Gyermekorvosként a hospice szolgálatban

Dr. Ányja Lorensszal hosszú évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg közös barátok révén. Európa és Ázsia határán az Urál-hegységben fekvő Cseljabinszk városából származik. Ma gyermekorvosként dolgozik Moszkvában.

Hogyan merült föl benned az orvosi hivatás?

Gyermekkoromban szerettem a matematikát, és azt terveztem, ilyen irányban fogok továbbtanulni. Mígnem hatodikban olyan foglalkozásokon vettünk részt, amelyeknek kimondottan az volt a céljuk, hogy segítsenek a jövőbeli szakmaválasztásunkban. Hogy, hogy nem, én az orvosi szekcióba iratkoztam be. Az elméleti órák mellett gyakorlati foglalkozások is voltak, elmentünk a kórházba segíteni az ápolóknak. Máig emlékszem, kötszereket és orvosi eszközöket készítettem elő a kezelésekhez, és a kórterem felmosása közben elbeszélgettem a betegekkel. Fehérbe voltunk öltözve, mint az ápolók, és én fontosnak és büszkének éreztem magam. Annyira vonzott, hogy nyáron is elmentem kórházi gyakorlatra, mindennap bejártam a sebészeti osztályra.

_{Dr. Ányja Lorensz egyik páciensével (fotó: Dr. Lorensz albuma)}

Mi volt az orvosi pályád szempontjából döntő?

Éppen ebben az időszakban, 1989 júniusában történt egy szörnyű katasztrófa Cseljabinszkhoz viszonylag közel. Ez volt az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb vonatszerencsétlensége. Mikor két személyvonat találkozott össze Ufa városa mellett, egy közeli gázvezetékből szivárgó gáz miatt hatalmas robbanás történt. Mintegy hatszáz ember halt meg és sokan megsérültek, köztük sok tengerparti nyaralásra utazó gyermek. Az a kórházi osztály, ahova bejártam, átállt a baleset áldozatait ellátó sürgősségi ellátásra. Tizenötéves voltam, és életemben először szörnyű esetekkel – súlyos égési sérülésekkel kellett szembenéznem mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. Nagy szenvedéssel, sőt, a halállal is találkoztam. Barátságot kötöttem az egyik velem egykorú lánnyal, akinek ugyan nem voltak súlyos égési sérülései, de a balesetben elvesztette néhány barátját. Emlékszem, mennyire ijesztő volt az egész, mégis azt éreztem, hogy szükség van rám. Így mindennap bementem a kórházba, és segítettem a betegek ellátásánál, amiben csak tudtam. Ezen az élményen keresztül megértettem, mit jelent igazán segíteni az embereken, orvosi szempontból is.

Ennek hatására döntötted tehát el, hogy orvos leszel?

Nem, ez ott még nem jutott eszembe. Viszont néhány hónappal később olyan csúnyán eltörtem a lábam, hogy meg kellett műteni. Ugyanarra a sebészeti osztályra kerültem, de ezúttal betegként. Ekkor jöttem rá, milyen sokat jelent, ha kedvesen és figyelmesen bánnak az emberrel, ha törődnek vele, amikor elárasztja a páni félelem.

_{Lorensz doktornő az egyik páciens lakásán (otthoni hospice ellátás; fotó: vice.com)}

Így amikor az egyetemválasztásra került a sor, már szemernyi kétségem se volt azt illetően, hogy orvosira jelentkezzem. Eredetileg felnőtteket szerettem volna gyógyítani, de az egyik tanárom javaslata nyomán végül a gyermekgyógyászatnál kötöttem ki. Egyetem után először Cseljabinszkban, majd Moszkvában dolgoztam gyermekorvosként. Az a törekvés, hogy Jézus arcát lássam másokban és szeressem Őt, sokat segített a munkám során. A szakmai fejlődés mellett lelkileg is fejlődtem.

A közösségi médiában ekkortájt tűntek fel a súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermekek megsegítésére irányuló kezdeményezések. 2015-ben kezdtem el érdeklődni a moszkvai „Világítótorony otthon” gyermek hospice központ iránt. Ezt a hospice központot 2013-ban szervezték meg, az egyik első hospice központként Oroszországban.

Hogyan képzeljük el a „Világítótorony Otthon”-t?

Az intézmény főként palliatív otthoni ellátási központ a moszkvai és a régióbeli gyermekek és fiatal felnőttek számára. Jótékonysági alapon működik, azaz elsősorban több ezer ember adományának köszönheti létét. A moszkvai terület 12 körzetre van felosztva, és minden körzetnek saját szakemberekből álló csapata van. A szolgálat feladata, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy a gyermekkórház helyett otthon élhessen, enyhítse a betegség tüneteit, javítsa a gyermek életminőségét, és örömteli eseményekkel töltse meg ezt az életszakaszát.

_{Kishajók a tenger hullámaira emlékeztető kerítésen, emlékezve az elhunyt páciensekre (fotó: vice.com)}

Azért kapta a „Világítótorony Otthon” nevet, mert – ahogy az alapítók mondják –, amikor a családban van egy terminális beteg gyermek, az a viharhoz hasonlítható: kicsúszik a talaj az ő és szerettei lába alól, és mintha minden sötétbe borulna. A világítótorony ilyenkor fényjelet küld; olyan kikötő, ahol segítenek neki megbirkózni a fájdalommal, ahol vannak jóbarátok, akik játszanak a gyerekekkel, és minden együtt töltött napba örömöt csempésznek.

Te hogyan kerültél kapcsolatba a központtal?

Követtem a híreiket és rendszeresen küldtem nekik anyagi segítséget. Egy nap olvastam, hogy önkéntes sofőröket keresnek, akik a kis betegeknek gyógyszert, készítményeket, eszközöket szállítanának el. Mivel autóval közlekedek, jelentkeztem, hogy segíthessek a kis betegeknek.

Nagyon meglepődtem, mert hamarosan orvosi állást ajánlottak az intézményben. Sok kételyem volt, mert nem volt szakmai tapasztalatom ezen a szakterületen, de végül igent mondtam.

_{A hospice dolgozói (fotó: Dr. Lorensz saját albuma)}

_{A hospiceház épülete, előtte a világítótorony modell (fotó: vice.com)}

A palliatív ellátás^[1] gyerekcipőben jár Oroszországban, épphogy csak a kezdetén vagyunk. Szerencsére mikor belefogtam, időközben az orvosképzésben elindultak az első palliatív kurzusok, a moszkvai Gyermekonkológiai Intézet tapasztalatai alapján. Elvégeztem hát a szakorvosi képzést, és részt vettem gyakorlaton Lengyelországban, a varsói gyermekhospiceban is.

Milyen ezekért a terminális gyermekekért dolgozni? Nem túl megterhelő neked?

De igen, szakorvosi tapasztalatom a „Világítótorony Otthonban” pszichésen nagyon nehéz, ugyanakkor nagyon fontos munka. Látnod kellene, milyen rendkívüli szülőkkel, családokkal ismerkedtem meg! A mi tevékenységünkben az ember egyedül semmire se megy, elengedhetetlen a központ egész személyzetének csapatmunkája. Orvosok, pszichológusok, jogászok, papok, szociális munkások és sok más szakember dolgozik együtt a fiatal betegekért. Tanúja vagyok, mennyi erőt, türelmet és törődést adnak a kollégáim. Csodálatos élmény, mikor összedolgozunk, együtt segítünk, és utána látjuk felcsillanni a mosolyt a beteg gyermek arcán.

Őt hallgatva elképzelem, ahogyan teljes odaadással, fáradságot és időt nem kímélve dolgozik. Közben Lorensz doktornő fényképeket vesz elő, és kisfilmeket mutat fiatal betegei számára végzett munkájáról. Majd felolvas néhány részt a „Világítótorony Otthon” alapítójának, Lida Monyavának a forbes.ru-nak adott interjújából.

„2022. február 24. után csökkentek az adományok. Elvesztettük a jótevőinket, mert elhagyták Oroszországot (…). Külföldi cégekkel is együttműködtünk, de sokan kiszorultak, például a nagy svéd bútorvállalat: a 2022-es események előtt önkéntesként és anyagilag is segítettek nekünk…

_{Lida Monyava, a moszkvai hospice alapítója az egyik beteggel (fotó: vice.com)}

A hospice-nak jelentősen csökkentenie kellett a kiadásait, és így nem tudunk annyi gyógyszerkészítményt és eszközt vásárolni a beteg gyerekeknek. A gasztrosztómák, légcsőkanülök, lélegeztetőgépek mind külföldi gyártmányok. Bár a szankciók nem érintik a gyógyszereket és egészségügyi eszközöket, azaz nincs tilalom ezek oroszországi behozatalára, de a logisztika teljesen megszakadt. Most nincsenek maszkok a gyermekek nem invazív lélegeztetéséhez, se intravénás katéterek azon gyermekek számára, akiket a nap 24 órájában intravénásan táplálunk. De ez nem jelenti azt, hogy egész évben nem álltak rendelkezésre, hol ez hiányzik, hol az… Egy másik probléma, hogy a férfi önkéntesek elmentek. Ez nehézséget jelent, mert így gyakran hiányzik a fizikai erő. Amikor például sok hó esik – ami télen gyakran előfordul –, önkénteseket kérünk, hogy jöjjenek havat lapátolni. Az elmúlt években egy csapat férfi öt percen belül válaszolt. Most már nehéz férfiakat találni. Igyekeztünk, hogy ne csak nők foglalkozzanak a betegekkel. Egy 16 éves fiú például szeretné, ha egy férfi kísérné, nem pedig egy nő. De most már nincsenek.… Lehetetlenné vált hosszú távú terveket készíteni, mert nem lehet tudni, mi lesz egy hét vagy egy hónap múlva. Kár, mert a súlyos betegek otthoni ápolását szerettük volna fejleszteni. A jelenlegi helyzetben nem világos, hogy képesek leszünk-e vállalni ezt a feladatot.”

Beszélgetésünkben teljesen lenyűgözött dr. Ányja Lorensz hozzáállása, pozitív életszemlélete és az öröm, amellyel megmutatta nekem, hogy a hospice nem egy szomorú hely, ahogy sokan gondolják, hanem éppen ellenkezőleg. Miután a képek végére értünk, elgondolkodva megjegyezte:

Sok mindent megtanultam az orvosi pálya során, de sok mindent újra is gondoltam. Mindenekelőtt megtanultam minden percet értékelni és élvezni az életet.

^{[1] A palliatív orvoslás olyan szakellátást jelent, melynek célja a terminális betegségben szenvedő ember fizikai és pszichoszociális jólétének a biztosítása.}