ENSZ 30. éghajlatváltozási konferencia: mit ért el és mit nem?

Olvasási idő: 5 perc

Az ENSZ 30. éghajlatváltozási konferenciáját (COP30) Brazília Belém do Para nevű városában rendezték meg idén novemberben. A találkozó szimbolikus és geopolitikailag stratégiai mérföldkőnek bizonyult a nemzetközi klímapolitikában. Jelentőségét nemcsak az adta, hogy az amazóniai térség szívében, a bolygó éghajlatszabályozásának egyik központi régiójában tartották, hanem az is, hogy megerősítette Brazília szerepét mint a fejlett országok és a feltörekvő gazdaságok közötti kulcsfontosságú közvetítő. Az amazóniai helyszín megtörte azt a hagyományt, amely szerint a klímakonferenciákat a kérdéskör ökológiai gyökereitől távoli globális nagyvárosokban tartják; ezzel közelebb hozta egymáshoz a tudományt, a politikát, a hagyományos közösségeket és a környezetdiplomáciát, és elősegítette az éghajlati párbeszéd „területhez kötését”.

Míg a média elsősorban a közismert témákra, például az erdőirtás teljes megszüntetésére vonatkozó vállalásokra és a klímafinanszírozásra összpontosított, számos mélyreható strukturális előrelépés alig kapott figyelmet a nemzetközi és olasz sajtóban, ezzel korlátozva a konferencia eredményeiről és összetettségéről alkotott közvéleményt.

Strukturális és diplomáciai előrelépések: túl a retorikán

A diplomáciai eredmények között kiemelkedik a veszteségek és károk kezelésére szolgáló külön alap működési kereteinek finomítása. Most először lettek rögzítve a technikai jogosultsági feltételek, a klímasebezhetőség mérésének paraméterei, valamint a regionális tudományos bizonyítékokon alapuló végrehajtási irányelvek. Ezek az új mechanizmusok lehetővé teszik a történelmileg sérülékeny országok; különösen a kis szigetállamok és az amazóniai népek számára, hogy kiszámíthatóbban és kevesebb egyoldalú, aszimmetrikus megállapodástól függve férjenek hozzá a támogatásokhoz.

A COP30 előmozdította a nehezen szénmentesíthető ágazatok, pl. az acélipar, az óceáni hajózás, a légiközlekedés, a műtrágyagyártás és az intenzív mezőgazdaság szabályozásáról szóló tárgyalásokat is. A megállapodások meghaladják a pusztán önkéntes vállalásokat, és közelítik a magánszektor stratégiáit a kormányzati, ellenőrzött klímaegyezményekhez. Emellett megerősítették a globális metáncsökkentési tervet is: a mezőgazdasági metánkibocsátás mérséklésére vonatkozó új vállalások és a kötelező független műholdas monitorozás jelentősen csökkentik a kibocsátások alulbecslésének lehetőségét.

Jelentős előrelépés emellett az őslakos népek, a helyi kutatók és a hagyományos közösségek technikai tárgyalásokba való bevonása, nem csupán reprezentatív résztvevőkként, hanem valódi döntéshozói partnerekként. Ez a döntés ismeretelméleti és politikai fordulatot jelez előre, azt, hogy felismerték, hogy a hagyományos ökológiai tudás nem kiegészítő összetevő, hanem az alkalmazkodási és természetvédelmi stratégiák alapvető iránytűje a trópusi ökoszisztémákban.

A konferencia emellett megszilárdította az Amazóniai Klímakormányzati Szövetséget, amely Brazíliát, Kolumbiát, Perut, Bolíviát és Francia Guyanát fogja össze az adatok harmonizálása, a monitorozási rendszerek integrálása és egységes ökológiai zónarendezési protokollok kialakítása érdekében. Ez csökkenti a régión belüli diplomáciai törésvonalakat, és globális mintává válhat.

Végül, a fenntartható termelési láncok terén is történt előrelépés, különösen az őshonos erdőkön alapuló biotechnológia, az ökológiai helyreállítás és az alacsony kibocsátású piacokhoz kötődő fenntartható halgazdálkodás területén – noha ezek az eredmények még korai fázisban vannak, és erősebb nemzetközi szabályozásra van szükség.

Tartós korlátok

A sikerek mellett a konferencia számos megoldatlan strukturális problémát is felszínre hozott. A történelmileg legnagyobb kibocsátók továbbra is elkerülték a kötelező pénzügyi vállalásokat, és jövőbeli, nem kötelező erejű célokra építették narratívájukat. A fosszilis energiahordozók kivezetéséről szóló vita sem hozott valódi „phase-out” (kivezetési) megállapodást; csak enyhébb, „phase-down” (csökkentési) jellegű megfogalmazások születtek, amelyek jól tükrözik a nagy olajtermelő országok politikai súlyát.

