Megtörni a hallgatást. Emlékezzünk a holokausztra...

Január 27-e, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja. 2005-ben, az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor felszabadításának 60. évfordulóján határozott az ENSZ erről az emléknapról, hangsúlyozva, hogy egyrészt fontos a történelmi eseményekre való emlékezés, másrészt az oktatás, hogy a jövő nemzedékek megismerjék a történelmi tényeket és azok tanulságait. Egy megrázó olvasmányélményemet megosztva szeretnék én is emlékezni és emlékezésre hívni.

megtorni-a-hallgatast-emlekezzunk-a-holokausztra

Mennyit tudunk a holokausztról? Ismerjük eléggé a történelmi tényeket és méltó módon ápoljuk az áldozatok emlékét? Bizonyára mindannyian kapásból tudnánk sorolni mind filmeket, mind szépirodalmi műveket, melyek a holokausztot ábrázolják. Napjainkban is kerülnek elő családi hagyatékokból olyan iratok, naplók, amik egy-egy személyes történeten keresztül hozzák közelebb a deportálások és haláltáborok borzalmait.

A felszínre került és nyilvánossá tett történetek csak töredékei az emlékezet mélyén lappangó, olykor végleg kimondatlanul, feldolgozatlanul maradt borzalmaknak. A holokauszt túlélőivel kiterjedt pszichológiai irodalom foglalkozik, s e vizsgálatokból tudjuk, hogy az átélt traumának hosszú távú, a következő nemzedékekre is ható következménye van. Az áldozattá válás az érintettek személyiségében maradandó nyomokat hagyott, ez az ún. PTSD (poszttraumás stressz szindróma.)

 

 

 

 

Számomra az egyik legmegrázóbb holokauszt olvasmány Aharon Appelfeld: Egy élet története című kötete volt. A címe összhangban van a tartalmával: nem egy megkomponált regény, hanem egy személyes életút leírása a felnőtt évekig bezárólag, aminek része a háború és a zsidóüldözés átélése és a háború utáni új élet első évei is. Appelfeld egy asszimilálódott csernovici (Bukovina) zsidó család féltve óvott gyermeke, akinek hétévesen egyetlen éjszaka alatt ér véget a gyerekkora. Édesanyját a szeme láttára ölik meg, apjával gettóba kerülnek, majd a halálmenet végén a lágerbe megérkezve apjától is elszakítják. Ekkor egy véletlen folytán sikerül megszöknie és hat évig, a háború végéig egyedül bujkál erdőn-mezőn.

Azért is ütött szíven e vékony kis kötet, mert nem kerek egész történetet mond el, hanem töredékességében is szól a kimondhatatlanságról, a szavak erőtlenségéről, arról, hogy mennyire nem képesek kifejezni azt, amit átélt. Szövegei jól illusztrálják a poszttraumás stressz szindróma tüneteit is. A továbbiakban a regényből közlök részleteket, a trauma tüneteivel párhuzamba állítva.

 

A túlélők többsége hosszú évekig vagy akár évtizedekig képtelen beszélni az átélt borzalmakról. Még saját családjuknak, gyermekeiknek sem mesélnek, igyekeznek elfeledni a történteket. Aharon, aki a háború után Izraelben kezdett új életet, így fogalmaz:

 

„A feledés termékeny talajra lelt. Persze azoknak az éveknek az ideológiája is elősegítette és támogatta az emlékek elzárását, ám a parancs, hogy falakat emeljünk, nem csak kívülről jött. Néha az emlékezet befalazott vermeiből felszivárogtak a háború képei, és a létezéshez való jogukat követelték. De nem tudták megrendíteni a feledés oszlopait és az élni akarást. Az élet azt mondta akkor: Feledj! Olvadj be!”

 

Vagy másutt így írja le a felszínre törő emlékek tudatos elnyomását:

 

„A háború éveiből nagyon kevésre emlékszem, mintha nem is hat év telt volna el egyhuzamban. A sűrű ködből időnként előbukkan egy sötét alak, egy megfeketedett kéz, egy cipő, melyből csak cafatok maradtak. Ezek a képek, melyek néha olyan erővel marnak belém, mint a tűz, hamar elenyésznek, mintha nem akarnák, hogy feltárjam őket, és ismét visszatér a fekete alagút, amelyet háborúnak hívunk. Ez a tudatos emlékezet határa, de a tenyér, a talp, a hát és a térd mindenre emlékezik. Ha hagytam volna, elárasztottak volna a képek.”

 

 

 

A pszichológia emlékbetörésnek nevezi azt a jelenséget, amikor egy hasonló helyzet, testi érzet, szagok vagy ízek hasonlósága váratlanul előhozzák a trauma élményét, ami akár fizikai rosszullétet is kiválthat.

 

„Már több mint ötven év telt el a második világháború vége óta. Sok mindent elfeledett a szívem, főként helyeket, dátumokat, neveket, de a testem emlékszik azokra a napokra. Valahányszor esik, hideg van, vagy erősen fúj a szél, visszakerülök a gettóba, a táborba vagy az erdőkbe, melyekben sok-sok napot töltöttem.

Az emlékezet, úgy látszik, mélyen gyökerezik a testben. Néha elegendő a dohos szalma bűze vagy egy madár vijjogása, hogy belehajítson a messziségbe, önmagam feneketlen mélységébe.”

A regény leír egy esetet, amikor a kisfiú már napok óta nem evett, s egyszer csak megpillant egy gyümölcsökkel teli almafát. Hátrahőköl a meglepetéstől és az örömtől, majd térdre borul és elalszik a fa alatt. Csak másnap szakít egy almát a fáról. Ez az egyik boldog emléke a háborúból, de ez is mélyebben van a tudatos emlékezet határainál.

 

„A hátrálásra jobban emlékszik a testem, mint én magam. Valahányszor rossz mozdulatot teszek a hátammal, vagy megbotlok és hátralépek, látom a fát a piros almákkal. […] Ezt a térdelést is mind a mai napig érzem, és valahányszor térdre ereszkedem, eszembe jut a lenyugvó nap fák között átszűrődő fénye, és boldog vagyok.”

 

A háború után Appelfeld kétszeresen is elveszítette szavait, egyrészt a borzalmak kimondhatatlansága miatt, másrészt mert Izraelbe kerülve a számára idegen, héber nyelvű környezetbe került. Nehezen tanulta a nyelvet, ráadásul kétségbeesetten próbálta megtartani a német nyelvet, mely vonzotta, hiszen édesanyja nyelve volt, ugyanakkor taszította, hisz ez a nyelv már örökre gyilkosai nyelve lett számára.

A feledés tompaságába való menekülés, az elő-előtörő emlékek kettőssége, a hallgatni és beszélni vágyás egyidejűségének feszültsége a túlélők életének sajátja. Appelfeld végül eljutott addig ebben az őrlődésben és a héber nyelv ismeretében (ahogy ő fogalmazott: a héber nyelv örökbe fogadta), hogy végül ki tudta mondani, meg tudta írni történetét. Ír még vagy harminc könyvet, de mindegyiket e két témában: az idilli gyerekkor és a mindent megváltoztató gyilkos éjszaka és az azt követő bolyongás a háborúban. Tömör, szikár nyelvezetével válik az izraeli irodalom egyik nagy alakjává.

 

 

 

Más túlélők is beszámolnak arról, hogy miután először áttörték a hallgatás falát, küldetésükké vált, hogy személyes történetüket és a holokauszt borzalmait megosszák minél több emberrel. Erről számoltak be a magyar származású, Amerikában élő Edith Eva Eger és Fahidi Éva is, akik mindketten könyvet írtak, és különféle alkalmakon, interjúkban beszélnek azóta is történetükről. Minden megszólaló túlélő azt hangsúlyozza, hogy fontos beszélni, fontos emlékezni, fontos látni, hogy a gyűlöletben, háborúban mivé lesz az ember. Azért, hogy ez többé ne fordulhasson elő. A borzalmak közepette megmutatkozik az ember valódi lénye, a jó és a rossz is, erről is több helyütt ír Appelfeld. Vigyük el emlékeztetőül ezeket a részleteket, melyekben ott a remény is:

 

„A mezőkön és az erdőkben vándorolva megtanultam, hogy az erdő jobb a rétek nyílt tereinél, az istálló jobb a háznál, a torz az egészségesnél, a falu számkivetettje az állítólag tisztességes gazdánál. Gyanakvásom többnyire jogosnak bizonyult. Az idők során megtanultam, hogy az élettelen tárgyak és az állatok az igaz barátaim.[…] Az emberek kiszámíthatatlanok. Az első pillantásra nyugodtnak és megfontoltnak tűnő ember is könnyen válhat vadállattá vagy akár gyilkossá. […] A háború idején nem a szavak beszéltek, hanem az arcok és a kezek. Az arcokból megtudhattad, segíteni vagy ártani akarnak-e neked a körülötted lévők. A szavak nem segítették a megértést. Az ösztönök közvetítették a helyes információkat. Az éhség visszaveti az embert az ösztönök, a beszéd előtti nyelvi szintjére.

A kezet, amely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.

[…] A háború idején csupaszon, a maga meztelen valóságában láttam az életet. Egyszerre ismertem meg a jót és a rosszat, a szépet és a csúfat. Hála istennek, ez nem tett moralistává. Ellenkezőleg, megtanultam tisztelni és szeretni a gyengeséget, mert a gyengeség lényegünk. Aki ismeri a saját gyengeségét, képes felülemelkedni azon. A moralista nem néz szembe saját gyengeségével, és ahelyett, hogy magát bírálná, embertársát gyötri.”

 

A közölt részletek forrása: Aharon Appelfeld: Egy élet története. Park Kiadó, 2005.

Fotó: Emlékkövek Bergen-Belsenben – bernswaelz / pixabay; Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor. Ron Porter / pixabay;  Holokauszt emlékmű San Franciscóban. Fotó: Michael Pace / pixabay

Legújabb könyveink: