Jogom van beszélni! – Az anyanyelv nemzetközi napjának margójára. 1. rész

„Fölkelek reggel, és az első gondolatom az, hogy már csak én maradtam egyedül… Ki élővel beszélgessek, ha a gyerekeim sem értenék, amit mondok? Messze laknak innen, nagyon messze. Egy másik államban. Harminc éve már, hogy elmentek, itt hagyták a hegyeket, a völgyet, a folyót, a ménest, a tanyánkat.

Amióta a férjem is meghalt, már csak a holtakkal beszélgetek a mi nyelvünkön. Senki sem ért meg minket. Lassan az emberiség is elfeledkezik a múltbeli létezésünkről… Csak az a két nyelvész szokott engem pár évente fölkeresni a diktafonjával… Elmondom nekik, amit tudok még, amire anyám tanított, az énekeket előadom nekik, a nagyanyámtól tanultam… Nem is rám kíváncsiak, őket csak a tudomány érdekli.”

(Bárki, bárhol, az anyanyelv világnapján február 21-én)

Törvénybe iktatják, kiírják egy szép táblára, de onnantól senki rá se néz, és senkit sem érdekel, hogy a világon hány olyan kisebb-nagyobb, milliós beszélővel rendelkező vagy épp kihaláshoz közeli nyelv van, amelynek használata igencsak szűk térben lehetséges – és amelyhez emberként minden beszélőnek joga lenne. Az otthoni közegen kívül azonban (már ha otthon a szülők is ezt adják át gyerekeiknek), az anyanyelven nem lehet megszólalni az óvodában, nem lehet tanulni az iskolában, nem lehet használni a hivatalban, munkahelyen, sőt, még írni-olvasni sem lehet rajta. Vagy éppen évente száz könyv is megjelenik, heti egy óra műsor biztosítva van számára a rádióban-tévében, csak éppen pont azok nem olvassák-hallgatják-nézik, akiken a jövője múlik: a gyerekek. Mert a gyerekek már államnyelven, sőt világnyelven beszélnek inkább.

A szólás szabadságában – mint másik alapvető emberi jogban – benne értendő lenne, hogy olyan formában fejezzük ki a gondolatainkat, amely számunkra a leggördülékenyebb, legkényelmesebb: anyanyelven. Ez képviseli az egész neveltetésünket, családunkat, kultúránkat, szemléletünket, ez segít tájékozódnunk: a legkézenfekvőbb kommunikációs eszközünk. Az önazonosságunkat, az igazodási pontunkat is jelenti a világban, amelyet továbbadunk a következő nemzedéknek. Érzelmeket, hangulatokat válthat belőlünk, különösen, ha rég nem hallottuk, vagy ha távoli vidéken találkozunk vele, ahol nem is számítanánk rá (mint Mézgáék a magyarul tudó indiaira Bombayban). Olyan szinten meghatározza az életről alkotott fölfogásunkat, hogy ezzel néha csak idegen nyelvre váltva szembesülünk, vagy akkor, ha egy másik anyanyelvűtől hallunk a saját nyelvünkön furcsa és számunkra érthetetlen mondatokat. Nem is gondolunk bele tehát, mennyire fontos az életünkben az anyanyelv: az eredeti nyelvünk…

A nyelvről általában nagyon sok a tévképzetünk, az egyik legelső az, hogy bármelyik ma élő nyelv ősi lenne.

A nyelv nincs benne a génjeinkben, de elválaszthatatlan tőle az a kultúra, amelyikben kialakult, amelyik beszéli – és a nyelvvel együtt a kultúra is változik.

„A nyelv alaptulajdonsága ugyanis az, hogy változik” – idézhetnénk bármelyik nyelvészeti szakkönyvből, és nem véletlenül: még ha lassan is, de a nyelv nem marad állandó. Már az is változásnak számít, ha egy új szó bekerül, vagy egy régebbi kikopik belőle. Még az egyházi latin, ez a holt nyelv is megváltozott az ókor óta: olyan „olaszos” lett a kiejtése, és olyan kifejezésekre lettek szavai, mint repülőgép, számítógép, metró,  internet…

Egyik nyelv sem jobb vagy tökéletesebb a másiknál. Például nem lehet abban mérni, mekkora a szókincse: a szókincs változik a leggyorsabban, és holnap már új szavakat veszünk át, lecseréljük a szavak egy részét. Abban sem lehet mérni, hogy egy nyelv „logikusabb”, „hasznosabb” vagy „könnyebben tanulható”, mert ezek a felfogások is attól függnek, kit kérdezünk.

A nyelvi túléléshez elengedhetetlen a beszélők következő nemzedéke

Egy gyereknek nem csak egy anyanyelve lehet, és tudatos nyelvi neveléssel négy nyelvet is simán elbír a legtöbb gyerek. Nyilvánvalóan keveredni fognak valamilyen szinten, de később már maga is el tudja különíteni, hogy melyik nyelv melyik. Amilyen könnyen megtanulható csecsemőkor és kisgyermekkor között bármilyen nyelv, ugyanúgy hihetetlenül gyorsan lehet elfelejteni az anyanyelvünket, ha a körülmények úgy hozzák, vagy az illetőnek negatív megítélése van vele kapcsolatban. Gyakori jelenség, hogy az újhazába költözők kellemetlennek tartják az otthonról hozott nyelvüket (mint Amerikában nagyon sokáig a beilleszkedés érdekében angolra váltott mindenki), vagy a meghódított lakosság egy idő után szégyellni kezdi az anyanyelvét, és inkább „behódol”, és áttér az uralkodó réteg nyelvére.

Az sem könnyű kérdés, hány nyelv van a világon, mennyi halt ki eddig, és mi számít külön nyelvnek? Lekicsinylően szokták mondani, hogy „egy nyelv – egy hadsereg”, vagyis a politika sokban meghatározza, melyik nyelvjárásból válhat önálló nyelv. Elég gyakran nem nyelvészeti okai vannak, ha két nyelvet hivatalosan is szétválasztanak, gondoljunk csak Jugoszláviára! Gyakorlatilag a horvát, a bosnyák, a szerb és a montenegrói is ugyanannak a dialektusnak (štokavski) egyik vagy másik változatát (ijekáviai vagy ekáviai) választotta irodalmi nyelvének alapjául! Az egy nép egyenlő egy nyelv sem érvényes megállapítás, mert számtalan olyan ország van, ahol egy nemzet többnyelvű, vagy több nemzet egynyelvű (pl. a belgák, finnek is többnyelvűek, míg a britek és amerikaiak tkp. egynyelvűek, de külön nemzet).

Lehetséges, hogy pont ezek miatt a tévképzetek és legendák miatt sem foglalkozunk megfelelően a nyelvvel társadalmi szinten? Azt gondoljuk, hogy fölösleges, hogy kisebb nyelvek is legyenek, és különben is megkönnyítené az életünket meg a világgazdaságot, ha mindenki angolul beszélne?

Vagy elkényelmesedünk abban a tudatban, hogy a saját nyelvünk köszöni szépen, remekül van, bele sem gondolunk, hogy mások számára más a helyzet?

Egyébként az egynyelvűség, mint állapot, egyáltalán nem természetes, a világon mindenhol többnyelvűek voltak az emberek egészen addig, amíg a nemzetállam eszméjével együtt az egy nemzet egy nyelv elvét be nem vezették. Elsőként a franciák jelentették ki, hogy Franciaországban mindenki franciául beszél – azóta is “semmibe veszik” a bretonokat, baszkokat, okcitánokat, provanszálokat és németajkúakat, hogy csak a nagyobb nyelvi kisebbségeket soroljam. Ezt a mintát másolta le majdnem minden nemzetállam a 19. században.

Katolikusok indián internátusa Kanadában, a századforduló környékén.

Azóta is válogatott eszközökkel, egyre nagyobb sikerekkel igyekezett elhallgattatni számos rezsim és főleg alkotmányos demokrácia a nemzetiségeit, őslakos népeit. Ahol hosszú hagyománya volt az oktatásban a gyerekek megalázásának és büntetésének, ha anyanyelven mertek megszólalni, ahol betiltották a nyelvhasználatot az élet majdnem minden területén, ott előbb-utóbb félelemből az üldözött csoport egyszerűen kénytelen volt a domináns nyelvre váltani.

Hogyan lehet a leggyorsabban elérni, hogy egy nép legifjabbjai beolvadjanak a többségi társadalomba? A 20. századra kifejlődött internátus intézménye az egyenes útnak tűnt a tömeges és brutális asszimiláláshoz. Kanadában az őslakosokat (indiánokat, eszkimókat, métiszeket), a Dániához tartozó Grönlandon az eszkimókat, a Szovjetunióban a szibériai őshonos népeket internálták évtizedeken keresztül: a szülői, anyanyelvi környezetből kitépve, akár az otthontól több ezer kilométerre egész tanéveken át kellett ebből a célból létesült iskolákban az államnyelven tanulni szerencsétlen gyerekeknek. Akit anyanyelvhasználaton értek, az durva büntetést kapott. Csak Kanadában, amely ma az egyik legprogresszívabb, legtoleránsabb ország a nyugati társadalomban, 1996-ig megmaradtak ezek a bentlakásos iskolák, ahol helyenként a halálozási ráta elérte az 50 százalékot! A családjaikból kiszakított gyerekek különféle megaláztatásoknak és bántalmazásoknak voltak kitéve. Csak az utóbbi két évtizedben kezdtek Kanadában szembenézni a kérdéssel állami szinten is bocsánatkéréssel, állami támogatással a túlélők és leszármazottaik megsegítésére, a szégyenteljes múlt föltárására. Az internálás mellett a másik eszköz az államszervezetek kezében a tömeges és szervezett „kiemelés” volt: teljesen jól működő, szerető családokból (is) kiragadtak és örökbe adtak őslakos gyermekeket, akik így a többségi társadalomhoz tartozó családhoz kerülvén elszakadtak a gyökereiktől: család, nyelv, kultúra, közösség… A depresszió, önbizalomhiány, identitászavar, pánikbetegség és hasonlók csupán néhány tünet a sokféle szövődmény közül ezeknél az erőszakosan adoptált, ma már felnőtt vagy időskorú embereknél.

Leegyszerűsítve a képletet, ha egy nyelvnek már kevesebb, mint százezer beszélője marad vagy a legfiatalabb beszélői is túllépték a gyerekvállalási korhatárt, akkor az a nyelv veszélyeztetetté válik,

és lassan vagy egészen hirtelen akár a kihalás szélére jut. Volt már rá példa, hogy az állam ilyenkor fölismerte saját vétkeit, és megpróbálta gyorsan „megmenteni”, legalább jogilag a nyelvet a kihalástól: ez történt Japánban is az elmúlt 20 évben, amikor az őshonos ajnu nyelvet és a Rjúkjú-szigeteken beszélt okinavai nyelveket – hosszú ideig tartó asszimilációs törekvései után – elismerte hivatalosan is.

Hagyományőrző ajnu zenész Hokkaidó szigetén, Japánban. Mára alig pár fő maradt, aki még emlékező – az ajnu nyelv majdnem teljesen kihalt.

Sajnos azonban gyakran ez már akkor történik meg, mikor a nyelvnek alig maradt néhány beszélője, vagy már csak emlékezők maradnak, akiknek még a szülei, nagyszülei otthon használták a nyelvet, ők viszont már a saját életükben szinte soha…

Vajon mennyi az esélye a túlélésre ezeknek a kis nyelveknek és népeknek, ha a világ nem akarja meghallani a hangjukat? Milyen nyelven mondják, hogy mi is megértsük, hogy bajban vannak?

A cikk második részét február 20-tól itt tudja elolvasni.