Gyengéd simogatás a természet arcán

Április 22-én, a Föld napján számos előadásra és kezdeményezésre kerül sor. Ezzel a cikkel ahhoz járulunk hozzá, hogy olvasónk megálljon egy percre, és nulladik lépésként szemlélete átalakítására összpontosítson.

gyenged-simogatas-a-termeszet-arcan

A huszonegyedik században szinte nap mint nap aggasztó hírek érnek minket bolygónk állapotáról, és azokról az okfejtésekről, amelyek az emberi tevékenység eredményeképpen súlyos, vagy akár katasztrofális következményeket prognosztizálnak. Ki ne lenne tudatában, hogy a mai társadalom minden tagját felelősség terheli a Föld jövőéjért? Igyekszünk is megtenni a részünket: lekapcsoljuk a lámpát, elzárjuk a csapot, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, vagy épp – amikor csak lehet –, próbáljuk igénybe venni a tömegközlekedést.

 

 

 

 

Azt eddig is tudtuk, hogy a környezetvédelem nem lehet többé kizárólag egyetlen politikai mozgalom szólama, hanem közös ügyünk, melyből mindenkinek ki kell vennie a részét. Rá kell azonban ébrednünk, hogy az esetleges katasztrófa elkerülése közel sem az egyetlen motivációja a környezet iránti aggodalmunknak.

Ferenc pápa az Áldott légy kezdetű enciklikával az egyház tanításának részévé tette a teremtett világ védelmét. Egyben rávilágított, hogy keresztény hitünknek mindig is sarokkövét képezte az emberi személy és a természet kapcsolata, s e kapcsolat fontosságát most ismét figyelmünk középpontjába állítja. A környezet védelme, megőrzése és a fenntarthatóságra való törekvés keresztény hivatásunk szerves része.

 

 

Sergio Rondinara, a Sophia Egyetemi Intézet kozmológia és ismeretelmélet oktatója így ír: „a Föld felszínének átlaghőmérsékletét fél Celsius-fokkal lecsökkenteni – ez egy pusztán technikai probléma. De a kérdés, hogy én magam milyen kapcsolatban állok a természettel, mindig fenn fog állni, a felszíni hőmérséklettől függetlenül.”

 

Miért beszélünk ennyit az ember és a természet kapcsolatáról? Azért, mert ez az egyik sarkalatos pontja annak a problémának, amely továbbgyűrűzik a társadalom és az ökológia minden szintjére, és amely végső soron a környezeti válság okozója.

A történelem hajnalán ugyanis az ember kapcsolata a természettel élő és harmonikus volt.

Sem a vadászó-gyűjtögető életmód, sem a földművelés megjelenése nem avatkozott bele olyan mértékben a környezet egyensúlyába, hogy az visszafordíthatatlan változásokat okozott volna. Ekkor még ismertük az élővilág minden apró rezdülését: tudtuk, merre vonulnak az állatok, vagy hogyan kell egyensúlyban tartani a termőföldet.

 

A természettől való elidegenedés az ipari forradalommal és a tömeges városiasodással kezdődött, és a posztmodern társadalomnak a technológiától való szélsőséges függőségével teljesedett ki.

A városi ember már jellemzően nem tudja, miből van, amit nap mint nap elfogyaszt, vagy hogy hogyan és honnan kerülnek az élelmiszerek a bevásárlóközpont polcaira. Több információ jut el hozzá egy készüléken keresztül, mint az emberi kapcsolatok vagy a személyes megtapasztalás által. Az őt körülvevő világgal a kapcsolata gyakran a technológia valamely vívmányának közvetítésével valósul meg.

Belegondoltunk már abba, mivel járna, ha egy teljes napig nem vennénk kezünkbe az okostelefonunkat? Ha semmilyen készüléket nem használnánk, ami árammal működik?

A technológiától való függőségünket mi sem mutatja jobban, minthogy még ezek a sorok is – melyek végső soron az ember és a természet közötti óriási szakadék áthidalását célozzák – egy laptopon kerültek megírásra.

 

 

A környezeti válság jelentős részben etikai eredetű: a gondolati és vallási válság része. Igazi okát nem kereshetjük pusztán a széndioxid-koncentrációban vagy az egy főre eső vízfogyasztásban. A fő kérdés, hogy a természettel kapcsolatban is képesek vagyunk-e működésbe hozni magunkban a „helyes” és a „helytelen” megkülönböztetésének képességét. Akár az ipari fejlődésre, akár a technológiára gondolunk, a fő kérdés nem is a környezet igénybevételének mértéke, hanem a „hogyan”-ja. A hibát akkor követjük el, ha a természeti erőforrásokra úgy tekintünk, mint amihez jogunk van, amelyet mi birtokolunk, és amelyért senkinek nem tartozunk felelősséggel. A teremtett világra elsősorban szeretettel kell tekintenünk, mint ami a saját részünk, és amelynek mi magunk is része vagyunk.

 

A Chiara Lubich alapította Fokoláre Mozgalom lelkiségéből is sokat meríthetünk, hogy élőn tartsuk kapcsolatunkat a minket körülvevő világgal. A mozgalom tagjai elsődlegesen a békét, a párbeszédet és a felebarát szeretetét helyezik figyelmük és életük középpontjába. Azonban az alapító lelki hagyatékát jobban megismerve tudatára ébredünk, hogy az egység lelkisége magában foglalja nem csak az Isten és a személy, valamint az egyes személyek, hanem az egyes személyek és a természet közötti kapcsolatot is.

Chiara számára a végső rendező elv, a kapcsolat, ami összeköti egymással a dolgokat, és fenntartja a teremtett világot, a szeretet. 1949-ben így fogalmazott:

 

„[A dolgokat] a szeretet kötötte össze egymással, mind – hogy így mondjam – szerelmes volt egyik a másikba. A patak a tóba szerelemből ömlött, az egyik fenyő a másik mellé szerelemből nőtt. (17. §)

 

 

A földön minden szeretetkapcsolatban áll mindennel: minden dolog minden dologgal. Szeretetnek kell lenni, hogy megtaláljuk az aranyfonalat a létező dolgok között. (542. §)” [1]

 

Sergio Rondinara rámutat, hogy Chiara örökségéből nem valamiféle cselekvési tervet olvashatunk ki, sem pedig konkrét megoldásokat az ökológiai problémára. Így ír:

„Az ember tevékenysége által (munkájával, a művészetekkel, stb.) különleges szerepet kap, amely jóval túlmutat a környezet puszta megőrzésén.

Az emberi személy hivatása, hogy a természet útitársa legyen, aki a természetet Isten felé viszi, és aki elkíséri azt az Isten róla alkotott tervének beteljesüléséhez vezető úton.”

Mielőtt munkához látunk a természetvédelem érdekében, legyen szó akár a legapróbb, hétköznapi gyakorlatainkról is, először a szemléletünket kell megváltoztatnunk, ahogy a minket körülvevő világra tekintünk. Mielőtt bármit is teszünk, először szeretnünk kell a világot, s hagynunk kell, hogy a szeretet legyen, amely irányítja cselekedeteinket – nem csak Isten és az embertársaink, hanem minden létező felé. Így munkánk egy gyengéd simogatás lesz a természet sebzett arcán, amelyre a természet hasonló nagylelkűséggel fog felelni, visszatükrözve Teremtőjének eredeti szépségét.

 

A cikk először az Új Város 2017/4. számában jelent meg.

 

 

[1] Idézte Maria Voce a zónafelelősök iskoláján, A kölcsönös szeretet: a Szentháromság iskolája című előadásában, Rocca di Papa, 2013. szeptember 28.

Fotó: Kezdőkép: pixabay/ JackieLou DL; Képek a cikkben: unsplash/ Samuel Ferrara (3)

Legújabb könyveink: