Elkísérni, amíg lehet – egy pakisztáni fiú története

Olvasási idő: 5 perc

Az elmúlt években Trieszt is része lett a migráció úgynevezett „balkáni útvonalának”. Gyermekes családok, fiatal fiúk érkeznek olyan országokból, ahol háború dúl, üldöztetés éri őket, vagy ahol éheznek, nincs munka. Mindannyian a jobb jövő reményében kelnek útra. A legtöbben nem terveznek sokáig a városban maradni, csak addig, amíg beadják a tartózkodási kérelmüket. Gyakran azonban ez az idő megnyúlik, és kénytelenek bizonytalan, emberhez nem méltó körülmények között élni.
Egy év telt el azóta, hogy a Karitászon keresztül a helyi egyház elindított egy kezdeményezést, amelyet azonnal felkaroltak a világi és vallási egyesületek, valamint sok jó szándékú ember, akik „nem fordítják el a fejüket”. Egy plébánia helyiségeiben megnyílt egy menedékhely, egy éjjeli szálláshely, afféle „sürgősségi” azok számára, akik több hétnyi vagy hónapnyi gyaloglás után kimerülten megérkeznek Triesztbe. Itt legalább néhány napra ételt és ágyat kaphatnak. A püspök felhívására a Fokoláre Mozgalom helyi közössége is cselekvésbe fogott.
Rövid időn belül többen is felfedeztük, hogy az érkezőknek nemcsak ételre van szükségük, hanem arra is, hogy meghallgassák őket, mert ez teremt kapcsolatokat. A nyelvi akadályok ellenére is sikerül megértenünk egymást: sok vendég beszél angolul, néha pedig elég egy mosoly, egy barátságos gesztus…
Miután megkapták az engedélyüket, sokan folytatják az útjukat, de előfordul, hogy kapcsolatban maradunk a telefonon keresztül, és így határokon átívelő kapcsolatok születnek. Van, akiknek engedélyezik, hogy Triesztben maradjanak, őket igyekszünk különféleképpen támogatni: olasz nyelv tanításával, munkakereséssel és lakhatás biztosításával.

Egy pakisztáni fiú

Egy reggel, nem sokkal a menedékhely zárása előtt megérkezett Qadir, egy pakisztáni fiú, aki már néhány hónapja egy sátorban lakott egy romos épület második emeletén, a vasútállomás közelében. Sok más ember él ott, rendkívül rossz higiéniai és szociális körülmények között. Qadir arca fel volt dagadva, nehezen beszélt, és alig kapott levegőt. Próbáltuk kideríteni, mi történt vele, és tőle telhetően elmondta, hogy amikor a sátrához akart menni, egy keskeny lépcsőn megcsúszott, és elesett. Összenéztünk a többiekkel: szerintem komolynak tűnt a dolog, ezért azt javasoltam, hogy vigyük orvoshoz. A többiek haboztak, ezért felajánlottam, hogy én magam kísérem el a kórházba, ettől pedig ők is megkönnyebbültek. Qadir is beleegyezett.
A sürgősségin elsőre nem volt túl barátságos a fogadtatás, de ezt teljesen meg is értem: rengeteg ember fordul meg ott, és nem minden eset sürgős. Mégis éreztem magamban az erőt, hogy helyette is kérjek mindent, amire csak szüksége lehet – hiszen ő most az én felebarátom. A recepción dolgozó angolul tett fel neki néhány kérdést, Qadir pedig nehezen, de válaszolt. Az ápolónő továbbra is bizalmatlan volt, talán nem hitte, hogy komoly a baj. Ekkor megdicsértem az angoltudását – erre ő szerénykedett, de végül elmosolyodott, és mintha megtört volna a jég… Aztán kiderült, hogy Qadirnak eltört az állkapcsa, és műtétre van szüksége.

Befogadó otthon

Ezután akár el is mehettem volna, hisz már az Atya és az orvosok jó kezében volt. Mégis, eszembe jutott, hogy az ő helyében én örülnék, ha valaki várna velem. Ezért úgy döntöttem, maradok, és közben megérkezett egy önkéntes asszony is a Sant’Egidio közösségből. Qadirt sikerült elhelyezni a befogadó otthonban a műtétig. Valaki elment a sátrához a kevés holmijáért, de csak a papírjai voltak ott. Ezért elindult egy segítőlánc, és mindenféle támogatás érkezett neki.

Egy nap, azzal az ürüggyel, hogy viszünk neki valamit, a menedékhely két segítőjével, Giovannival és Davidéval ellátogatunk hozzá a befogadó otthonba. Soha nem felejtem el, milyen örömmel fogadott minket: megterített egy asztalt, a lehetőségeihez mérten a legjobban akart minket vendégül látni. Bár az állkapcsa rögzítve volt, próbált beszélni, mesélt magáról és érdeklődött rólunk is.

Családias légkör alakult ki az asztal körül, a lakók jöttek-mentek, és mindenféle ember megfordult közöttünk: így az emberiség egyfajta mintája képeződött le, és mindig leült közénk valaki, aki meghallgatásra vágyott.

Eljött a műtét napja – minden rendben ment, de hosszú lábadozás következett. Elkezdtük tervezgetni, hogy miként segítsünk neki, de Qadir közölte, hogy a testvéréhez szeretne menni, aki egy másik városban él és dolgozik. Én az állapota miatt nem gondoltam ezt jó ötletnek, és meg is mondtam neki, de pár óra múlva írt, hogy már úton van. Csalódott és szomorú lettem, és nem értettem a döntését. Nem tudtam, visszajön-e a kezelésekre, de a legfontosabb az volt, hogy érezhette: körülveszi az Atya és a testvérek szeretete.

Csalódottság

Aztán Qadir visszatért a városba, és észrevettem, hogy csalódott, mert a testvérével tervezett munkalehetőség meghiúsult. Hetek teltek el a lábadozással, sok orvosi vizsgálattal és külön figyelni kellett az étkezésére. Továbbra is figyeltünk rá, és találkozásaink során egyre szorosabb barátság alakult ki közöttünk, közösen gondolkodtunk a tervein.

Mesélt a családjáról, és arról, mennyire olasznak érzi már magát. Egy nap megmutattam neki, hol van a mecset, hiszen muszlim. Ő azonban azt felelte, hogy nem jár oda, inkább ott imádkozik, ahol épp van. Néha beszélgettünk Istenről, az imádságról, és elmondtam, hogy másokkal együtt imádkozunk érte. Hosszú idő után Davide, aki újra találkozott vele a befogadó otthonban, segített neki önéletrajzot írni, és rövid időn belül Qadir újra munkát talált, és ezzel lakhatást is. Minden rendeződni látszott.

Lejárt engedély

A valóság azonban másképp alakult: pár hónap múlva jelezte, hogy lejárt a tartózkodási engedélye, mert nem újította meg időben, így elvesztette a munkáját és a szálláshelyét is. Utánajártam, és megtudtam, hogy az engedély hosszabbítására van egy hivatalos eljárás, amelyet követnie kell, ő viszont ezt elutasította. Meghívtam egy kávéra, hogy beszéljünk erről közösen Robertóval, egy barátommal, akivel osztozunk az egység ideáljában és a befogadás tapasztalatában. Végighallgattuk Qadirt, majd újra javasoltuk neki az eljárást, és elkísértük egy segítő szervezet jogászaihoz.

Egy este felhívtam: a hivatalban még mindig nem hosszabbították meg az engedélyét, de kapott egy új időpontot. Meghallgattam, és próbáltam eggyé válni vele a csalódásában és kétségbeesésében. Megértettem, milyen nehéz neki követni a hivatalos utat. A végén elnézést kért, megköszönte a támogatást, és elköszöntünk egymástól. Két nappal később olyan üzenettel hívtak telefonon, amelyet soha nem akartam volna hallani: az Audace móló közelében a tengerben megtalálták egy migráns holttestét, és az elhunyt Qadir volt. Nehéz volt elfogadni ezt a valóságot, és nem is próbáltam vizsgálni az okokat és a miérteket – csak hatalmas űr és mély szomorúság töltött el.

Megértettem, milyen fontos volt számomra, hogy megismerhettem Qadirt, és hogy egy darabig együtt haladtunk az úton.

Találkoztunk, és néhány perc alatt összefonódott a történetünk, minden különbség ellenére. Az elmúlt hónapokban egészen elfelejtettem, hogy én voltam az, „aki megmentette az életét”, ahogy ő fogalmazott. A családom részévé vált. Remélem, hogy sok más emberrel együtt reményt adhattunk neki arra a jobb világra, amely most már valósággá vált számára.