múlik. A városoknak el kell készíteni, megújítani a zajtérképet. Ehhez nekem kapcsolatban kell lennem az ott ezzel foglalkozó emberrel, úgy, hogy fogékonnyá és elkötelezetté váljon az ügyért. Van, ahol sikerül, van, ahol meg abszolút nem. Jelenleg az a szörnyű, hogy az utóbbi két évben mindenhez engedélyt kell kérni. Nekem a halálom, hogy nem tudok mozogni. Megkérdezik, miért mennék oda. Nem tudom, miért, azért, hogy beszélgessek vele, hogy megnézzem, hogy mi történt a városban. Amikor ott vagy a helyszínen, akkor derül ki, hogy mi a helyzet.

Az évente, kétévente megrendezett nemzetközi Internoise konferencián 2016-ban az első előadó, egy, a témával 30 éve foglalkozó újságíró a hangok fontosságáról, szükségességéről tartott előadást. A záró mondata így hangzott: „A legjobb zajcsökkentés jóban lenni egymással”. Teljesen igaza van, nemcsak személyekre vonatkozóan, hanem intézményekre is. Nagyon sok környezeti javulást el tudunk érni azáltal, ha beszélünk egymással.