Friss hírek Kárpátaljáról: Molnár Katalint kérdeztük

Noha még mindig a legtöbb hír az ukrajnai háborúról szól, lassan mintha hozzászoktunk volna a gondolathoz, hogy a közvetlen közelünkben nap mint nap emberek halnak meg. Ti, akik ott éltek a mindennapokban, hogy tapasztaljátok, meg lehet szokni a háborút?

Mi az országnak azon részén élünk, ahol még nem tapasztaltuk a saját bőrünkön a bombarobbanások és a nyílt harcok hatását. Adja Isten, hogy ne efelé haladjunk, hanem a tartós béke felé. Légiriadó viszont már Kárpátalján is régóta van, a legtöbb eddig a napi négy volt. A menekültekkel való találkozások és a velük való beszélgetések alapján azt mondom, ahhoz, hogy bombarobbanások között élj, nem lehet hozzászokni. Ahhoz, hogy egy háborús országban élj, ahhoz igen, mert az Élet mindennél erősebb.

Ma reggel (május 4-én) azt olvastam, hogy Kárpátalját is érte rakétatámadás. Jelen van a félelem az életetekben?

Éppen egy körúton voltam három karitászos társammal – adományokat vittünk három településre – amikor hazafelé a kisbuszban értesültünk a történésről. Hát megfagyott hirtelen a levegő. Szembesültem azzal, hogy egy ilyen hír felszínre hozza a mélyben egyébként is ott élő tehetetlen neheztelést a háborút kezdeményező másik nemzet iránt. Mit tudsz ilyenkor tenni? Ez nem a magyarázatok, értékelések, eszmefuttatások ideje. Ez a csend, a másik ember melletti közelség, a konkrét szeretet, az irgalmasság ideje. Én akkor a csendet választottam…

A félelemmel kapcsolatban János első levele jut eszembe: „A szeretetben nincs félelem.” Ha a félelem vezérelne minket, akkor nem maradtunk volna Ukrajnában. Természetesen nem vagyunk egyformák, különböző módon reagáljuk le a minket ért hatásokat, és ezt a másságot tiszteletben kell tartanunk egymásban. Az egyikünknek például gyerekkorából még elevenen élő emlékei vannak a szerb-horvát háborúról, az óvóhelyen töltött órákról. S bár ő nagyon bátor, ezek az emlékek meghatározóak. Én személy szerint a családomban hallottam a háborúról, a szüleim, nagyszüleim élték át, rajtuk keresztül „nem idegen” valóság. Két másik fokolártársamnak, akik nyugati társadalomban, szabadságban nőttek fel, több minden érthetetlen és élhetetlen volt az elején. De mostanra elmondhatom, hogy ez a helyzet minket is jobban eggyé kovácsolt, és tudjuk, a Jézusban megélt egység nagy erő.

Gondolom továbbra is érkeznek a háborús országrészből a menekültek hozzátok. Mit mesélnek? Mi a helyzet Kelet-Ukrajnában?

Igen, érkeznek, bár most már kevesebben, és többen már visszatérnek az otthonaikba. Kárpátalja lakossága 390 ezer menekülttel gyarapodott, ami nagy feladatot rótt az itt élőkre, de óriási szeretettel, szolidaritással megbirkóztak vele. Az általam ismert családok mindegyikénél laknak vagy laktak elmenekülni kényszerült családok. Ez azt jelenti, hogy mindent közösen használnak: a konyhát, a fürdőszobát. Sokszor ők maguk összébb húzódtak, hogy helyet adjanak nekik. És nem minden esetben volt ismerős vagy valakinek az ismerőse a befogadott család. Mi is együtt éltünk egy hónapot a Bila Cerkvai közösségünkből jött két társunkkal és egy Berdicsivből jött családdal. Így elmondhatom, tudom, mit jelent ez a hétköznapokban. De valahogy egyikünkben sem merült fel a gondolat, hogy nagy áldozatot hozunk. Természetes volt megosztani velük a konyhát, az ételt, a tapasztalatainkat, az időnket, a kapott Gondviselést.

A nálunk élő család kislányával

Hogy mit mesélnek? Sok mindent lehet olvasni, hallani a hírekből, és ezek többnyire igazak.

A rakétatámadások, a bombák, az aknák, az atrocitások, a harcok, a kegyetlen bánásmód, a sok kioltott emberi élet – ez mind igaz.

Viszont sajnos a hírek célja sokszor a szenzáció, a figyelem felkeltése, vagy éppen kidomborítanak egy-egy olyan jellemzőt, ami annak az álláspontnak kedvez, amit az adott sajtóorgánum képvisel. Nem beszélve az információs háborúról, ami párhuzamosan zajlik.

De a személyes történetekben, amiket tőlük hallunk, nincs mit kételkedni. Akikkel találkoztunk, beszélgettünk a befogadó intézményekben vagy családoknál, vagy ismerősökön keresztül, egyértelműen félelemről, kétségbeesésről, fájdalomról, borzalomról, számoltak be, csak azok mértéke különbözött, attól függően, honnan menekültek el.

Egy alkalommal például egy kijevi ismerősünk feleségével és két lányával találkoztunk. A hölgy és lányai egy Kijev környéki városból menekültek el, amely ma már híres a megszállásról és az ott elkövetett atrocitásokról. Az apuka nem élt velük, de mindent megtett azért, hogy családját kimenekítse onnan. A hölgy elmondta, hogy beszálltak az autóba, a két lány hátul a bőröndök alá bújt, ő pedig elhajtott, és imádkozott, hogy még ha meg is lövik, képes legyen a gázpedálon tartani a lábát, hogy biztonságba helyezze 10 és 13 éves lányait. Miközben mesélték, újra átélték a történéseket. Azt is elmondták, hogy ők most itt biztonságban vannak, de vannak sokan abból a városból, akik nem tudtak elmenekülni, mert közben lelőtték őket.

Mi csak meghallgattuk őket, megkínáltuk vacsorával, adtunk nekik néhány dolgot, amit kaptunk, majd amikor közölték, hogy szeretnék elhagyni az országot, mondtuk nekik, hogy a nagy családunkban sokan vannak, akik készek fogadni őket. Visszakapták a reményt. Azóta már Írországban vannak, az ottani közösség nagy szeretettel fogadta őket.

Kérdezted, hogy mi a helyzet Kelet-Ukrajnában. Most ott éjjel-nappal folynak a harcok. Az elfoglalt településekről az ott élő embereket elhurcolják, és a helyükbe már elkezdték betelepíteni az embereket Oroszországból.

A pápa az egyik leghatározottabb követelője a békének. A legutóbbi interjújában azonban még ő is reménytelenségről beszélt. Bennetek, a körülöttetek lévőkben él még a remény, hogy belátható időn belül béke lesz?

Magunk körül azt látjuk, hogy a győzelembe vetett remény rendkívül erős a népben. Ennek van egyfajta szépsége és vonzása, amit szerintem az tud átélni, aki közöttük él. Ennek ellenére igen, a reménytelenség sokszor ott kísért bennünk és körülöttünk. Valahogyan úgy fogalmazódott meg bennem, hogy a remény táplálója a hit, szülőanyja a szeretet.

Egy reményvesztett embernek nem mondhatom, hogy remélj; ha nem hívő, nem mondhatom, hogy higgy.

De ha megtapasztalja a szeretet konkrét tetteit egy érkező adomány, egy jó szó, egy meghallgatás, egy befogadó, szerető közeg vagy bármi más formában, akkor újraéledhet a remény benne is, és bennünk is.

Hogy lesz-e béke belátható időn belül, azt nem tudhatjuk. Engem, és mondhatom, hogy minket nagyon segít az, hogy a béke nem egyenlő a háború befejeződésével. A béke már itt van, jelen van. Jézus most is így köszönt minket: „Béke veletek!” Erre akarunk fókuszálni.

A fokolárközösség tagjaival

Továbbra is érkezik elég adomány? Vagy lankad a segítőkészség? Mire lenne most szüksége az embereknek?

Igen, még érkezik az adomány, de már látszik, hogy a kezdeti lendület alább hagyott. A harcok dúlta vidékeken sok mindenre van szükség, Kárpátalja még elég jól ellátott, de az árak gyors ütemben emelkednek. Hosszú távú tervre van szükség, és jól összehangolt segítségnyújtásra. Éppen ezekben a napokban zajlik az európai karitászok találkozása, gondolom, hogy ez a kérdés is nagy hangsúlyt kap.

Nem rendült meg a hitetek abban, hogy az egység az idők jele?

Nem. Sőt! Egy ilyen drámai helyzet, amit az egész emberiség él szerte a világon, még inkább meghív minket, hogy az életünkkel tegyünk tanúságot róla. „Legyenek mindnyájan egy; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21) Ezek Jézus szavai, Jézus ezt kérte az Atyától. Ez a cél. A hosszútávfutásban a cél csak a célegyenesben látszik, előbb nem. Lehet, hogy még nagyon sok van hátra, lehet, hogy már túl vagyunk a félúton. Közben éjszaka is haladni kell előre, amikor csak néhány métert látunk. De a cél ott van!