Klímaváltozás, az átfogó ökológia és a ruhatárunk

Naponta hallok újabb és újabb természeti csapásról – kezdve az emberi tevékenység következtében eltűnő fajoktól egészen a vállalatok túlfogyasztása miatt túlterhelt ökoszisztémákig. Ezek a krízisek időnként megállásra késztetnek és megbénítanak. Az ilyen és ehhez hasonló klímakihívások mértéke elképesztő. Én pedig, miközben elkötelezetten próbálok megelőző intézkedésekkel reagálni ezekre a környezetkárosító „bűnökre”, gyakran azt sem tudom, hol kezdjem. Hogyan javíthatnánk meg az Isten alkotta Földet?

Először is el kell fogadnunk a változásokat. Nemcsak strukturális szinten, hanem önmagunkban is.

A keresztény hagyomány belátja, hogy az ökológiai krízis legmélyén valójában lelki krízis áll: az emberiség elfeledte, hol a helye a világban.

Ahelyett, hogy a teremtés gondnokai lennénk, profitorientált eszközökkel igyekszünk uralni a Teremtett Világot. Az ökológiai rendszerek terhelésével megvetjük Isten bölcs tervezését és a saját hatalmunkat juttatjuk érvényre. Ez pedig pusztító eredménnyel jár.

2015-ös Laudato Si’ enciklikájában Ferenc pápa úgy száll szembe ezzel a mélyen gyökerező lelki krízissel, hogy a keresztényeket újfajta látás, gondolkodás és cselekvés elsajátítására hívja. Írása elején bemutatja és elmagyarázza az átfogó ökológia fogalmát, amely szerint minden szorosan összefügg mindennel. Miközben az emberiség figyelmét alázattal a teremtés kiterjedt hálózata felé tereli, ezt a magyarázatot adja: „…az élőlények is hálózatot alkotnak, amelyet soha nem fogunk teljes egészében megismerni és megérteni.” (§138). Nem elszigetelt lények vagyunk, hanem olyan dinamikus teremtmények, akik a kapcsolatok együttállásában akár észrevétlenül is kapcsolatba lépünk más teremtményekkel. Ferenc pápa megfogalmazása szerint a természetbe „Belé vagyunk foglalva, részei vagyunk, és átjárjuk egymást” (§139).

Szavai különösen akkor bizonyulnak igaznak, amikor annak legkevésbé kézenfekvő területein vetünk számot életünkkel. Nézzük meg például, mi van a ruhásszekrényünkben! Amikor reggel felöltözünk, valószínűleg automatikusan felvesszük a munkahelyi ruhát, és nem igazán tulajdonítunk az egésznek mélyebb értelmet. Az átfogó ökológia ugyanakkor arra hív bennünket, hogy az életünk leghétköznapibb területein is vegyük jobban szemügyre az élet nyomait.

Reggelente a munkahelyemre illő ruhába öltözöm. A melegebb hónapokban lazább darabokat választok, például pamut vagy lenvászon blúzokat. Egy vasalt vászonblúz élettelennek tűnhet – ha azonban ruháinkat az átfogó ökológia szemszögéből nézzük, mélyebb értelmet láthatunk meg bennük. Egy ruhatár bővelkedik a kapcsolatokban: a lenszedő és lenvászont szövő asszonyoktól kezdve egészen a ruhakészítőkig, akik az anyagból ruhát varrtak. Jóllehet mindezt fizikailag nem látom, a kezük munkája mégis ott van a szekrényemben. És ott van a blúzt alkotó len is, amelyet egy általam soha nem látott földdarab termőtalaja táplált.

Amikor reggelente felöltözöm, kapcsolatok egész sorának leszek én is részese, és olyan közösségekhez kapcsolódom, amelyek napközben ugyan nem jutnak eszembe, mégis jelen maradnak az aznapi öltözékemben. Az átfogó ökológia segít meglátnom ezt a nagyobb valóságot. Ha a teremtésre és a teremtett javakra „jelenléttel eltelve” tekintek, kitágítom a közösségről alkotott képemet, és a tőlem távol élőkben is meglátom a szomszédaimat.

Ez mind szép és jó, de milyen komolyabb dolgokra lehet ebből következtetni?

Közösségben lenni valakivel nem puszta szentimentalizmus. Amikor valakivel közösségben vagyok, felelős vagyok érte.

Kötelezettségeim vannak feléje. Odafigyelek az igényeire, és tiszteletben tartom őket. Tehát ha komolyan veszem a teremtés és a teremtett javak által létrejött kapcsolatokat, akkor számolnom kell a felelősségemmel.

A ruhásszekrényem példájánál maradva: minden öltözék kapcsolatokból jön létre, ráadásul egy humanitárius és környezeti bűnökkel terhelt rendszerben. Azoknak az embereknek például, akik a ruháinkat készítik – az egész világon –, kizsákmányoló munkakörülmények között, csekély fizetésért és a fizikai egészségüket fenyegetve kell helyt állniuk. Méltatlan munkakörülményeik elárulják az emberiségnek kijáró méltóságot.