Erősödött a természet pénzügyi eszközzé alakításának trendje is, különösen a megfelelő átláthatósági, ökológiai audit- és társadalmi-környezeti integritási kritériumok nélküli karbonkreditek terjedésével. Ez a folyamat a greenwashingot erősíti – vagyis azt, hogy valamit környezetbarátként tüntetnek fel, pedig valójában nem az –, és a környezeti terheket döntően a Globális Délre hárítja.

A média által elhallgatott témák: a COP30 rejtett céljai

Noha a nyilvános párbeszéd főként a csökkentésre, a finanszírozásra és az erdőirtás teljes megszüntetésére fókuszált, a háttérben – zárt üléseken, melléktárgyalásokon, kétoldalú egyeztetéseken – több, a jövőre nézve döntő, ám kevéssé átlátható tárgyalási folyamat zajlott.

1. A biológiai erőforrások kutatása és az amazóniai genetikai adatok privatizációja

Folyamatosan haladnak előre azok az egyeztetések, amelyek az amazóniai genetikai erőforrások – köztük erdei mikrobiomok és bioipari molekulák – kitermelését, katalogizálását és szekvenálását célozzák. Ezeket sok esetben az ENSZ hivatalos tárgyalási keretein kívül írják alá, ami viszont több kockázattal is jár:

– a szabadalmak esetében nem jelenik meg az igazságos haszonmegosztás,
– a genetikai adatbázisokat privatizálják,
– a rendkívül sokszínű ökoszisztémával rendelkező országok technológiailag ki lesznek szolgáltatva gazdagabb tárgyalópartnereiknek.
Mindez a tudományos gyarmatosítás új formáját vetíti előre, ahol a biodiverzitás lesz a nyersanyag, míg a szellemi tulajdon a technológiai nagyhatalmaknál koncentrálódik.

2. Tengeri geomérnökség és a mikroalgák manipulálása a klímaváltozás enyhítése érdekében

Megvitattak több, az óceánok vas- és tápanyag utánpótlására, valamint a mikroalgák genetikai manipulálására irányuló, a szén-dioxid megkötését célzó projektet, de ezt is többoldalú felügyelet nélkül. Az ilyen beavatkozások eredményei a következők lehetnek:

– ellenőrizhetetlen algavirágzások,

– regionális elsavasodás és oxigénhiány,
– a szénmegkötés bizonytalan tartóssága,
– a tengeri klímamanipuláció esetleges katonai alkalmazása.
A szabályozás hiánya egyoldalú, kontrollálatlan kísérleteknek nyit teret.

3. Energiaátállás kontra amazóniai területi jogok

A „tiszta energia” címkével igazolt projektek könnyen eredményezhetik:

az őslakos és hagyományos közösségek kiszorítását,
új környezeti áldozati zónák kialakítását,
a jövedelmek multinacionális cégek kezében való koncentrálódását.
Az átállással a kőolaj-kitermelés logikájának újragyártását kockáztatjuk: a nyersanyag megváltozik, de az etika nem.

4. Diplomáciai törésvonalak a Globális Délen belül

A COP30 során több belső konfliktus is megjelent:

Ebből kitűnik, hogy az éghajlati diplomácia mára nem csupán Észak–Dél, hanem Dél–Dél törésvonalak mentén is polarizálódik; ez pedig gyengítheti a történelmileg nagy kibocsátó országokra gyakorolt nyomást.

Rendszerszintű következmények

Mindezek a folyamatok mély geopolitikai átalakulást jeleznek:

– az éghajlati hatalom eltolódását a rendkívül sokszínű ökoszisztémák felé,
– a biológiai sokféleség pénzügyi értékének felismerését új gazdasági lehetőségként,
– a technológiai függőség kialakulását a klímaadatok és -algoritmusok révén,
– a Dél–Dél együttműködés lehetséges szétesését.

Záró gondolatok

A COP30 jelentős előrelépéseket hozott, megerősítette Amazónia szerepét az éghajlati diplomáciában, és a helyi tudást globális politikai folyamatok részévé tette. Ugyanakkor továbbra is nyitva maradtak a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének, a méltányos finanszírozásnak és a természet további piacosításának fontos kérdései.

A konferencia valódi öröksége attól függ majd, sikerül-e a területi szintű részvételt konkrét, végrehajtható, ellenőrizhető és társadalmilag igazságos intézkedésekké alakítani – független ellenőrzéssel, átlátható döntéshozatallal, valamint a hagyományos közösségek, a civil társadalom és a tudományos közösség érdemi bevonásával.