Ki az ember? – Kultúrtörténeti és lélektani áttekintés (I. rész)

Miben különbözik az ember a többi teremtménytől? Mik azok a jellemzők, ami által az ember mind a saját sorsának mind a környezetének tevékeny alakítója lehet? Szerzőnk a kultúrtörténet és a lélektan válaszait veszi sorra.

ki-az-ember-kulturtorteneti-es-lelektani-attekintes

„…van szívemben akarat,

s tán ha kezem másképp legyintem,

a világ másfelé halad.”

                            (Babits Mihály: Az elbocsátott vad)

 

Ha e költemény sorait olvassuk, óhatatlanul a káoszelméletben leírt ún. pillangóhatásra kell gondolnunk, mely szerint „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon”. Csakhogy az elmélet évtizedekkel később született, mint a költő verse. A pillangóhatás először 1952-ben egy sci-fi novellában fogalmazódott meg,[1] a káoszelméletet pedig 1963-ban Edward Lorenz fejtette ki tanulmányában.[2]

 

Ha végigolvassuk az 1934-ben keletkezett verset, láthatjuk, hogy a költő a szabad akarat és az eleve elrendeltség dilemmájával és saját istenkapcsolatával vívódik. A buddhista bölcselet azt mondja: „Buddha szeme Buddhát lát” (a disznó szeme pedig disznót!), vagyis, amit látunk, belőlünk fakad. A pszichológia ismeri az „önbeteljesítő jóslat” fogalmát: ha egy gyermekre úgy tekintünk, hogy az buta, s ezt többször meg is mondjuk neki, a gyermek nagy valószínűséggel azzá is válik.

 

Ki tehát az ember és mennyiben lehet saját sorsának kovácsa?

 

A ma elfogadott „biológiai” megnevezése az emberi fajnak: Homo Sapiens, azaz bölcs ember. E „bölcsességet” sokan kétségbe vonják, amit a történelem évszázadai és a jelenben zajló események is messzemenően alátámasztanak. Ha a jelzőt másképp fordítjuk, értelmes embert mondunk, akkor az már elfogadhatóbb (bár az „értelmes” kifejezés a mindennapokban azt jelenti, hogy az értelmét jóra használja valaki).

Mások az ember eszközalkotó jellegét veszik meghatározónak, s Homo Faberről beszélnek. Elsőként említhetjük Appius Claudius Caesust, aki a Sententiae c. művében használta ezt a kifejezést (Kr. e. 340–273), utalva arra, hogy az ember képes sorsát és a körülötte lévő világot alakítani (irányítani?). A XIV. századi újrafelfedezést követően az itáliai reneszánsz fontos elemévé vált e szemlélet. A XX. században Max Scheler és Hannah Arendt filozófiai gondolataiban tűnik fel ismét, de nem feledkezhetünk meg a marxizmusról sem (pontosabban Engelsről), amely/aki szerint „a munka tette az embert emberré” (talán ezért is beszélt a vulgár-marxizmus igen gyakran az emberről, mint munkaerőről).

 

Johan Huizinga holland történész és kulturális teoretikus 1938-ban megjelent könyvében az embert Homo Ludensnek nevezi, rámutatva, hogy az ember nem mindig bölcs és értelmes, gyakran nem készít és használ eszközöket, de játszani szinte mindenki játszik.[3] S ez a fajta játék egyedül az embert jellemzi. A játék alapvető létszükséglet, evolúciós örökség. Célja a felfedezés, a kísérletezés és ezáltal ismeretek és képességek megszerzése. Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni egy másik könyvet, amit Huizinga könyve „ihletett”: Hugo Rahner: A játszó ember (1948) c. művét.[4] „Nem érthetjük meg a játszó ember titkát, ha nem beszélünk előbb »nagy tisztelettel« a játszó, a teremtő Istenről. Amikor azt mondjuk, a teremtő Isten »játszik«, és ebben a képben az a metafizikai belátás rejlik, hogy a világ és az ember teremtése ugyan mély értelmű, de Isten számára semmiképpen sem szükségszerű cselekedet.” [5]

 

Az utolsó száz év emberi vágyainak változásai a mélylélektan vonalán

 

Az első az öröm akarásának vágya (Wille zur Lust, Sigmund Freud). Talán ez a legismertebb. Majd következett a hatalom akarásának vágya (Wille zur Macht, Alfred Adler). Azután az önkibontás, az individuáció, az egyénné válás akarásának vágya (Wille zur Selbstwerdung, Carl Gustav Jung). A közelmúlt: az élet értelme akarásának vágya (Wille zur Sinn, Viktor E. Frankl). Manapság mindezeken túl, mellett és felett domináló vágy: a kapcsolat akarásának vágya (Wille zur Beziehung, Howard Clinebell).[6]

 

Korunkban e két utóbbi foglalkoztat minket leginkább. Viktor E. Frankl, a pszichoterápia „harmadik bécsi iskola” megalapítójának tanítása: az értelmes élet utáni vágy. „És mégis mondj igent az életre!” Szavainak hitelt ad életének alapvető tapasztalata, a koncentrációs tábori át- és túlélése. A másik a kapcsolat lényegi szerepe: az emberi személy több mint az individuum. Éppen a kapcsolatok révén több annál (az egyénnél).

Érdemes a Frankl által kidolgozott logoterápia egyik mai képviselője, Elisabeth Lukas szavaira odafigyelnünk.[7] Arra hívja fel a figyelmet, hogy Freud és Adler beteg embereket tanulmányozva fogalmazott meg – az emberről – messzemenő következtetéseket, míg Frankl az egészségeseket próbálta megismerni. „Azt állította – ti. Frankl –, hogy az emberben megvan ugyan az ösztön, az állati vonás, de az ember képes önmaga fölé emelkedni, képes felülmúlni önmagát, képes az öntranszcendenciára. … Sőt az ember ott válik igazán emberré, ahol fölfedezi, hogy értelmes cselekvésre hivatott, arra, hogy keresse az élet és a dolgok értelmét, és hogy értelmes célokat, feladatokat tűzzön maga elé, amelyeket aztán erejét latba vetve megvalósít” – idézi mesterét Lukas.

 

Ilyen tehát az ember, mint individuum. S mint az előzőekben láttuk, természeténél fogva több mint individuum: az ember közösségi lény. Cikkem második részében azt járom majd körbe, hogy az emberre közösségi lényként tekintve, hogyan tudjuk segíteni, hogy valóban környezete, települése, közössége aktív, alkotó tagjává váljon, ezáltal is megélve emberségét.

 

A cikk második részét, hamarosan közöljük.

 

 

[1] Ray Bradbury: Mennydörgő robaj
[2] Ebben az első leírásban még egy sirály szárnycsapásáról ír, de későbbiekben már a pillangót használta.
[3] Huizinga, Johan: Homo Ludens, 1938. Magyarul: Atheneum, Bp. 1944, ill. Universum Kiadó, Szeged 1990.
[4] Kairosz Kiadó, Budapest 2013.
[5] Bodnár Dániel, Magyar Kurír, 2013. július 24.
[6] Clinebell amerikai, tehát itt az angol kifejezés lenne illőbb, de az összegző, Gyökössy Endre az elődök nyomán ezt is németül adta meg. Lélekápolás, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 1991.
[7] „Nincs kilátástalan helyzet…” Interjú Elisabeth Lukassal. Mérleg 1990/1. 13–20.

 

 

Fotó: pixabay

Legújabb könyveink: