Az Év autóbuszvezetője lettem – Interjú Hermanovszki Istvánnal

Gyakran magától értetődőnek tartjuk, hogy felszállunk egy buszra, villamosra, és eljutunk A-ból B-be. Nem igazán gondolunk bele, mennyi helyzetet kell megoldania annak, aki a volánnál ül. Pedig a buszvezetői munka fontos közszolgálat, és sokan végzik szívvel-lélekkel, felülmúlva a vele járó monotonitást vagy épp feszültséget. Üdvözlendő a kezdeményezés, hogy a kunsági városban létrehoztak egy közönségszavazati díjat, és milyen jó, hogy voltak, akik szavaztak rá, hogy ki végzi szerintük kiemelkedően ezt a munkát. A 2023-as Év autóbuszvezetője, Hermanovszki István úgy tekint a díjra, hogy az nem csak az ő személyének szól, hanem reflektorfényt vet mindazokra, akik nap mint nap, országszerte ellátják ezt a munkát. Már ismeretem őt korábbról, így a beszélgetés során tegeződtem vele . 

A Márton-napról sokunknak a libahúsfogyasztás szokása ugrik be először. Hogy kapcsolódik a buszvezetés a november 11-hez?

Szent Márton az úton lévők védőszentje is, és ennek kapcsán született meg a kezdeményezés. A Karol Wojtyła Barátság Központ a tavalyi évben hirdette meg először az Év autóbuszvezetője kitüntető címet, azaz idén másodszor kérdezték meg az utasokat, melyikünket választanak.

Ebben az ingben szoktál dolgozni?

Igen, az Inter Tan-ker Zrt. – az ITK – dolgozójaként ez a munkaruhám. A rajta szereplő számot írták föl az utasok, ez alapján történt a szavazás.

_{Új Város videós interjúfelvétel}

2004 februárjában, lassan 20 éve kezdtem el a helyi közlekedésben dolgozni. Akkor még Kunság Volán Zrt. volt a cég neve, utána lett DAKK Zrt., majd Volánbusz Zrt. 2019 óta az ITK bonyolítja a kecskeméti helyi közlekedést, míg a Kecskeméti Közlekedési Központ szervezi a forgalomszervezést és az együttműködést az önkormányzattal.

Az Év buszvezetője cím mellé a cégedtől egy üzemigazgatói dicséretet is kaptál pluszba. Milyen érzés volt két jeles elismerés elnyerése?

Nem az eredményekért dolgozunk, nem az elismeréseket hajhásszuk, de a díj jó érzéssel, büszkeséggel töltött el. Felhívtak a cégtől, és közölték, hogy megnyertem a díjat. Először azt hittem, hogy csak viccelődik velem a kollegám. A legnagyobb örömöt az jelentette, hogy láttam, mennyire büszkék rám a családtagjaim: a gyerekeim, anyukám, és a testvéreim is. Édesapám már nincs közöttünk, de ő nevelt arra, hogy becsülettel kell dolgozni.

_{2023. november 10-én a díjátadó ünnepségen, a Wojtyła Barátság Központban. (hiros.hu)}

Nagyon jó érzés a sok visszajelzés is a kollégáktól, hogy „igen, megérdemelte, gratulálunk”. Az utóbbi napokban új lendületet, frissességet érzek. Most, mikor az utasok tudják, hogy én voltam az Év autóbuszvezetője, megmutathatom, hogy jól csinálom, és próbálom még jobban csinálni. Egyszóval ez a díj ráébresztett a felelősségemre. Másrészt egy kis lelki teherrel is jár, nyomasztó tud lenni, mert elég sok felületen megjelentem, interneten, tévében, újságokban.

Szerintem fontos, hogy ahogy a családban is, a társadalomban is ismerjük meg egymás munkáját, ismerjük el a másikat. Szüksége is van az embernek erre.

Jó lenne több szakterületen ilyen díjakat létrehozni. Sok olyan szakma van, ahol emberek névtelenül tesznek értünk. Gondoljunk bele, ha a köztisztaságiak nem végeznék a munkájukat, akkor milyen szemetes volna a város! A postán, a bolti kasszánál is lehet szépen, jól dolgozni.

Ez egy koncentrációt igénylő, ugyanakkor monoton munka. Mivel tudod megőrizni hozzá a kedved?

Számomra ez nem csupán munka, hanem szolgálat, és egy kicsit a Jóisten vezetését is látom benne. Mielőtt a volán mögé ültem, választanom kellett az építőipar és a közlekedés között. Elvégeztem az építőipari technikumot és szerettem az építőipart, de egy baleset folytán ott kellett hagynom. Aztán mindkét vonalon kerestem állást, de közlekedésből kaptam először választ. Motivált az a jövőkép is, hogy vállalkozásban is csinálhatnám az autóbuszvezetést, kapcsolódva a közösségi gazdaság kezdeményezéséhez, ezzel segítve másokat. Aztán úgy alakult, hogy maradtam a helyi közlekedésben, és ezt egyáltalán nem bánom, mert nap mint nap találkozok emberekkel, és ez lelkesít.

Immár használatos a közösségi közlekedés megnevezés, de korábban a tömegközlekedés kifejezést használták, ami a kezdetektől fogva távol állt tőlem.

Mindenki egyénileg indul el és érkezik valahova, és ebben az egyéni tervben akarom segíteni az ő életét.

A munkám így személyessé válik, tehát ez megtöri a monotonitást.

Több vonalon is járunk, nincsenek állandó vonalak, inkább váltogatjuk ugyanazzal az autóbusszal a járatszámokat. Olykor az egész várost bejárjuk egy nap alatt, a hosszú évek alatt sok kapcsolat kialakul. Ráadásul én az autóbuszvezetés előtt a Szent Család Plébánián dolgoztam hat évet közösségszervezőként, ahol nagyon sok kapcsolat, barátság épült mind a közösségen belül, mind a várossal, mert rengeteg programot szerveztünk. Nincs olyan nap, hogy ne találkozzak ismerőssel, és ettől olyan vidámabb a dolog, nem munkaszagú, inkább a találkozásokról, szolgálatról szól.

Ez ad egy frissességet, és az is szép, ahogy az emberekkel így felnövünk egymás mellett. Persze vannak gazdasági, politikai, és az élethelyzet adta nehézségek, vagy a COVID, de engem a szeretve dolgozni, szolgáltatni túllendített ezeken.

Vannak a közlekedés folyamán kialakult új kapcsolataid is?

Igen, sokféleképpen. Egyszer már elindultam a megállóból, mikor elkezdték verni az autóbusz ablakát, kiabálva, hogy „Álljon meg, álljon meg!”. Kicsit ijedten nyitottam ki az ajtót, aztán, hogy oldjam a feszültséget, beszédbe elegyedtem az utassal. Másnap már ismerősként üdvözöltük egymást. Viccesre vettem a figurát: „Ja, ön az, aki tegnap majdnem betörte a busz ablakát!”. Nagy város Kecskemét, de mégis kicsi: az utazóközönség szinte állandónak mondható. És persze 20 év alatt sokfelé jártam, sok emberrel találkoztam.

_{Új Város videós interjúfelvétel}

Egy másik interjúban is utaltál rá, hogy sok különleges történeted van. Mesélsz még néhányat közülük?

Egyik, számomra meghatározó történet volt, amikor a megállóban egy utas a hátsó ajtón szállt fel, s közben elöl jegyet adtam, mutatták bérleteiket a felszállók. Szokásomtól eltérően reagáltam: hátramentem a fiatalemberhez, és kértem a jegyét, bérletét. Nincs pénze, de fáj a lába, vigyem már el. Nemet mondtam, és kértem, szálljon le. Erre még a bicska is előkerült, megfenyegetett. Egy idő után beadta a derekát, és leszállt a buszról. Még aznap találkoztam vele egy boltban. Odaszóltam neki, hogy „Vásárolni van pénzed?” Nagy meglepetésemre bocsánatot kért, és kezet nyújtott. Ez mutatja, hogy egyrészt: vannak veszélyei a munkánknak, másrészt hogy nem tudhatom, egy emberben épp mi zajlik. Valószínűleg ő megalázva érezte magát, de nem akart rosszat. Örültem, hogy kibékülhettünk, és kiderült, hogy nem velem volt baja, csak a helyzet hozta ki belőle a rosszat.

Sok a hétköznapi történet is. Nem tudjuk az emberek nevét, de megismerjük őket.

Beszélgetve a kollégákkal „papucsos néni”-ként, vagy „lilahajú néni” emlegetünk egy utast, és amikor egyszer csak hiányzik, vagy rég láttuk, érdeklődve kérdezzük egymást, ki látta, vajon mi történt vele.

Olyan is volt, hogy a piacon megszólított egy utas: „Látom, civilben van, nem dolgozik, akkor igyunk meg egy kávét!” Előfordulnak ilyen teljesen személyes beszélgetések, találkozások a városban. Nagyon jó érzés, hogy együtt élünk a várossal, együtt növünk föl a gyerekekkel. Látjuk, amikor a kisgyerek óvodába megy, és aztán egyszercsak már ő is szülővé válik. Gyerekként elnéztem a buszvezetőt, a munkáját az álomszakmák kategóriába soroltam.

Ma két olyan munkatársam is van, akik kissrácként ott álltak mellettem, kérdezősködtek, elbeszélgettünk, és mára az ő álmuk is beteljesült.

Nagyon jó látni, hogy az álmok nemcsak a mesében megvalósíthatóak.

Csodás, hogy őket részben tehát a te példád vonzotta. Tudod-e, hány szavazatot kaptál?

A szavazás nem nyilvános, úgyhogy ezt nem tudom. Annyit tudok, hogy a Karol Wojtyła Barátság Központ egyik tevékenysége napközbeni étkeztetést biztosítani rászorulóknak. Az odajáró, többnyire egyszerű, szegény emberek nap mint nap autóbusszal közlekednek, és az ő tapasztalataikra alapoztak. Meglepetésemre a díjátadáson nem csak a munkatársak voltak jelen, hanem még az ünnepi ebédre is meghívtak többen olyanokat, akikkel az autóbuszon szoktam találkozni.

Miért lehet a kollégáidhoz képest kiemelkedő számukra a te viszonyulásod hozzájuk, miért szavaztak szerinted rád?

Minden bizonnyal van különbség, de ez nem pozitív vagy negatív. Inkább egy látásmódról van szó, amit a fokoláre lelkiségben, az egyházban kaptam: Jézust látni a másikban. Mindennapos törekvésem, főleg, amikor már nehéz, hogy így tekintsek az emberekre.

Elsősorban igyekszem, hogy mindenkinek köszönjek, és ez egy személyes találkozás legyen, ne csak egy formula.

Mikor az utas felszáll az autóbuszra, gyakran nem csak a bérletet figyelem, hanem a szemébe is nézek.

Egyszer hallottam, hogy megjegyezték: „Ez a buszvezető teljesen más hangsúllyal köszönt!” Hallom az utasoktól, hogy ez vagy az a kolléga rájuk se hederít, vagy csak nyomogatja a telefont. De ezek velem is megtörténnek, akár csak azért, mert bal lábbal keltem fel. Nem egyszer hibázom is, de törekszem újra és újra jól végezni a munkám.

_{Az Év autóbuszvezetője díj átadása 2023. november 10-én a Wojtyła Barátság Központban. (hiros.hu)}

Az emberek a feszültségeiket gyakran pont a közlekedés során vezetik le. Hogyan kezeled az autósok és az utasok körében az agresszivitást?

Nincs nap, hogy ne érne egy stresszes szituáció vagy közlekedési veszélyhelyzet. A Biblia igéi és az egyház arra tanítanak, hogy mindenkit be kell fogadni, elfogadni, szeretni, még az ellenségeinket is. Ezek segítenek, hogy a hétköznapokban segíteni próbáljak.

Az autóbusszal nem lehet hirtelen elindulni, fékezni, manőverezni, de az autósok sokszor bevágnak elénk.

Ilyenkor az ember már nyomná is a dudát, villogna. Egyszer-kétszer el is vittek az érzelmek, de utána csak még idegesebb lettem. Aztán rájöttem, hogy a magam igazánál fontosabb, hogy megőrizzem a nyugalmat. A közlekedésben ez talán főleg azt jelenti, hogy csöndben maradok: nem nyomom a dudát, nem rázom az öklömet, mert ezt látják az utasok is, és a feszültség érződik az autóbuszon is a manőverek során.

Ilyenkor hálát is szoktam adni, hogy nem történt baj, vagy fohászt mondok az illetőért, hogy „Na, legyen szép napja!”. Ezek a kis döntések segítenek, hogy mosolygósan folytassam, és a következő pillanatra is odafigyeljek, mert veszélyes, ha beleragadok egy történésbe, rágódok rajta, és ezért kihagyok egy megállót vagy veszélyhelyzetet teremtek. Nagy járművet vezetünk, az utcasarkok, kereszteződések közel vannak egymáshoz, nem lehet elbambulni.

Mi adja számodra a hátteret ehhez?

Igen, egy háttér is kell, és ez számomra a család. Öt gyermeket nevelünk feleségemmel. Egyrészt persze a családomért dolgozom, a munka révén jutok jövedelemhez az ő számukra, és ez is tud lendületben tartani, másrészt velük élek, várnak haza, és biztosítják a meleg, szeretetteljes légkört számomra. Biztos vannak olyanok, akik egyedül élnek, vagy máshonnan is lehet meríteni, de számomra ez fontos segítség.

Meg szoktad várni a busz után futó embereket?

Ha elindultam, nem vagyok köteles már újra megállni, illetve ez veszélyes is lehet. Egy zsúfolt pályaudvaron, ahol jönnek-mennek az emberek, nem egyszerű se elindulni, se megállni. Időhöz vagyunk kötve, és egy-egy ilyen megállással akár egy-két perces késést is össze lehet szedni. De azt tapasztaltam, hogyha türelmesen megvárok valakit, akkor összejön a zöldhullám, nincsenek dugók, és időben be tudok érni.

Amit odaadok az időben az elején, azt vissza is kapom.

És megtapasztalom az ellenkezőjét is, hogy amikor nagyon ideges vagyok, hogy „gyerünk, haladjunk már, dolgom volna”, akkor utána időt veszítek.

Sokszor beszélsz megbecsüléssel a kollégáidról, többes szám első személyben a munkádról. Lehet az autóbuszvezetésre csapatmunkaként tekinteni?

Igen, mert nagyon sok helyzetben jó, ha számíthatunk egymásra. Van, amikor a CB rádión odaszólunk a másiknak, hogy valahol baleset vagy úttorlasz van. Kecskemét forgalma nő, de a pályaudvarok ugyanolyan kicsik maradtak. Egymást segíthetjük, hogy ne duguljon be az állomás, ne legyen ütközés. Ez persze áldozattal jár: ilyenkor fel kell tudni adni, hogy most pihenőidőm lenne. Lendületet adtak nekem a kollégákkal való kapcsolatépítésben Tari Sanyi fokolarinó munkáscsoportjával való találkozásaink. Az egyházban a fizikai dolgozók kevésbé vannak jelen, nehezebben megszólíthatóak, ennek az útját keressük együtt.

Azzal foglalkozunk, hogy a munka során hogyan tudjuk megélni a kereszténységünket.

Erre volt jó lehetőségem, mikor – még régebben – szakszervezeti tisztségviselőséget vállaltam. A kollégák tudták, hogy fordulhatnak hozzám a problémáikkal. Nem tudtunk elérni nagyívű célokat, talán a habitusom miatt sem, de számomra a közösségépítés volt a lényeg: szerveztünk bálokat, együttléteket farsangkor, húsvétkor, szilveszterkor, ahova a feleségeket is meghívtuk. Kevés ugyanis az alkalom a beszélgetésre, akár fél évig sem tudjuk az új kollégák nevét, csak integetünk egymásnak. Így tudtunk a találkozni a munkán kívül, egy kicsit ellazulni, jobban megismerni egymást és egymás családját.

Köszönjük, hogy bepillantást nyerhettünk a munkádba és a mozgatórugóiba! Van még valami, amit fontosnak tartasz elmondani?

Minden szakmára igaz, hogy a maga munkáját, hivatását felelősséggel kell, hogy végezze az ember.

Nekem az is fontos szempont a munkámban, hogy ez egy szolgáltatás a lakosság felé. Kereshetném az igazamat, ragaszkodhatnék a szabályokhoz, mondhatnám, hogy pl. csak elől lehet fölszállni, hátul pedig leszállni.

De nem mi vagyunk a szabályokért, hanem a szabályok vannak értünk. Fontos a rugalmasság, én is ezt szeretném, amikor más szolgáltatást veszek igénybe.