Csak Egyet: személyre szóló figyelemmel a hajléktalanokért

A Csak Egyet Szolgálat nappali melegedője Budapesten az Izabella utcában található, egy tágas alagsori helyiségben. A piros pinceajtón áthaladva pár lépcsőfokot megyünk meredeken lefelé, és máris látszik a hívogató terem. Padok, asztalok szép rendben, tisztaság, és mivel mi már záróra után érkeztünk, csend fogadott – csak a takarítás, felmosás zöreje hallatszott, és a munkatársak halk egyeztetése a következő napok teendőiről. Amíg várakoztunk, végigböngészhettük a falakra kifüggesztett rajzokat, plakátokat, bibliai idézeteket. Sok rajzot a hajléktalanok készítettek. Az igehelyek pedig mind arra emlékeztettek, hogy Isten végtelen szeretettel és irgalommal egyengeti az ember útját. A kollégákkal való tanácskozás után a Szolgálat vezetője rögtön behívott az irodába, baráti közvetlenséggel felajánlotta, hogy tegeződjünk, és az egész beszélgetés alatt derűs mosoly ragyogott az arcán.

Mikor és hogyan indult a Csak Egyet Szolgálat?

Tulajdonképpen egy frusztrációval indult. 2007-ben a budapesti városmisszió alkalmából sok eseményt szerveztek, nagy tömegek vettek részt a katolikus egyház evangelizációs alkalmain. Az öt gyerek mellől én is eljutottam egy ilyen alkalomra, és ahogy mentem be a Bazilikába, szinte át kellett lépkednem a hajléktalanokon. Szöget ütött a fejemben ez az ellentmondás: mi ájtatosan megyünk be imádkozni, ők pedig ott fekszenek a lépcsőkön, és igazából nem törődik velük senki. A Bazilikában ülve ezen gondolkodtam. Az egyetemi tanulmányaimból is tudtam, és a közösségünknek, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösségnek is az a missziós tapasztalata, hogy akikkel személyesen törődünk, és akik elhiszik, hogy értékesek, fontosak, Isten szereti őket, azokat könnyebb utána segíteni az életük rendezésében. Ott, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt a missziót valahogy ki kell terjeszteni a hajléktalanokra is, mert ők nem fognak bejönni maguktól a templomba. Közben hallgattam az angolul folyó előadást, és az „only one”-t meghallva beugrott a szolgálat neve is: Csak Egyet. Már logó is született a fejemben – mivel én főállású anyaként otthon voltam az öt cseperedő gyermekemmel, a férjem (Kunszabó Zoltán, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség egyik alapítója, szerk.) pedig sokat utazik a missziók ügyében, azt gondoltam, elmesélem az ötletet másoknak, és majd valaki elindítja az ügyet. Bárkinek mondtam, azt a választ kaptam: „Jaj, de jó, nagyszerű, csináld meg!”.

^{A cikk szerzője és a Csak Egyet Szolgálat vezetője}

Most már tudjuk, hogy „megcsináltad”. Mennyi idő telt el a gondolat és a megvalósítás között?

Imában meghívott rá a Jóisten, de én húzódoztam, hogy nem is tudom, hogy kéne, meg alkalmatlan vagyok rá. Három-négy évnyi imádság és kutatómunka kellett az elindításához. Először csak egy kis szobáért kilincseltem egyházi berkekben, a kezdet a ma is létező imapár szolgálat volt, hiszen tudtam, hogy

aki bajban van, akinek nincs háttere, annak már az a tudat is segítség, hogy valaki érte imádkozik minden nap.

Eleinte kb. 35 fővel csináltuk, Teréz anya nővérei adták a helyet, a havi találkozókra otthonról vittük az ennivalót, némi csemegét. Ez már az intézményesülés előtt is működött éveken át.

Mit szólt a családod, amikor megszületett benned a vágy erre a szolgálatra?

Én a gyerekkori érintettségem miatt fordulok különösen nagy szeretettel ezek felé az emberek felé, és ezt a családom is tudja. Mindig voltak körülöttünk szegények, akiket felkaroltunk, esetenként be is fogadtunk. Nekik ez a természetes. Amikor jött ez az ötlet, ők is elfogadták, és támogatták. Az öt gyerekünkből három dolgozott is itt alkalmazottként. Van, amelyik papíron most is itt dolgozik, csak szülni ment el, gyesen van. Csak egy gyermekünk nem tud mit kezdeni a témával, de ő is nagyon büszke, hogy létrehoztuk ezt a helyet. Azt hiszem, ez egy ajándék, egy kegyelem, ha valaki elfogadással és szeretettel tud fordulni a hajléktalanok felé. Szerencsések vagyunk, hogy azon a területen dolgozhatunk, amire teremtve lettünk. A férjem pedig nemcsak támogatóm, hanem az ő személyében egy szupervízorom is van.

Miről álmodtál gyerekként, mi akartál lenni?

Mindig azt mondták, hogy legyek tévébemondónő, de én ezt nem akartam. Nem igazán találtam meg a hivatásom, több dolgot kipróbáltam, külföldön is laktam. Egyszer egy barátom azt mondta: „Panni, nem veszed észre, hogy mindig hajléktalanokkal beszélgetsz? Gyere, jelentkezzünk az ELTE-re!”. A rendszerváltozás környékén jártunk, első ízben indítottak az ELTE-n szociológiát, szociálpolitikát – nagy dolog volt oda bejutni. A vesztesek nyugalmával felvételiztem, és bekerültem. Életemben először élveztem, hogy tanulhatok. Közben férjhez mentem, születtek sorban a gyerekek, én meg évről évre azzal mentem be az egyetemre, hogy szülök, megint halasztok egy évet. Mivel az alapító évben kerültem be, a kedvemért mindig új lehetőségeket találtak ki, hogy el tudjam majd végezni az egyetemet, ha már nem szülök többet. Hét év négy hónap alatt megszületett az öt gyermekünk, és amikor a legkisebb is hároméves lett, akkor újra beültem az iskolapadba. 18 év alatt végeztem el az egyetemet, ösztöndíjjal Amerikában is jártam. Szociálpolitika és szociális munka posztgraduális képzéseken diplomáztam. Sokat gondolkoztunk közösen az ellátó rendszerekről, köztük a hajléktalanellátásról, és szakmailag is megalapozottnak érzem a személyes törődés igényének rendszerét. Úgy érzem, ez egy aranybánya, ahol én most vagyok. Ha néha soknak is érzem a terheket, akkor is feltölt ez a hely és az emberek, szeretek itt lenni. Egyik kollégám csináltatott céges pólókat és pulcsikat, ezzel a felirattal: „Mindenre van erőm Krisztusban”.

^{Azt hiszem, ha elfáradok, ez a válasz.}

Mi a legnagyobb veszteség, amit egy hajléktalan lelki vagy fizikai síkon megélhet, és mi a legnagyobb nyereség, amit itt megkaphat?

Egy embernek – ha hajléktalan, ha nem – az a legnagyobb vesztesége, hogy nem kell senkinek. Az a tudat, hogy nem hiányzom. Hogy észre sem veszik, ha az utcán összeesem, és meghalok.

Mindenkinek alapigénye, hogy szeressék. Mindnyájan szeretetkoldusok vagyunk.

És épp ezért vagyunk mi itt gazdagok, mert ezt a szeretetet megadhatjuk az embereknek. Hivatalosan is megtehetjük, hogy itt hirdetjük az evangéliumot, ami óriási dolog. Ez a legnagyobb nyereség.

Megnevezhető valami közös gyökér, ahonnan eredeztethetők a veszteségeik? Ahonnan már csak lejtmenet van számukra?

A közös pont az, hogy nincs háttér. Nincs motiváció, úgy érzik, nincs miért küzdeniük, nem kellenek senkinek. Ezért is lett a könyvünk címe a Senki gyermekei.

^{A kereszt alatt le lehet ülni imádkozni.}

Ti értük is imádkoztok. Honnan értesülnek erről a lehetőségről?

Van két mentálhigiénés szakemberünk (egy szerzetesnővér és egy háromgyerekes anyuka), ők felelnek a lelki tartalmú szolgálatokért, a terjesztésért és vannak szórólapjaink is. Eleinte úgy ment, hogy akiért imádkoztak, elmondta másoknak is, de hamar nyilvánvaló lett, hogy kell egy központ, ahova bejöhetnek, és ahol, ha szeretnék, órákig mesélhetik az életüket. Mert – visszakanyarodva az elejére – pont ez frusztrált engem: átlépünk közöttük, legfeljebb egy-két szót váltunk, de megyünk tovább, ők pedig ott maradnak a saját nyomorúságos életükkel. Ezért éreztem úgy, hogy

kell egy hely a missziónknak, ahol tanúságot tehetünk és szociális munkát is végezhetünk.

Kell ez a hely, mert ők nem jönnek be a templomba.

Ide elhozzátok nekik a liturgiát, szentségeket?

Sok lelki tartalmú eseményünk van: szentmise, szentségimádás, imaóra, dicsőítés, szentségekre való felkészítés, gyóntatás. Lehet atyákkal is beszélgetni, több egyházi személy is végez nálunk szolgálatot. Ez nagy felszabadító erővel hat azokra, akik évek-évtizedek óta hurcolnak lelki sebeket, bűnöket – itt le tudják ezeket tenni.

^{A szentmisén együtt vesznek részt a Szolgálat munkatársai és a vendégek.}

Hányan jönnek be az utcáról, és hány munkatárs dolgozik nálatok?

Évszakfüggő, de átlagosan naponta 130-170 hajléktalan jön be hozzánk. Tízen dolgozunk itt, és van egy öt fős kommunikációs csapatunk is. Azt gyorsan beláttuk, hogy intézményként kell működnünk, mert szükségünk van főállású munkatársakra.

Ha csak önkéntesekkel dolgozunk, nincs meg az állandóság, márpedig ez lényeges szempont.

A legkevesebb adminisztrációval járó, legegyszerűbb formát választottuk: nappali melegedőként funkcionálunk. Ez persze azért megtévesztő, ezzel is van bőven papírmunka: egyházi fenntartású, ugyanakkor állami feladatot ellátó szociális intézmény vagyunk, meg kell felelnünk különböző személyi és tárgyi feltételeknek. Először a Jó Pásztor Nővérek fogadtak, úgymond, lelkileg örökbe, az ő nevük alatt nyithattunk ki 2011-ben, de azután, hogy Erdő Péter bíboros úr a közösségünknek önálló jogi státuszt adott, 2012. november 1-jétől a férjem és az általa alapított Új Jeruzsálem Katolikus Közösség lett a fenntartónk. Nekünk olyan ez a hely, mintha a gyermekünk lenne. A hatodik gyermekünk.

Ez a hely inkább szolgálat, nem munkahely. Persze munkahelyként működünk, van munkarend, időbeosztás, fizetés, de aki a lelkiségével nem tud azonosulni, előbb-utóbb elmegy. Nehéz ezt hosszú évekig csinálni, én vagyok az egyetlen, aki a nyitás óta itt dolgozik. Ide mindennap megújulva kell jönni, ha valaki idegesen szól hozzánk, nekünk akkor is szeretettel, határozottan, de Isten féltő szeretetét közvetítve kell válaszolnunk. Az itt dolgozók mind hiteles, elköteleződött emberek, mintegy negyven százalékuk korábban a vendégünk volt.

Vendég?

Igen, mi így hívjuk a betérő hajléktalanokat, ezzel is méltóságot adunk nekik, megbecsülést fejezünk ki.

Ez egy fontos alapvetés. Hogyan tudjátok nekik visszaadni az elveszített önbecsülést, perspektívát, célt, bizalmat?

Először is a jelenléttel, azzal, hogy itt vagyunk nekik. Ha valaki idegesen jön ide, mi akkor is tisztelettel, szeretettel fogadjuk.

Mondj, kérlek, pár szót ennek a menetéről! Láttam kiírva, jó tudni, hogy nyolctól kettőig vagytok nyitva.

Van egy biztonsági őr, ő engedi be az embereket. A vendégek belépéskor fertőtlenítik a kezüket, aztán a recepcióhoz mennek regisztrálni, és csak utána kaphatnak teát, reggelit.

^{Mindig hosszú a sor. Van, aki nyitás előtt fél órával már a bejáratnál várakozik.}

Ti vendégeknek hívjátok őket. És ők saját magukat? Használják a hajléktalan szót?

Változó. Van, aki kikéri magának, és azt mondja, „Nem vagyok olyan, mint ezek”. Van, aki azt mondja, most egy kicsit bajban van, és 40-50 százalékuk lakásból jön le, lakhatási szegénységben él. Tehát

vagy rezsit fizet, vagy eszik. Vagy például beteg, és gyógyszerre is kell a pénz

– akkor hiába van egy szép lakása, ha nem tudja kifizetni a költségeit.

Előfordul, hogy akik itt találkoznak, egymásnak segítenek?

Ritkább esetben segítenek, viszont gyakran bántják egymást. Aki bajban van, az nem tud egészségesen gondolkodni. Ezért van szükség arra, hogy mi határozottak legyünk, és nagyon figyeljünk – ha kell, így meg tudjuk védeni egyiket a másiktól. Ebben segít a kamerarendszer is. Sok kör kell ahhoz, hogy megnyíljanak felénk, hiszen akik idejárnak, bajban vannak. Szerhasználók, börtönviseltek, prostituáltak, alkoholisták… Vagy korábbi állami gondozottak. Olyan is van, aki már háromgyerekes apa volt, amikor beteg lett, és a skizofrénia miatt el kellett hagynia a családját, sokáig az utcán élt. Sok történet van, sok keserűség és elutasítottság – ilyenkor a társadalom felől sem az sugárzik feléjük, hogy „Hú, de értékes vagy!”.

Milyen egy lelki foglalkozás? Hogy tudjátok bennük azt erősíteni, hogy ők értékesek?

A missziós alkalmainkat feltűnő helyen, középen tartjuk – mindenki hallhatja, aki itt van.

Ha valaki messze ül, és nem akarja hallgatni, mert nem érdekli, akkor is eljut hozzá valami, és szép lassan megnyugszik, leér a szívébe a béke.

Na, akkor már azt mondja, hogy jó, nézzük meg, mit lehet kezdeni az életemmel. Nagyon komoly folyamat ez. Meg kell szelídíteni az embereket. Sokszor az összes kolléga több évnyi türelme kell hozzá. Ezért sem könnyű itt dolgozni. Azok a kollégák bírják jobban, akik korábban vendégek voltak. Több ilyen munkatársunk is van. És van, aki már szépen rendbe hozta az életét, dolgozik, és visszajár az imaalkalmainkra. Ez egy megtartó közösség. Van olyan is, aki a Karolj fel! programunk segítségével találta meg a helyét, annyira, hogy a gyerekei és a munkája mellett estin tanul, idén fog érettségizni, és mentálhigiénés asszisztens szeretne lenni.

^{Mindenkinek jól esik egy tál meleg étel.}

Milyen korúak a betérő vendégek, milyen a férfi–nő arány?

Egyre több a férfi, most már 80 %. Korábban háromnegyedük férfi volt, egynegyedük nő.

A nők tovább küzdenek, hogy megoldják a nehézségeiket?

Nehéz általánosítani, inkább a nehézségtől függ, vagy attól, mi a szenvedélybetegségük. A nőknek annyival könnyebb, hogy ők egy férfi mellett védelemben vannak. Az utcán látott legkirívóbb esetek olyan hajléktalanok, akik be se mennek egy nappali melegedőbe. Aki ide büdösen, ápolatlanul lejön, azt rendbe szedjük, és eljut egy olyan szintre, hogy nem zavarja már a környezetét.

Akik napközben idejönnek, hol töltik az éjszakát?

A Covid előtt kb. 90 százalékuk lakhatási szegénységben élt, vagy befogadta egy távoli családtag vagy szállóra mentek – mindenesetre volt fedél a fejük felett. A 2020–21-es „Maradj otthon!” időszak megfordította az arányt: 90 százalék az utcán lakott. Nem engedték vissza: se ki, se be. Akkor hálózsákokat gyűjtöttünk nekik. Most nem ennyire rossz az arány: kb. egyötödük van utcán.

Mit ajánlasz azoknak, akik hajléktalannal találkoznak az utcán? Én ma épp a bolt bejáratánál láttam valakit kéregetni. Kifelé jövet ennivalót adtam neki.

Én is ezt szoktam. Ha van időm, megkérdezem, mi van vele, hogy van. Nekem az a vesszőparipám, hogy nagyon jó, ha segíteni akarunk, de senki se tegye a maga szakállára. Hívjuk fel a diszpécser szolgálatot, kérjük meg, hogy értesítsék a helyi családsegítőt vagy a körzeti szociális munkást. A szociális munkás tudja, mit kell tenni, elkéri a papírjait – van, hogy már ekkor összeomlik a megható történet, amivel kéregetett. Amikor látja, hogy a szakember érte van, segíteni akar, akkor elkezd együttműködni. A jó segítésben van egy kis szigorúság: sokszor az a nagyobb szeretet, ha nem adok rögtön. Ha adok, és ehhez hozzászokik, hospitalizálódik és nem tud küzdeni.

Hogyan tudunk segíteni, egyénileg hogy támogathatjuk a munkátokat?

Imával, a zsebnaptárunk megvásárlásával, pénzadománnyal – a honlapunkon feltüntettük a lehetőségeket. Egyre nehezebben finanszírozzuk azokat a szolgáltatásokat, amiket a városban csak mi nyújtunk a hajléktalanoknak: itt kaphatnak gyógyszert, vitamint, zöldséget, gyümölcsöt. Minden hónapban hatvan-hetven tétel van: táblázatban vezetjük, és „örökbe lehet fogadni” akár csak két csomag zsebkendőt vagy például egyhavi eldobható borotvát. Ennek a programunknak a Fogadj örökbe egy tételt! nevet adtuk, és minden megtalálható róla az új, informatív honlapunkon “Élelmiszer”, “Gyógy- és tisztálkodószer”, “Tisztítószer” kategóriák alatt.

Az imaszándékokat (a vendégekét és a kollégákét is) az itt dolgozó nővér szokta összeszedni, és elküldi különböző közösségekbe meg az esztergomi szemináriumba is a kispapoknak. Az imának nagy ereje van. Sokszor voltunk már nagy bajban, most se tudjuk pontosan, hogy anyagilag bírni fogjuk-e ezt a fűtési szezont. Hisszük, hogy ha Isten úgy akarja, akkor nyitva maradunk.