Szürke arcok színesben: Mati Unt – Őszi kavargás

Olvasási idő: 6 perc

Kormos István 1975-ben készített egy portréfilmet Nagy Lászlóról. Ennek végén a Vackor az első bében szerzője felteszi a kérdést: mit üzenne az utókornak; azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ezt a filmet látják majd? „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük” – válaszolja a fekete-fehér költő.

Először talán öt és hétéves korom között láttam ezt a jelenetet, és Nagy Lászlóról azon kívül, hogy verseket írt, és hogy olyan arca volt, mint a fekete kávénak lett volna, ha lett volna arca a fekete kávénak, nem sokat tudtam. A gondolatot magát sem értettem. Hogy gondolhatja okos ember – márpedig biztos okos, hiszen filmet forgatnak róla –, hogy az embereknek egy napon majd nem lesz arcuk? Mi lesz akkor a személyi igazolványon? Mondjuk, legalább nagyon könnyű lesz majd mellszobrokat csinálni, csak egy golyó, aminek van nyaka, mellkasa és válla, illetve haja – igaz, sok embernek, akinek mellszobrot állítanak, nincsen haja. Ehhez hasonló dolgok jártak tehát az én öt és hét év közötti fejemben. Mit se hallottam akkor még D-503-ról, akit egy Zamjatyin-regényben ér a felismerés: államuk nem az emberi élet akadálymentesítésére törekszik, hanem egy olyan élet létrehozására, amelyet csak heves idézőjelezés közepette nevezhetnénk „emberinek”, s lássuk be, „életnek”.

De antiutópiát olvasni jó, mert messze van. Nem tartunk attól, hogy holnap magas oszlopokon díszelgő üveggömbökben ébredünk, és a köb-ükszüleinkkel csak úgy tudunk kommunikálni: „kapcs. ford.”.

Pedig ahhoz, hogy Nagy Lászlónak ne legyen mit csókolnia, nem szükséges ezer évet előreugranunk, és nem kell egy mindent megfigyelő autokratikus államhatalom sem; üljünk fel egy buszra, villamosra, trolira – a sportosabbak sétálhatnak is – és nézzünk szét egy dzsungelben, ami tömérdek betontömböt, ellenben kevés kakadut tartalmaz: nézzünk szét a lakótelepen.

_{Mati Unt (1944–2005)}

Mati Unt (1944–2005) észt író kisregénye megkímél minket ennek az útnak a fizikális megtételétől – bár a lehetőségtől természetesen nem foszt meg, mérete miatt a könyv trolin is olvasható. Az észt főváros, Tallinn Mustamäe kerületének lakótelepén vagyunk. Nincsen futurisztikus környezet, a szereplők mindennapjai nem sokban különböznek a mieinktől. Akkor viszont mi furcsa? Semmi. Minden szürke és egyforma. Ezt persze nemcsak a tömbházakra kell érteni, hanem a bennük lakók életére is, bár természetesen a kettő közt erős az összefüggés. A kisregény azt mutatja be, ahogy szereplőink próbálnak kijutni a lakótelep szövevényes, végeláthatatlan szürkeségéből, azonban, mivel ez fizikailag nem lehetséges – egyrészt, mert lakhatásuk köti oda őket, másrészt, mert az épületek és utcák annyira egyformák, hogy az ember, ha kicsit elkalandozik, könnyen téves címre mehet haza –, ezért gondolataikba, kedvteléseikbe menekülnek. Ennek részletesebb kifejtésére hamarosan visszatérek.

Ha August Kaskot, a könyv egy szereplőjét kérnénk meg, hogy ismertesse a könyvet (elvégre ő csak ismeri!), az nagyjából így nézne ki:

A könyv – az Európa Könyvkiadó 1983-as kiadásában – 268 oldalt tartalmaz, ebből 254 oldalt foglal el a szöveg maga. Ez kiegészül egy négyoldalas utószóval a fordító, Fehérvári Győző tollából, a fennmaradó oldalak pedig a szokásos, könyveknél elengedhetetlen komponensek: tartalomjegyzék, miegymás. A kisregény 7 részre van osztva, melyek fejezetekből állnak, összesen 37-ből, beleszámolva ebbe az epilógus egyetlen fejezetét, mely nincsen számmal ellátva. A legtöbb rész 6 fejezetből áll, kivéve a negyedik részt, mely 7-ből. Ezt ellensúlyozza az ötödik rész, mely csak 5 fejezet.

August Kask szereti a statisztikát. Van is ideje rá, és szüksége is. Mozgásban tartja az agyat, rávilágít környezetünk rendszerszerűségeire, és nem utolsó sorban eltereli a figyelmet. Miről? Fehérvári Győző úgy fogalmazza meg ezt, hogy „ezek a végtelenségig egyforma paneltömbök nemigen hagyják magukat egyedivé formálni, sőt a jelek szerint ők akarnak minket, létrehozóikat és lakóikat, egyformává csiszolni, uniformizálni, azonos életmódra kárhoztatni, ráadásul egymástól elszigetelve”. Arról van szó, hogy az ember a saját lakásában bútorrá válik, beleolvad a csíkos tapétába, elsüllyed a fotelban, s ugyan reggelente elhagyja ezt a teret és munkába megy, de a kollégái ugyancsak tapéták és fotelek, s mint ilyenek: nem igazán képesek társasági életet (vagy bármilyen életet) élni. Úgy fogalmaztam, August Kasknak a statisztika minderről eltereli a figyelmét. Eltereli, mert közben a folyamat nem áll meg, nem fordul vissza, zajlik tovább, csak a háttérben. Eddig úgy tűnik, ő egyfajta utolsó ember a Földön, aki a számokkal küzd a túlélésért. Csakhogy nincs egyedül. A többiek ugyan nem számolnak – így meghiúsult az MSH, a Mustamäei Statisztikai Hivatal létrehozásának lehetősége –, mégis akadnak még, akiknek menekülési útvonala hasonló.

Eero költő, s talán ő a legtehetetlenebb szereplőink között. Neki az írás lehetne ideiglenes menedék, mi azonban keveset látjuk alkotói állapotában, s többet úgy, hogy széteső életének romjai közt söpröget. Első találkozásunk után rövidesen kiderül, felesége mást szeret, ilyen mélységből pedig nehéz még a legideiglenesebb reményt is észrevenni. Életében csak az hoz fordulatot, hogy egy baráti összejövetelre – ahonnan leszaladt a boltba, pótolni az elfogyott alkoholt – rossz lakásba tér vissza, így ismerkedik meg Laurával. Laura vészkijárata bejárat a szappanoperák drámai hegedűvonásokkal és ármányos szerelmekkel szegélyezett világába. A róla szóló fejezetek sokszor minden bevezetés nélkül sorozatának, a Cunningham aktuális epizódjának leírásával kezdődnek, innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy ez teszi ki életének említésre méltó, valamennyi izgalommal járó szeletét. Akkor is a tévé előtt ül, amikor Eero betéved hozzá, innentől kezdve azonban mindkettőjük szeme előtt ott lebeg az újbóli találkozás reménye, ami azonban nem nevezhető várhatónak, nem is véletlen, hogy egy váratlan baleset szükséges ahhoz, hogy megvalósuljon.

Laurának van egy fia is, Peeter. Ő az egyetlen, akinek még érdekes annyira a körülötte levő, szűkebb értelemben vett világ, hogy ne akarjon kiszakadni belőle. Peeter fejezetei kitörnek a betonfalak közül kitörni vágyásból, reményt hoznak. Képesek optimizmusra késztetni, hiába van ott még Theo, aki vad szexuális kalandokba keveredik (tehát az ingerszegénységből egy olyan állapotba kerül, ahol már az ingerek túltengéséről beszélhetünk), és Maurer, az építész, a lakótelep egyetlen olyan tervezője, aki ott is él. Számára a történelem a fontos, ami lehetővé teszi, hogy teremtményét modern vívmányként lássa, ami fele minden múltbeli történés folyamatosan és sorsszerűen vezetett, s az ő szerepe annyi volt, hogy azok közt volt, akik az ősök hangját meghallották és cselekedtek.

A részek címei segítenek, hogy tudatában legyünk az idő múlásának, mivel a szereplőket nézve arról is elfeledkezhetünk, hogy van idő. Az idővel viszont az időjárás is változik, s ez már képes hatással lenni a karakterekre, például Eeróban is mély nyomot hagy a lakótelepre ereszkedő köd. Minden fejezet egy adott szereplőről szól, annak saját hangján (hiszen Peeter nyilvánvalóan élénkebb és kíváncsibb, mint Maurer), az pedig többé-kevésbé periodikus, hogy az egyes részeken belül ki ki után következik.

Nagy meglepetést okoz az utolsó részben, hogy a korábban említett elszigetelődés megtörni látszik, a szálak egyre inkább összeérnek, az azonban, hogy mindannyian, egyszerre, egy helyen tartózkodjanak, csak az egyikük halálával érhető el.

Mati Unt megengedi, hogy nevessünk a mustamäei lakók helyzetén. Az írói és persze a fordítói munkát dicséri, hogy egy kisregényt, ami emberek kiüresedéséről szól, ilyen lendülettel és feszült érdeklődéssel lehet olvasni. Olvasás közben nem elvárás, hogy végig elszörnyedve bámuljunk a tükörbe, amiben jobban látjuk magunkat, mint szeretnénk, de egy-egy mondat azért képes felnyitni a sokszor mosollyal hunyorgó szemeinket. Az Őszi kavargás lebilincselő olvasmány, ami sokszínűen ír a szürkeségről, s utóbbi ellenszereként is jól működhet: jobb, ha egy könyv bilincsel minket magához, mintha a csúf, kopasz és monoton urbanizáció tenné.

Mati Unt: Őszi kavargás, 1979. Fordította: Fehérvári Győző. Európa Modern Könyvtár, Európa Kiadó