Háború és földrengés Szíriában – vajon meddig bírják?

„Egy régi júdeai történet szerint Isten a világ teremtésekor tíz porciónyi szépséget adott a Földnek: ebből kilenc tizedet a Szentföld kapott, a Föld többi részének a maradék egytized jutott. Ugyanígy járt el, amikor a bölcsességet osztotta el. Amikor a fájdalom elosztása következett, akkor sem változtatott a bevált renden: egytizednyi szenvedést adott a Föld többi részének, és kilenc tized a Szentföldnek jutott.” [1]

Noha még soha nem jártam a Szentföldön, mindig nagyon megérintett a fenti történet igazságtartalma, amely most már nem csak puszta szó, hanem az emberek mindennapjaiban tapintható valóság: ma is sok a szenvedés a Közép-Keleten. Kilenc évet éltem Jordániában, és már több mint három éve vagyok Szíriában: meg tudom érteni a szavak mögött rejlő jelentést, és azt érvényesnek érzem az egész Közel-Keletre. Elsőként a meggyötört Szíria jut róla eszembe: az országban már 12 éve háború zajlik, és most földrengés is sújtotta. Elsősorban a fájdalom valóságára gondolok – az itt átélt szenvedést szavakkal nem lehet leírni, ahogy egy nép szenvedése sem mérhető számokkal, különösen, ha háború okozta szenvedésről van szó. Ha továbbviszem a tekintetemet, nem tudom együttérzés nélkül nézni a törökországi földrengés többezer áldozatát, a sok afrikai háborút, az Ukrajnában és a világ más részein zajló háborúkat. (Sajnos néhányról már meg is feledkezett a világ…)

Mit mondanak az emberek ezekben a napokban? „Az évek óta zajló háború és éhínség után Szíriának már csak a földrengés hiányzott.” Az utóbbi napok földrengései következtében a szíriai nép már szinte elérte a fájdalomtűrő képessége határait. Szíriában a földrengés leginkább Aleppó, Latakia, Hama és Idlib térségeit érintette. Máig (február 8. az írás keletkezésének napja – szerk.) a helyi források szerint az országban 70 magasabb lakóépület dőlt össze (ebből 35 csak Aleppóban), és több mint 2000 a halálos áldozat. A földrengést követő két napban az emberek az utcán aludtak a hidegben, esőben, illetve autókban vagy a néhány, sebtében kialakított befogadóállomáson húzták meg magukat. Retteg mindenki: nem mernek hazamenni, mert félő, hogy további házak omlanak még össze, mivel a háború miatt is soknak romlott az állapota. Két napja gyakorlatilag nem alszunk, mivel folyamatosak az utórengések is.

A szíriai földrengést szélesebb kontextusba kell helyezni: a nemzetközi szankciók csak rontják a helyzetet, ami a segítségnyújtás és az újjáépítés esélyeit illeti, és a szegénység évek óta drámai méretekben van jelen. Milyen volt a szíriai humanitárius helyzet a földrengés előtt?

Szíriában jelenleg egyre súlyosabb a helyzet, az emberek reményvesztettek, fáznak, éheznek – és ez csak rosszabb lesz a villany, gázolaj és gáz hiánya miatt. A legtöbb szíriai városban csak naponta néhány órára van villany (1-től 4-ig), és nagyon szenvednek a kemény téli hidegtől, hisz esélyük sincs a fűtésre. Nyáron pedig, amikor elviselhetetlenül meleg van, nincs friss hideg ivóvíz, mivel a hűtőszekrény csak lomtárként szolgál.

Ezenfelül az árak az egekben vannak – az utóbbi három hónapban 150-300%-kal nőttek, sok termék ára pedig egy év alatt 800%-ot emelkedett. A nyugat által elrendelt embargó borzasztó hatással van: a számlát persze a nép fizeti meg. Noha Szíria bővelkedik kőolajban és gázlelőhelyekben, az országban jelenleg is érvényes megszállás miatt ellopják, máshová viszik a nyersanyagokat. Az utóbbi két hónapban az üzemanyag literenkénti ára már elérte a szíriai minimálbér 20%-át. Egyszerűen szörnyű belegondolni, hogy egyhavi nyugdíj alig 10 liter benzin vagy 4 kg hús megvásárlására elég. Az embereknek arról kell dönteni, mire költsék el a kevés bevételüket: mi tehát az, ami a túléléshez feltétlenül szükséges? Azt mesélték nekem, hogy a háború előtt (2010-ben) nagyon jó élet volt Szíriában. Aleppóban például az emberek minden héten étterembe jártak, volt házuk, autójuk, volt gáz, utazhattak is, hisz olcsó volt a benzin. Egy kisbolt tulajdonosától megtudtam, hogy van olyan vásárlója, aki csak egy tojást vagy 10 dkg kávét vesz, mert többet nem engedhet meg magának.

A napokban sokszor hallom az emberektől: „Valaminek történnie kell. Elértük a tűrőképességünk határait!” A népesség 90%-a él létminimum alatt, mindössze napi két dollárból. Amikor 2019-ben Aleppóba jöttem, 2-3 kilométeres távon a taxiért 500 szíriai fontot fizettem, most egy ugyanekkora táv 8000 fontba kerül. Egy munkatársamtól megtudtam, hogy egy iskolában a franciatanár fizetése nagyjából havi 35 euro. Ez pontosan annyi, amennyit havonta kell fizetnie az elektromos generátor használatáért, hogy minden nap pár órán át legyen áram az otthonában. Hogy tud így az ember megélni, hogy fedezze az alapvető szükségleteit? A szíriai nép méltósága súlyos sebet kapott.

Még ha nem is lövik már a lakott területeket, a háborúnak nincs vége, folytatják, még ha nem is beszélnek már róla. Az utóbbi hónapokban például Damaszkusz repülőterét többször is érte találat. Nap mint nap azt hallom az emberektől, hogy most rosszabb a helyzet, mint a fegyveres harc nehéz éveiben volt: „A fegyveres konfliktusok idején – meséli egy barátom – élt bennünk a remény, hogy egy nap vége lesz a háborúnak, és újrakezdhetjük az életünket. Mostanra már megszűnt ez a remény, mert a nyugat által ránk kényszerített embertelen embargók súlyos gazdasági háborút okoztak. Elvették a méltóságunkat, és elvették a gyermekeink jövőjét is.”

Az embereket legjobban az szomorítja el, hogy Ferenc pápán kívül – aki gyakran megemlékezik Szíriáról – szinte senki nem beszél a térség helyzetéről. Mintha a világ többi része elfeledkezett volna róluk.

Értem, hogy ezekben a háború-, járvány- és csapások sújtotta időkben sokan siratják szeretteiket, de elfogadhatatlan a szíriai emberek szenvedése iránti közömbösség. Ki árulja a fegyvereket? Ki okozta ezt a háborút? Ezeket a kérdéseket Ferenc pápa is feltette több alkalommal is, de nem érkezett rájuk hiteles válasz.

Aleppóban a karácsony a lényeg megélésének tapasztalata volt, minden értelemben. A Jézus születését ünneplő családok otthonaiban úgy éltek, mint valaha a Szent Család a betlehemi barlangban – így beszélt erről az egyik aleppói plébános: „Hideg van és sötét, a gyermekek szenvednek, a szülők reményvesztettek, mert tehetetlennek érzik magukat.” És ha a fiatalokra gondolok… mennyit szenvednek amiatt, hogy elvették a jövőjüket. Azt mondják nekem: „Csak el akarok innen menni”. Az utóbbi hat hónapban egy kis keresztény faluból mintegy 400 fiatal ment külföldre. Azt pedig nem is lehet tudni, hogy ebből mennyien jutottak el a vágyott célországba – csak a tenger tudna erre választ adni.

A három év alatt, amióta Szíriában vagyok, megtanultam értékelni azt, hogy az általam szeretett és nagyra becsült szíriaiak milyen jól helytálltak, mennyit tűrtek a háború nehéz éveiben – a háborúban, amit a külföldi nagyhatalmak terveltek ki, és a civil lakosság az áldozata. A nehéz helyzet ellenére is szilárd istenhitük jelenti a kapaszkodót: sokan tudnak örömet vinni a környezetükben élőknek (a földrengés előtti időket idézem fel) – ez a nyugati világ és a jóléti társadalmak számára nehezen felfogható paradoxon. Az emberek közt itt szoros a kapcsolat, kölcsönösen segítik egymást, ritka a lopás, szinte nincs is, a gyerekeket szilárd értékekre nevelik, a magányos ember nagyon ritka errefelé.

A sok helyi egyház egymással szinergiában nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy enyhíteni tudják a nép szenvedését. A templomok és a mecsetek megnyitották kapuikat, hogy befogadják az embereket a földrengés után. A nyugatról érkező nagylelkű adományok és a konkrét szeretet megnyilvánulásai segítenek minket, hogy hinni tudjunk egy jobb jövőben és túlélhessük a jelent.

Azonfelül, hogy (másokkal együtt) lelkigyakorlatokat vezetek, fiatalokat kísérek, fejlesztési és vészhelyzeti programok megtervezésén is dolgozom. Tavaly a Fokoláre Mozgalom révén több oktatási és egészségügyi projektünk is volt idősek, családok, fiatalok és gyerekek számára (elsősorban az AMU, az Egyesült Világért Akció keretében), el tudtunk indítani 30 jövedelmet termelő tevékenységet (ezek több mint 60%-át tönkretette a háború), és ebben a hónapban zárul további 20 projektünk Aleppóban. Komoly tapasztalatokat élünk meg, miközben próbálunk reményt adni az embereknek, a méltóságukat visszaadni, egyszerűen például azzal, hogy munkát biztosítunk annak, aki elvesztette a munkáját a háború miatt. Még ha a remény nem is adható könnyen vissza, igyekszünk konkrét támogatást és szeretetet adni azoknak, akik szenvednek és kétségbe vannak esve. Keresztényként abban reménykedem, hogy jönnek még jobb napok, még ha minden ennek az ellenkezőjét mutatja is; sajnos napról napra csökken azok száma, akik még hisznek egy jobb jövőben.

A júdeai történetre visszatérve azt tudom még hozzátenni, hogy ha igaz, hogy ennek az évszázadokon át konfliktusokkal terhelt vidéknek „tartja fenn” Isten a szenvedés magas hányadát, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy Isten nem hagyja el a szenvedő gyermekeit (ezt magam is tanúsíthatom). A szíriai emberekre nézve megállapíthatnám, hogy bölcsességből a Szentföldnek „szánt másik magas hányad” a gyümölcse a szenvedés magas mértékének – ez utóbbit is az igazi békét és bölcsességet ajándékozó Teremtővel való szoros kapcsolatban élik meg. Az egoista célokra felhasznált emberi szabadság csak romlást és pusztulást hozott erre a gyönyörű vidékre, ahol Isten emberként megtestesült.

Kérjük és kívánjuk Isten segítségét, és bárcsak a világhatalmak begyógyítanák az utóbbi években okozott szenvedést és helyrehoznák az igazságtalanságokat. Jó lenne, ha ez a szörnyű földrengés vészjelzésül tudna szolgálni, hogy halaszthatatlanul fel kell oldani a Szíria felett érvényes embargót. Ha nem javul a helyzet, nem tudom, meddig tudják ezt elviselni az emberek. Elérkeztünk a tűrőképesség határaihoz.

_{[1] G. Ravasi: Terra Santa, Geografia dell’anima (Szentföld – A lélek földrajza), San Paolo, 1988, 6. o.}