Ezek a méltatlanságok a Földre is kiterjednek. A ruhaipar a világ szénkibocsátásának mintegy 8–10%-áért felel. A túl sok gyártási ciklus – amit fast fashionként ismerünk – túlterheli a bolygónk erőforrásait. A ruházati termékek gyártása „szomjas” eljárás, hiszen egyetlen pamutpóló elkészítéséhez közel 3000 liter vízre van szükség, Más eljárások, mint például a ruhafestés, rendkívül szennyezőek. A textilfestés a világ szennyvizének 20%-át teszi ki. Ez a szennyezés a világ déli országaiban, ahol a ruházati ipar a leginkább jelen van, jelentős terhelést jelent az ökoszisztémáknak és a közösségeknek. A túlfogyasztás pedig értelemszerűen túl sok felesleggel is jár. Amikor a világ északi országaiban a fogyasztók elosztogatják a felesleges ruháikat – ami egy amerikai fogyasztó esetében nagyságrendileg 81–100 font (37–45 kg) –, azok a ruhák a szeméttelepre vagy olyan országokba kerülnek, mint Ghána. Ott a ruháink elárasztják a helyi gazdaságokat, beszennyezik az erőtlen közösségeket, és a vizeikben rothadnak el.

Amikor az öltözékünket és más teremtett javainkat az átfogó ökológia lelkületével közelítjük meg, Isten teremtményei és a teremtés hordozta sebek tömkelegével találkozunk. A ruhatáram alaposabb szemügyre vétele alkalmat adott rá, hogy felismerjem a hibáimat és a kudarcaimat – mint önálló személy és mint egy tágabb emberi és földi közösség keresztény tagja. Ebből pedig valami egészen érdekes dolog indult ki. A kedvenc ruhadarabjaimmal összefonódó sebekre gondolva késztetést érzek, hogy mindent jóvátegyek, megbánjak és helyrehozzak. Amikor szembesülök a ruháimra ráragadt szomorúsággal, változtatni szeretnék, hogy ezáltal kifejezhessem megbecsülésemet közeli és távoli, akár nem emberi szomszédaim iránt.

A gyakorlatban ez a változtatás iránti vágy személyes és közösségi tetteimben is megnyilvánul.

Például elkezdtem megtanulni, hogyan foltozhatom meg a ruháimat. Próbálok kevesebbet vásárolni és nem figyelni a mikrotrendek alakulását.

Terápiás vásárlás helyett inkább a környezet- és munkavédelmi szabályozásokra (pl. az amerikai „textiltörvény” és a „Slow Fashion Frakció”) igyekszem figyelmet fordítani. Polgártársaimmal együtt olyan nyomásgyakorló kampányokat támogatok, amelyek a ruhaipari dolgozók bérének ellopása és a túlfogyasztás ellen veszik fel a harcot. Mindemellett a világ ruhaiparát kritizáló mozgalmakról tanítom a hallgatóimat és a munkatársaimat. Ez csak néhány akció azok közül, amelyekkel időt, pénzt nem sajnálva, szóval és tettel is változást próbálok elérni a világban – és önmagamban is.

Ez a változás iránti vágy belülről fakad, hiszen Ferenc pápa is nyomatékosítja, hogy az ökológiai krízis (amely egyszerre humanitárius válság is) „mély belső megtérésre hívó felszólítás” (§217). A szív megtérése a környezeti és humanitárius csapásokkal való számvetés üdvös kimenetele. Ez a megtérés azonban nem történhet elszigeteltségben. A pápa szerint „a tartós változás dinamizmusának elindításához szükséges ökológiai megtérés egyben közösségi megtérés is” (§219). Amint azt sok klíma- és közösségi aktivista tudja, a társadalmi problémákra közösségi hálózatokkal kell válaszolni, „nem pusztán az egyéni javak összegzésével” (§219).

Ha tehát a válaszlépéseinkkel szeretnénk megbecsülni szomszédainkat és az Isten alkotta Földet, a közös megtérésre kell törekednünk. A gyakorlatban ez a politikát és a tiltakozást jelenti. Az öltözködés esetében azoknak a jogszabályalkotóknak az erőfeszítéseire érdemes figyelnünk, akik a globális ruhaiparban a környezetvédelmi reformokat szorgalmazzák. Tavalyelőtt júniusban az amerikai képviselők bemutatták a Slow Fashion Frakciót (Slow Fashion Caucus), amelynek célja az éghajlat és az öltözködés viszonyáról folytatott viták ösztönzése, a klímatudatos jogalkotás előkészítése, valamint koalíciók megalakítása a választókörzetek között. Európában a törvényalkotók olyan jogszabályokat terjesztenek elő, mint például a kiterjesztett gyártói felelősségről szóló irányelv, amelynek értelmében a textilhulladékért a termékgyártók tehetők felelőssé. E munka közepette pedig a fogyasztók tömegbe szerveződve igyekeznek nyomást gyakorolni a vállalatokra, hogy azok elismerjék ezeket a követeléseket.

Környezeti és társadalmi sebeink begyógyítására lehetőségek végtelen sora áll rendelkezésünkre. A cselekedeteinkben azonban továbbra is fontos szerepe van annak, hogy mindig új szemmel tekintsünk a világban elfoglalt helyünkre.

Amikor a katolikus hagyomány emlékeztet bennünket, hogy más szeretett teremtmények között mi is Isten szeretett teremtményei vagyunk, az felbecsülhetetlen mértékben járul hozzá ezekhez az erőfeszítésekhez.

A gördülékeny folyamatok világában könnyen elfelejthetjük, mennyire összekapcsolódunk. Szemünk elől veszíthetjük az életünk alapjául szolgáló embereket, helyeket és ökoszisztémákat. Az éghajlati kihívások növekedése mellett ez a hanyagság a roppant magányosság érzését keltheti bennünk. Pedig, ahogyan azt Ferenc pápa is szemlélteti a Laudato Si’ enciklikában, nem vagyunk egyedül. Mindig közösségben vagyunk Isten dicsőséges teremtésével – ezért kell annak megfelelően cselekednünk!