Jogom van beszélni! – Az anyanyelv nemzetközi napjának margójára. 2. rész

Minden nyelv érték, és gazdagítja az emberiség nagy családját, akár kevesen beszélik, akár tömegek. Milyen jövő vár azokra, akiknek viszont a hangja a tömegkultúrában csak nehezen jut el a tömegekhez?

jogom-van-beszelni-2-resz

A nyelvvel egy világlátás, életfilozófia, sajátos logika és színfolt hal ki, tűnik el: nemzedékeken át halmozódó tudás az életről, élővilágról, tájról. Misztika, legendák, történetek, folklór…

 

 

 

 

Visszatérő dilemma írók és költők számára, akik anyanyelvükön szeretnének alkotni, hogy megéri-e a gondolataikat mindössze egy szűk közösséggel megosztani, mikor az államnyelven milliók, sőt az egész világ el tudja olvasni a művüket! A korai zsengék talán még ezen a kisebbségi nyelven születnek, de aztán fokozatosan vagy hirtelen eljön a váltás. Ugyanez a tendencia igaz a zeneiparra is, holott a zenét még számunkra ismeretlen vagy érthetetlen szöveggel is élvezhetjük és élvezzük is sokszor. Ez a nyelvi asszimilálódás még nem feltétlenül kulturális, ellenben gyakran az ősi kultúrát így képes a művész közvetíteni a nagyközönség–nagyközösség számára.

 

Másrészt azoknál az énekeseknél is megfigyelhető, hogy az ősi nyelvet szólaltatják meg, akik már átestek a nyelvvesztésen. Azok, akik már nyelvileg szintén asszimilálódtak, és követőikhez hasonlóan szeretnék megismerni vagy ápolni – legalább ilyen formában – a gyökereiket.

Merthogy az is előfordulhat, hogy a harmadik, negyedik nemzedék, amelyik már „beolvadt”, kezdi újrafölfedezni a származását, visszatanulni az ősök nyelvét.

Létezik tehát nyelvi revitalizáció: holt nyelvből támasztották föl a 19. századtól kezdve zsidó értelmiségiek a hébert, amelynek modernizált változatát, az ivritet ma több millióan beszélik, főleg Izraelben. Nyilvánvalóan nagyon erős motiváltság és lelkesedés kellett hozzá, de sikerült nekik!

 

Ugyanígy pozitív példa a pár száz éve kihalt, egy az angliai Cornwallban beszélt kis kelta nyelv „utóélete”, ugyanis a 20. század második felében néhány lelkes család visszatanulta és gyerekei számára visszatanította a korni nyelvet. Persze ahogy a héber esetében is, itt sem az „eredeti” nyelvi állapot tér vissza, hanem gyakorlatilag egy új nyelv, hiszen a kiejtés és a nyelvtan is erős behatás alá kerül attól függően, mi volt a visszatanulók anyanyelve.

 

Nama nyelvoktatás “hagyományos” eszközökkel. A csettintő nama nyelv Namíbiában nemzeti nyelvnek számít, ennek ellenére veszélyeztetett.

 

A világon mindenhol próbálkoznak ma is visszatanulni az elfeledett anyanyelvet, de érthető okokból felnőtt fejjel, pusztán az ősökhöz hűséges ragaszkodással nagyon nehéz dolguk van… Különösen, ha a domináns nyelvhez képest annyira más a logika, a hangzás, a felépítés – az amerikai indián nyelveket angol anyanyelvből (használhatóan) visszatanulni kőkemény munka. Ezért sem szabad elítélni azokat a még magukat leszármazottaknak vallókat, akiknél a nyelv nem, de az identitás megmaradt, mondván: Hogy-hogy nem fektetnek több energiát a nyelvük visszatanulásába? Talán mert a túlélés éppen fontosabb nekik… Sokan ugyanis anyagi gondokkal is küzdenek, a nyelvvesztés identitásvesztést is okozott náluk, őshonos népeknél gyakran a hagyományos életmóddal való kényszerű szakítást is jelenti a többségi társadalom és annak nyelve – egyben az életben maradás záloga. Az alkoholizmus a világon sok helyen együttjár ezekkel a folyamatokkal, többek között Szibériában és Észak-Amerikában maradandó károkat okozva. Ezek pedig súlyos lelki folyamatokhoz vezetnek.

 

Írországban például az angolok évszázadokon keresztül próbálták elnyomni az ír nyelvet (és ír katolikus egyházat), de a legsúlyosabb csapást az 1845–1852-es burgonyavész és éhínség hozta, amikor az ír beszélők jelentős része éhen halt vagy kivándorolt Amerikába. A független Írországban ma de jure az ír a hivatalos nyelv, de facto az angol. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy bár eurómilliókat költenek az ír nyelv „lélegeztetőgépen-tartására” (oktatás, köztáblák, köztévé, rádió stb.), az ír gyerekek többsége nem sajátítja el a nyelvet, sőt, sokan meg is utálják az alatt a 13 év alatt, ameddig kötelező tanulni az iskolában. Mi a sikertelenség oka? Talán leginkább az elv, mely szerint minden gyerek ír anyanyelvű, ergó nem kell nekik nyelvtant magyarázni, eleve beszélik a nyelvet (hiszen írek, nem?), így nyugodtan lehet középkori balladák szövegeivel fárasztani őket… Annyit mindenki ki tud préselni magából, hogy elvégezze az iskolát, de hányan voltak nálunk is, akik oroszból érettségiztek, és ma egy szóra sem emlékeznek? (Életem legnagyobb csalódásai közé tartozott ezt megtapasztalni Írországban még 2013-ban, bár azóta nem tudom, hogy változott-e a helyzet. Gyanítom, hogy nem igazán…)

 

Amíg az írt, vagy akár szlovákiai magyar iskolákban a szlovákot nem idegennyelvként, a nulláról indítva tanítják, hanem a rendszer elvárja, hogy a kisdiákok már otthon is a célnyelven csacsogjanak, a helyzet csak tovább romlik. És miért hoztam föl a szlovákot? Hozhatnám akár a románt vagy a szerbet is példának. Az államnyelvet ismerni szükséges, és egy újabb nyelv mindenkit gazdagítana – ha lehetne úgy oktatni, hogy a rendszer elfogadja a nemzetiségi gyerekek más anyanyelvét. Mert a kisebbség, a nemzetiség anyanyelve is érték – ez számunkra egyértelmű, ha a határon túli magyarokra gondolunk.

 

A romani (cigány) nyelv napjainkban hiába elismert nemzetiségi nyelv több európai országban – egyes változatai a kihalás szélére sodródtak.

 

Ugyanez a szemlélet azonban egyáltalán nincs meg a köztudatban, ha a romákról esik szó. Beszélhetünk-e egyáltalán integrált oktatásról, ha eközben az integrálni kívánt felet tulajdonképpen nyelvileg (és kulturálisan is) asszimiláljuk? Gondoljunk csak bele, hány olyan cigánygyerek lehet ma Magyarországon (vagy bárhol Európában), akik tanulási nehézséggel küzdenek, akiket szellemileg visszamaradottnak tartanak maguk a tanáraik is, mert egy szövegértési vagy olvasási feladat kihívás nekik, mivel nem az államnyelv az anyanyelvük?

Hány olyan kisgyerek került be a megelőző évtizedekben az iskolapadba, aki nem is tudott az oktatás nyelvén, idegen volt számára, hogy nem beásul, lováriul beszél a tanítónéni, hanem egy olyan nyelven, amit eddig csak elvétve hallott a boltban, az utcán vagy a vonaton?

(Az elmúlt két évtizedben pedig bizonyára a beás és lovári anyanyelvi beszélők száma is csökkent a magyar fölénye miatt.) Ha nem is ennyire drasztikus, de érezhetően párhuzamos utat járnak be azok a székely fiatalok is, akiknek csak kettes (vagy egyes) lesz a román érettségijük, és emiatt nem tudnak továbbtanulni még a romániai magyar egyetemeken sem!

 

Pedig lehetne ilyen út is: ha létezik nemzetiségi magyar iskola külföldön vagy nemzetiségi német Magyarországon, miért ne létezhetne nemzetiségi cigány iskola idehaza? És egyáltalán nem a szegregációról van szó! Ha a magyart idegennyelvként sajátítanák el a roma és cigány gyerekek, és alapvetően, a kéttannyelvű iskolákhoz hasonlóan előbb a saját nyelvükön sajátítanák el az írást-olvasást és számolást – biztosítva mellette a kulturális nevelést, aminek identitásformáló és -megtartó ereje van –, talán egészen máshonnan indulnának. Ha van érettségi lováriból és beásból, miért ne lehetne általános iskola első osztállyal kezdeni a felkészítést? Sőt, már az óvodában!

 

Igen, az óvodai nyelvátadás vagy nyelvmentés is fontos vívmány, melyet először a máorik indítottak el Új-Zélandon, az 1980-as években. Ez a „nyelvi fészek” nevű rendszer úgy működik, hogy a közösség azon idősebb tagjait, akik még aktívan használják az anyanyelvüket, bevonják az óvodai oktatásba a szintén célnyelven beszélő óvodapedagógusok mellett. A nyelvátadáson kívül az ősök kultúrájába is igyekeznek bevonni a gyerekeket változatos tevékenységekkel. Mivel a felnőttek a kisebbségi nyelven beszélnek, a gyerekek számára megteremtik a nyelvi közeget, ahol még a kortársakkal is ez a veszélyeztetett nyelv válhat a kommunikáció nyelvévé. Sajnos ez a program sem mindenhol sikeres, de látványos eredményeket ért el pl. a máori vagy a magyarral rokon inari számi (Finnország) esetében. Az inari számi óvoda egyébként egy idő után nem csak a számi származású, de finn szülők gyerekeit is vonzani kezdte: mára négyszáz fölé emelkedett a beszélők száma azok miatt a fiatalok és gyerekek miatt, akik így inari számi nyelven „nőttek föl”.

 

Nyenyec szempár néz ki a sátor ablakán valahol Észak-Oroszországban. A magyarral rokon nyenyec nyelv ugyan kevés beszélővel rendelkezik, de talán megmaradhat…

 

Az inari számi szerencsésnek mondhatja magát. A magyar nyelv rokonai közül viszont a 20-21. században halt ki több másik lapp nyelvváltozat (elsősorban Oroszországban), a Szaján-hegységben beszélt egyik szamojéd nyelv, a kamassz (1989-ben, az utolsó beszélő ezen a nyelven 1950-től haláláig csak „Istennel tudott beszélgetni”), és a valaha Lettországban honos, az észttel, finnel közelebbi származású lív (2013). A legközelebbinek mondható nyelvrokonaink, a manysik már csak kevesebb, mint kétezren beszélik anyanyelvüket, és jelenleg már csak egyetlen falu maradt Nyugat-Szibériában, ahol a gyerekek is tudnak manysiul. A kihalás szélén áll a leningrádi körzetben a vót, az izsór, Észak-Szibériában az enyec és a nganaszán (saját elnevezéssel: nyah). Még alig (pár)ezer beszélője maradt a Ladoga és Onyega környéki vepszének és a nyugat-szibériai szölkupnak, de ez a sors vár a rohamosan fogyó, szintén oroszországi karélra és moksára is. Szomorú, de a társadalom nagy része még ezekről a nyelvrokonainkról sem hallott, és nyelveik hamarosan el is tűnnek a föld színéről…

 

Oroszországban pedig egyre szűkösebbek a lehetőségek az anyanyelvhasználat terén – a Szovjetunióban megindult folyamatok rövid megtorpanás után most már egyre nehezebben vagy egyáltalán nem állíthatók meg. Mindeközben Oroszország élesen bírálja Ukrajnát a nyelvi kisebbségek elnyomása címén, ahol a legújabb nyelvtörvény igyekszik most már szigorúbb eszközökkel elérni az ukrán fölényét. (Nem véletlen, nálunk is visszatetszést keltett az ügy.) Ukrajnában, ahol a keleti országrész javarészt oroszajkú – ez okoz nagyobb problémát az ukrán állam számára, és az a mára valószínűleg alig több mint százezer kárpátaljai magyar a kisebb gond lehet. De

a többségi államalkotó nép világviszonylatban mindig is féltette a saját nyelvét a kisebbségek nyelvétől…

Jogos-e a félelem? Egy százmilliós országban még egy pármilliós kisebbségtől is aligha. A nyelvek megőrzésének egyik fontos kulcsa lenne a többségi társadalom gesztusa: azon a területen, ahol a kisebbségi nyelvet beszélik, a többségiektől várható csak az első lépés, hogy előzékenyen megtanulják ők is a kisebbségi nyelvet. Ennek azért van jelentősége, mert egy kevés beszélővel rendelkező nyelv esetén a közösség sokszor maga nem érzi fontosnak vagy méltónak a saját nyelvét, egyenesen szégyelli is. A presztízsnyelvet beszélők részéről tehát az irántuk tanúsított pozitív érdeklődés („tanulom a nyelved, velem merhetsz beszélni!”) üzenetértékű: kölcsönös megbecsülés és tisztelet. Végtére is létezik olyan, hogy valaki mindkét nyelvet, mindkét kultúrát büszkén magáénak tartja: kettős identitásúak, akik vegyes származású családokban vagy kétnyelvű környezetben nőttek föl. Számukra nem kérdés, hogy egymás mellett élhet-e avagy összeférhet-e a kettő egyetlen személyben is!

 

A városba költöző fiataloknak a többségi kultúrában szembesülniük kell saját identitásukkal. Vagy megpróbálják megtartani, vagy elhagyják a jobb beilleszkedés reményében… Ha a fiatalok inkább nem használják, akkor helyettük ki fogja továbbadni az anyanyelvüket?

 

Van egy mondás, amely ma is érvényes: „ha Rómába mész, tégy úgy, mint a rómaiak”. Ha idegen földre költözöl, igyekezz alkalmazkodni, Te tedd meg az első lépést, és szólalj meg a helyiek nyelvén! Legyél bár nomád (be)vándorló, tengerentúli kivándorló, gyarmatosító, leigázott, gyarmatosított vagy a határváltozások közepette is helyben maradó, a túlélésed záloga, hogy beszéld a többség nyelvét, de meg is őrizd a saját identitásodat! És ha te tartozol a többségiekhez, ne feledd: rajtad is múlik a megmaradásuk, hogy elsőként szeretve egy lépést teszel-e a kisebbek felé!

 

A cikk korábban megjelent első részét itt olvashatja.

Fotó: Pixabay/Laura Hamilton, Wikimédia, Pixabay/korosegyesulet, Wikimédia, Pixabay/Pexels

Legújabb könyveink: